Kosztolányi Dezső: Boross Elemér: Ábel
Kosztolányi Dezső: Boross Elemér: Ábel
Egy csomó első verseskönyvet böngészgettem s érdekes munkám pihenő szüneteiben folyton azokra a fiatal írótársaimra kellett gondolnom, akik ma indulnak, hátukon álom-portékával, egy mostohára változott, figyelmetlen világban s a háború, vagy forradalom, nacionalizmus, vagy internacionalizmus kollektivizmusa után önmagukra, személyes életükre, magánügyeikre igyekeznek fordítani a tömegek érdeklődését. Ilyen hősies tusát alig vívtak még költők az emberekben lakozó barbarizmussal. Az irodalom sohase látta el munkásait, de annak előtte legalább biztosította számukra a szegénységet, az úri nyomorgás lehetőségét. micsoda népszállókban és gondokban fetreng azonban az a mai húszéves költőnemzedék, mely megalkudni nem tud és az irodalom iránt részvétlen napisajtó támogatása nélkül készül a jövendőre. Ehhez a sanyarúsághoz, mely világszerte általánosnak mondható, hozzájárul a magyar író külön tragédiája, kinek közönségét négy részre tépték és elzárták előle olvasóit.
Mégis csodálatos és vigasztaló, hogy – s ez adatokkal igazolható – ma aránytalanul nagyobb irodalmi termelésünk, mint a háború előtt való bőségben. Annyira szétmetélték országunkat,hogy szinte tagok nélkül élünk, testtelen szellemi életet. Az irodalom, a sajgó törzs szenvedő öntudata élénken működik. Nem is vagyunk egyéb ebben a pillanatban, mint egy ocsúdó agyvelő, lázas idegcsomókkal, szív, mely kidobogja fájdalmát. Új magyar versek muzsikájában hallom el-nem-múló nyelvünk lüktetését, néhány új írónk az élet folytonos megújhodásáról beszél. Ezek közé tartozik Boross Elemér, a fiatalság sok rokonszenves jegyével. A tíz évvel ezelőtt érkező költők valami fáradtságot hoztak magukkal, talán megérzését annak a viharnak, mely tikkatag már ott várakozott a szemhatár alján, sejtelmét a világpusztulásnak és őrületnek. A maiak nem fáradtak, hanem lázasak. Rajongva visszasírják az életet, melytől elődeik elbúcsúztak. Ebből a kötetből is ősemberi kiáltások harsannak ki és alapszíne ditirambikus. Mindegy, hogy az expresszionizmusra esküsznek-e föl a most élők, vagy egyéb irányra, fő jellemvonásuk, úgy érzem, ez marad. Erre mutat a kötet két legsikerültebb verse a Rohanni és Halleluja, amely szabad, rímtelen formában íródott s írója a ma fölsíró életvágynak ad benne hangot.
Mint művész különben erősen gyökerezik irodalmunk közelmúltjában. Metafizikai hajlamú. Finom szeme és füle. (Az unalomról ezt írja: lankadt lármacsend.) Kedveli a barok formát, melyet tovább igyekez fejleszteni. (Egy helyütt például a sorvégi rímet összecsergeti a másik sor kezdő szavával, de úgy, hogy a zene szinte rejtett, alig hallható maradjon. „Szél szárnyán lengjetek át e temetőn… teletömve mennyi halott kapott helyet itt… Rím-alkimia.) Pár visszhangot is hallok („Hiszem Uram, hogy te vagy a Te, Az Igaz, az Ámbár és a De…”) Azt se akarom elhallgatni, hogy hellyel-közzel még tisztulatlan. Nem egyszer biztos kézzel ragad meg egy hétköznapi tárgyat, melyet jelképpé tesz, de máskor túlontúl halmozza a szimbólumokat, úgy hogy egymást verik, mint a zsúfolt jelzők. Első kötet megítélésénél azonban nem a kész eredményt kell latra vetni – higgadt kezdetnek nincs folytatása – hanem a lehetőségeket. Én is ezt akarom hangsúlyozni. Az „Ábel” című verseskönyv értékes lélektől és művésztől való: a szavak gőzben és füstben törnek ki, salakot is sodornak magukkal, de a robbanás után, az égési termékek közt mindig megtalálom a nemesércet.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
