BABITS MIHÁLY: KAPOSY JÓZSEFRŐL
BABITS MIHÁLY: KAPOSY JÓZSEFRŐL
Író volt, magyar tudós, magyar író, s talán ezeken a lapokon, ahol az irodalom kincseiről és veszteségeiről szoktunk számot adni, úgy kellene szólnom róla, mint íróról, értekezve, de nekem a szeretet igéje tolul a tollamra: mennyire szerettem!
Mindenki szerette! És ennek igen egyszerű a titka: mindenkit szeretett. S csakugyan a szeretet igéje illik legjobban ennek az írónak alakjához, noha tudós volt, s az értelemnek írt, nem verseket és nem novellákat; s az értelme dolgozott mikor írt: csodálatosan tiszta értelem! De hogy az értelem és épp a tiszta, az elfogulatlan, mennyire egy lehet, s egy gyökéren nőhet a szeretettel: ki ne tudná azt? Csak akiben egyik oly kevéssé van meg, mint a másik... Dante, az ő auktora, az értelem szentjeit a Napba helyezte, a leglángolóbb égitestbe, mely «szerelemtől ég és szerelemmel világít». Az értelem fényének jelképe ez, mihelyt ember embert akart megérteni: mert a szellemet mérni nincs merev méterünk, sem a súlytalanok számára grammjaink; csak a titkos fluidum segít egymásba hatni, melynek igazi neve a szeretet: ki mennyire szeret, annyira ért.
Mindent szeretni: ez vallási ösztön. Az egész világot szeretni annyi, mint Istent szeretni, s az istenszeretet ösztöne van valahogy tán a tudományos ösztön legmélyén is, mert az lenne a legnagyobb tudós, aki az Istent megértené teremtményeiben; s ezt a szeretet műveli: nyílt szeretet, nyílt ész. Sohasem láttam ezt a végtelenbetárt, vallási mély szeretetet őszintébben, elpusztíthatatlanabbul gyökerezni valamely lélekben, mint a Kaposy Józsefében. Elképzelem őt, mint fiatal papot – ismerem arcképét abból az időből, amikor naiv lelkességben mohón kereste az isten utait, nem egyedül még, hanem a szent zászlók alatt melyeket annyira tisztelt és szeretett. Nem volt lázadó lélek, mert hívő lélek volt: korok mélyére ásott ő s az emberiség legszentebb rajongásainak gyökereibe kapaszkodott hitével, mely nem is hervadt soha; barátai szent Ferenc és Dante voltak. De szerette a jelenvalókat is; szerette az embereket, mert anyagot látott bennük, amelyben a Lélek hathat s működhetik, amint hatott és működött benne... Hallani kellett őt tanítani! Hallani amint beszélt bálványairól! Mily áldott lelkességgel és szent alázattal! Mily türelemmel hallgatóságának tudatlansága vagy közönye iránt! Hivatása kultúrmunkára szólította: szerkesztő lett és a Szent-István Társulat igazgatója. A nagy szellemek társasága nem tette elfogulttá, aki ismeri a Láng hatalmát, megbecsüli a kis szikrákat is. Nagy katolikus műveltségéből ifjú magyar költőkhöz ereszkedett, akik torzonborzan állottak íróasztala elé, melyen Dante mellett Renan hevert. A szikrákból melyeket lehelete ért, tüzek lobbantak azóta: neveket mondhatnék, felfedezetteit, kiket ma mindennap emlegetnek, a legkitűnőbb modern nevek közt. Ez a nyílt ész és szeretet kitárult előttük és kitárta őket; Kaposy szerkesztett, tervezett, vezetett; kultúrát csinált, mely azért katolikus, mert mélyen emberi, és emberi, nem noha, hanem mert vallásos. Tanult, olvasott, utazott; nem hunyta be szemét semmi modern előtt; hite szilárd volt, mint tudása, s tudása, mint hite; nemcsak türelem, hanem megértés és szeretet lakott lelkében az emberi szellem minden megnyilvánulásával szemben: s valóban olyan volt, mint egy Renan lett volna, ki végig hívő marad.
Végig hívő maradt: non fu dal vel del cor gia mai disciolto. Mikor én ismertem, már csak lelkén hordta a szent ruhát. Nem volt szerkesztő többé, nem volt igazgató: a Szeretet, mely minden lépésének csillaga lett, visszavezette őt a Világba, ahol a fényes karrier helyett szerény és magányos munka várt rá, a Tudomány és a Család boldogsága. Mikor én megismertem, egyedül találtam; nem egyedül: Dante és szent Ferenc vele voltak akkor is. Csak körülményei változtak: ő maga az maradt, aki volt, a nagy Katolikus, a Szeretet és Vallás embere e modern világban, mint Dante és Ferenc a középkorban. A Szeretet és a Vallás tették tudóssá, régi szerelmes és vallásos szívek nagy megértőjévé, s a pap alázatából a filológus alázata maradt, mely önmagát feledő áhítattal merül be az emberi szellem legcsekélyebb tényeinek vizsgálatába, s semmit sem tart kutatásához méltatlannak, ami az emberi szellemből származik, mely Dante szerint is az Isten szellemének egy sugara. Dante Magyarországon c. könyve valóságos iskolai példája ennek a filológusi áhítatnak, mely alázattal söpri össze a Lélek isteni asztalának morzsáit, s nem válik unalmassá és jelentéktelenné, mert minden tárgy méltó, s az unalom és jelentéktelenség nem a tárgyban van, hanem a szemben, amely megértés és szeretet nélkül tekint reá. Másik könyve a szeráfi szent alakját idézi a napittas olasz mezőkről; s a tudós szinte költővé lesz benne. (A Fioretti-fordításról szólok.) E gyönyörű stúdiumok között oly életet élt Kaposy abban az időben, mikor megismertem, mely nem áll messze az emberi boldogság ideáljától: igazi szellemi életet, könyvek és kevés számú barátok társaságában, távol a világtól és menten anyagi gondoktól – Anatole France valamely tudós alakjára emlékeztetőn. Hatalmas könyvtárat gyűjtött, mely öt nyelven szólt hozzá naponta Dantéról s Ferencről.
Engem Dante vitt föl először József körúti lakásába könyvért és tanácsért. Egészen fiatal ember voltam akkor. Mi bírta rá, hogy az ifjút és tudatlant, a kikiáltott modernet s nyugatost úgy fogadja, ahogyan fogadott? Bizonyára egyrészt a tanítás öröme, s másoldalt szeretetének és megértésének az a nyíltsága és előítélet-nélkülisége, mely őt legfőképpen jellemezte. Sohasem felejtem el örömét, meglepetését, mikor munkámból először mutattam neki részleteket: ahogy fölugrott ülőhelyéből, a lelkes szavakat, az atyai csókot, mely olyan volt, mint a szent Kazinczy csókjai fiatal istenfiak arcán. Attól fogva az én munkám az ő ügye is lett. Talán soha sem izgatták őt a maga könyvei úgy, mint az enyém, mely nélküle lehet, hogy célhoz sem ért volna. Csüggedéseimben ő biztatott, tudatlanságomban ő gyámolított a filológia útvesztői között. S az első kötet megjelenése valóságos ünnep volt számára.
S ki se mondhatom, mily bátorítás volt énnekem ő, nemcsak Dantéra vonatkozólag, de egyáltalában, a gúny, közöny és értetlenség ez első éveiben. Kortársai közül kevesen tudták úgy megérteni és megbecsülni az új irodalmat, mint ő, s talán senki oly illetékességgel. Nyílt és szerető érdeklődéssel olvasta a Nyugatot is, gyakran kritikus szemmel, de mindig megértve és mindig elfogultság nélkül. Írt is a Nyugatba. S asztalánál – a Centrál kávéházban – lassankint köréje csoportosultak a fiatal írók, akik a legteljesebb bizalommal beszéltek előtte ügyeikről, érzéseikről és véleményeikről: egymás között sem beszéltek oly nyíltan. Megértő és szerető lénye szinte kihívta a nyíltságot és bizalmat: az ember azonnal otthonosan érezte magát vele szemben.
Az utolsó évek szomorúak voltak. Ezt a nyugodt és harmonikus életet, mely szinte a változhatatlan boldogság típusának tűnt föl, a háború és az utána következő események gyökerében rázták meg – mert gyökere a szeretet volt. Először az aggódás két fiáért, kik éppen a férfikor küszöbére értek, s kiket a szörnyű zivatar messze vitt. A háború borzalmai szíve legmélyébe vájtak: oly dolog volt ez, ami előtt az ő mindent-megértő lelke értetlen állt. Mély és ideális pacifizmusa még közelebb hozott hozzá, még tiszteltebbé tette őt előttem. A háború vége nem hozta meg számára a nyugalmat. Hazájának sorsa bántotta; a világ igazságtalansága és a mi magunk bolondsága, amikor az ország őrzetlen csapódott jobbra-balra a habok közt, mint a hajó, ha legénysége őrült. Hozzájárultak ehhez anyagi csapások: vagyonát elvesztette és hivatalt kényszerült vállalni. A munka némileg megnyugtatta: magához méltó munkát kapott, az incunabulumok rendezését az egyetemi könyvtárban, amire ő volt a leghivatottabb. Új irodalmi tervekkel is foglalkozott: a Fiorettit ismét kiadta, lefordította Boccacció Dante-életrajzát, könyvet tervezett Boccacció-ról, sőt egy nagy Dante-kommentárt is szeretett volna adni a magyar közönség kezébe, mire az én Dante-fordításom, amit szinte jobban várt, mint magam, elkészülne. De a küzdelmek megtörték: állását, melyet kényszerűségből vállalt a kommün alatt, el akarták venni tőle s csak utánjárással tudta visszakapni; közben fölújult régi gyötrő betegsége, s az egykor daliás ember már csak romja volt önmagának, drága beszédessége különös mélabúnak adott helyet.
A Dante-ünnepségek még egyszer fölhangolták, s öröm volt látni, amint a régi fáradhatatlan buzgósága újraéledt. De a munkát nem bírta már; s tulajdonképpen azóta esett ágynak. Halála éppoly szép volt, mint élete, minden úgy történt, ahogy kívánta. Kibékült az Egyházzal, mellyel szíve mélyén sohasem hasonlott meg, s abban a nyugodt tudatban hunyta be szemeit, hogy a szent szertartások szerint fogják eltemetni, melyeket annyira értett és szeretett.
Nem tudok talán méltóan írni róla, mert egy nagy munkától vagyok fáradt: attól a munkától, melynek befejezését ő annyira várta. Hogy az utolsó hónapokban hajszoltan, s az éjet is nappá téve dolgoztam a Paradicsom fordításán, ebben egy része volt annak a gondolatnak is, hogy a kész könyvet még az ő kezeibe tehessem. S az élet kísérteties véletleneinek egyikével: épp abban az órában, amikor a reggeli fény az utolsó sorok születését látta papíromon, szólalt meg a telefon csengője, mely az Ő halálát jelenté. Bár méltó emléke lenne azokhoz, amiket maga hagyott fenn magáról, ez az én munkám is, mely tíz év előtt az Ő nevével indult, s melyet tíz éven át annyi szeretettel kísért!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
