Füst Milán: ADVENT – Regény –
Füst Milán: ADVENT
– Regény –
– Regény –
Nem vették észre, hogy az arcom megint tűzbeborult … – mert mindenki az inasra figyelt, aki az ajtóban majdnem felbukott a tállal …
– Nem tudsz vigyázni, – te barom! – förmedt rá a gazdája.
Leültünk a nagyasztalhoz.
Az ügyvéd, úgy látszik, be akarta tartani a világi rangsort, – mert az inast hozzám küldte először.
– Mi ez? – kérdeztem … – még mindig lázasan örökös készülődéseimtől … Mi ez? Spárga? – No, ha spárga, – azt először az Elnök Úrnak! …
A szavaim után keletkező csend alatt nem gondoltam semmire … Szédültem és vártam, – jöjjön akármi! …
Egy pillanat múlva azonban már éles kacagás hasított bele idegeimbe – s én egy nevető s mégis ismeretlenül izzó tekintet előtt sütöttem le szemeimet … – Az elnök volt.
– Nagyszerű! – kiáltotta … Lássa, – ez aztán a tréfa! … No Baronet – máris előlegben van nálam …
– Ha valóban így van, – akkor mindjárt kérek is érte valamit, – mondottam ugyanabban a csodálatos izgalmi állapotban …
E pillanatban az aranyozó bajusza villant meg a szemeim előtt.
– Parancsoljon Baronet, – mondá megint oly ünnepélyesen, ahogy a dzsentri-fajta szokta, ha az ígéret megtartásáról van szó…
– Kérésem az, hogy néhány kérdést büntetlenül lehessen feltennem…
– Parancsoljon Baronet! – mondá könnyedén, – de láttam, hogy szemei kezdenek halálosan elkomolyodni… – Csodálatos volt!
– Színjátszó szemek – gondoltam.
S éppen – alig hogy ezt gondoltam, – szemei tükre máris ismét változott… Farkasoknál, vagy ragadozóknál láttam egyszer ezt a zavaros tüzet… a mohóság foltjai mozognak bennük! – Éppen az első falatot emelte szájához…
– Költőnek mindent szabad! – kiáltotta gazdánk tele szájjal – szórakozottságot mímelve, – de éreztem, hogy nagyon figyel…
– no – de olyan, mint egy költő, – dohogta mély szemrehányással tányérja felé a fizikus.
– Szóval, ha megengedi Elnök Úr… – Nem is tudom, hogyan tegyem fel a kérdést…
– Bárhogyan! – csapott hangja a tányérok közé s olyan energiával, hogy elállt tőle a szívverésem…
No de: – már benne voltam. – Nagyon sápadt lehettem.
– Azt akarom kérdezni, – mondottam csendesen, teljes hidegvérűséget mímelve … – hogy ezek az elitéltek … már mint azoknak a szellemei … – ezek sosem dörömböznek a fülébe? …
– Ej, ha! – kiáltott fel az éles hangú, – szemtelenségemen egészen leplezetlenül elámúlva. – Az elnök azonban nevetett.
– Egészen érdekes kérdés! – mondá s szemei járásán láttam, hogy most mérlegel magában valamit …
– Szó sincs róla, – van ennek gyakorlati érzéke, – éppen elég! – gondoltam ezalatt … – Arról szó sincs, hogy valami nyavalyatörős szellemlátóval ülnék itt szemközt … – Jobban kell vigyázni, – mert ez csal! … Ez csal! …
– Egészen érdekes kérdés, – ismételte ő nagyon lassan. – Hát tudja, – őszintén szólva – én nem igen tudom ám, ki az, aki beszél hozzám … – Így hát meg sem tudom mondani Önnek, – bármennyire szeretném is, – tette hozzá mosolyogva.
– Hát nem ismeri őket? ...
– De – érzés után, – meg a hangjukról, – felelte megint nagyon csendesen.
– Hogyan? – Hát mindegyiké más? …
– Igen …
– És mindig ugyanazok jelentkeznek? …
– Ez is értelmes és nagyon érdekes kérdés, – mondotta megfontoltan. – Lássa: – csodálatos dolog ez is! – Évekig ugyanazok, – mikor egyszerre csak csatlakozik hozzájuk egy új hang … – Egy új gyötrelem!
Meglepve – értelmetlenül néztem reá … Tekintete most oly meggyőző, nyílt és becsületes volt – s szürke szemei oly szomorúak! …
– No és nincs közöttük egy kedves, nagyon barátságos hang … – kezdtem ügyetlenül … – de ő felemelte sziklafejét s én ijedten elhallgattam. – Tekintete most merev volt megint, hideg és elutasító…
– No és nem fél, hogy ördöngősnek fogják tartani? – fordítottam a szón …
– Félni, – azt lássa nem tudok, – felelte, – s mintha evvel az előbb elhallgatott kérdésre akarna válaszolni. – Ma nekem, holnap neked – annyi az egész. – Azt hiszi, nem gondolok reá, – folytatta hidegen mosolyogva … – Mi volna például, ha az írek, ezek a kutyák … egy nap hatalomra jutnának Londonban …
– Soha! – Mondotta az ügyvéd legyintve – s miután elfelejtette, hogy kanál van a kezében, – az kirepült belőle … Egy pohár bor felborult.
– Természetes! – Úgy is van … – visszhangozta a társaság … – Itt van rá a tus! –
– Csakhogy ez vörös bor, – az pedig vért mutat, – mondá az elnök nagyon csendesen s mosolygós szemekkel, – de e pillanatban tekintetén mégis csak éreztem valami mást is … – Valami delejes iszonyat száguldott itt végig a terítéken, mint az orkán … s a bensők felkavarodtak tőle … – S hogy ez akkor valóban itt történt: ezer jel mutatta, legfőképpen pedig az, hogy az elnök vállat vont s aztán, kis szünet után így szólt elgondolkodva:
– Hiszen én voltaképpen a mi katolikusainkra nem is haragszom annyira … Csak azokra, akik az írekkel szűrik össze a levet … – Ez már aztán gazság! – hiszen ezt mindenki beláthatja … – folytatta felháborodva.
– A király Ő Felsége más véleményen van! – mondottam szerényen s oly gúnyos hangsúllyal, mintha magam is a király véleményén volnék.
Szavamnak óriási hatása volt. –
Mintha egy rossz álomból ébrednének, úgy fellélegzett mindenki.
– Még a tányérok is vidámabban csörrentek az asztalon … – Irántam való bizalmuk pedig mintha megszázszorozódott volna egy másodperc alatt …
Én pedig – egy mélyet sóhajtottam! – Talajt kezdtem érezni a lábaim alatt … – bár, – bár a házigazda még mindig hallgatott …
– S a királynak van igaza, – én mondom Maguknak, – kiáltotta a kereskedő – s általános helyeslés mordult szavaira vissza … – Ki kell irtani még a magját is! …
– No de azért, – furcsa dolgok vannak ám itt mégis csak … – kezdtem … – mert úgy határoztam volt, hogy most – most végre előállok vele ... Itt a legalkalmasabb pillanat! …
– Hiszen én magam sem állhatom a katolikusokat, – folytattam – s a bensőm ismét sötétségbe borult e szavaktól … – de csodálatos! ó csodálatos – hogy hitelem legyen, még nem is ismételtem ezt a mondatot …
– De azért, – hiába, – vannak köztük elég jóravaló emberek is, – mondtam utána könnyedén … – így például …
– Mind gazemberek! – kiáltotta valaki …
– Hiszen szó sincs róla … de azért tetszik érteni, – olyanok, akiket véletlenül közelebbről ismertem … Hiszen az ember a titkos mivoltukat nem láthatja … – ők pedig azt hazudják, hogy az Egyház legbuzgóbb hívei … – s így aztán közéjük sodródik az ember …
– Természetes! – hangzott minden oldalról a teljes bizalom …– Természetes! – S én körülnéztem: – az ügyvéd megint csak hallgatott. –
– Egyszóval … – Így például én sokat voltam együtt gyerekkoromban egy kedves, jó fiúval, … Egy drága, kedves, jó fiúval … mondottam szinte zokogva s már-már magamon kívül … – Rettenetes pillanat volt! – – Éreztem, hogy a szemeim kezdenek könnybe borulni.
Csend volt.
– Ki volt az? – kérdezte az elnök nagyon komolyan.
– Edgar Harris, – mondottam most már csendesen.
– Á – hát az? – kérdezte az elnök könnyedén – s láttam tapasztalt tekintetén, hogy máris összefoglalja magában, amit róla gondol.
– Volna kedve róla valamit mondani? – kérdeztem összetörten s mélyen megalázva a nyomorúságtól.
– Mit mondjak róla? – kérdezte ő s az asztal felett rajtam tartá nagyon figyelmes, hideg pillantását. – Hiszen biztosan ott volt a tárgyaláson? …
– Mondottam Elnök Úrnak, hogy sohasem voltam egy tárgyalásán sem …
– De hiszen azt mondja … – Azt mondja, hogy úgy kedvelte … – Nem volt ott a barátja halálos ítéleténél … – Már bocsásson meg, ez nem szép Öntől Uram … – Talán még a kivégzésén sem volt ott? …
Megint elöntött az iszonyat.
S mégis, – egészen másként feleltem.
Legyetek hozzám irgalommal, akik ezt olvassátok!
Hiszen tudom, – én magam is jól tudom, mit jelent mindez? …
Mert mi más e pár feljegyzés, amelyet itt papírra vetek, – mi más, mint vallomás arról, hogy mily gyenge vagyok – s mily céltalan az én egész életem? …
– Igen, hiszen kedveltem, az igaz … De az már nagyon régen volt … – Mostanában, – mióta tudtam róla, hogy így viselkedik … – De hát azért fáj az ilyesmi, tetszik tudni … ha az ember közelebbről is ismer valakit … Hiszen megérthet engem az elnök Úr …
Csend volt.
– Ó – én megértem, – hogyne! – a Baráti szívet én nagyon meg tudom érteni, – mondá ő és tovább rágcsált egy csirkecsonton.
– Elnök Úr talán ott volt … – ott volt a kivégzésén?
– Ó, hogyne, – hogyne, – mondotta könnyedén … – Én minden kivégzésre elmegyek … És különben is, – ez érdekelt … – Jól a szemibe néztem neki, mikor elment előttem … No de nagyon bátran viselkedett, – azt meg kell adni …
– Úgy? – feleltem … – miközben a verejtéket töröltem homlokomról … – Úgy? – És … és – én úgy vélem, – – ha valaki ezt a próbát jól kiállja, – akkor sok mindenről tett tanúságot Elnök Úr …
– Szó sincs róla! – mondá épp oly hidegen, merőn szegezve rám tekintetét … Megrendíthetetlennek látszott!
Körülöttünk pedig csend volt e pillanatokban, – csak csámcsogás, rágcsálás volt hallható az asztal felett, – vagy legfeljebb egy-egy ilyen kifakadás:
– Az ördögbe! – Nincs itt még egy kis sóska? …
De a hang élénksége nem volt őszinte. – Úgy látszik, mindenki nagyon figyelt, mert várt valamit …
– Király akart lenni! – kiáltott fel egyszerre az elnök, harsányan nevetve …
– Tudom; – feleltem hirtelenül.
– Tudja – kérdezte ő csodálkozva … Honnan tudja Sir? … – Vagy még az utóbbi időben is érintkeztek: …
Most akár mosolyogni is tudtam …
– Holnap engem is fel akarsz húzni? – gondoltam mélyen a szemébe nézve. S aztán így feleltem:
– A nővérem mesélte Sir, – aki figyelemmel kísérte e pereket … – Hiszen ő – ő maga is engesztelhetetlenül gyűlöli a katolikusokat …
– Hát persze, – persze … – mondotta most valaki szórakozottan, – mintha most már kevésbé hinne nekem. – Felnéztem tányéromról: – valóban az ügyvéd volt.
– No de ő, – hiszen ő gyerek volt még! – mondottam ekkor szegénynek utólagos; hiábavaló mentségére …
– Nem volt az kérem gyerek! – vetette oda az elnök … Szó sincs arról! – Öntelt fickó volt az, – de nem gyerek … – Hiszen jogász volt ő is …
– Igen …
– Igen … és én ismertem is … – Hiszen találkoztunk mi már azelőtt is … Sőt, – mi több, – még vitatkoztunk is jogi kérdéseken … – mondotta és felnevetett.
– Mikor aztán először találkoztunk ott … – folytatta aztán bizonyos passziózus hanghordozással …
– Mikor az őrök behozták a tárgyalásra és elment mellettem – felnézett az rám az emelvényre … Én persze szintén jól a szemébe néztem neki … – – Mintha azt akarta volna mondani: – No – hiszen kollégák volnánk, vagy mi … – csak nem vájod ki a szemem … – – Te! Fiú! Adjál még egy kis salátát …
– No – mondom, – így valahogy nézett rám – és úgy vettem rajta észre: sokáig hitt is őkelme ebben, hogy ez aztán valóban így is lesz … Mert valahogy olyan tréfás kedve volt neki … – No – hiszen én szeretem is a tréfát – szó sincs, – de ott aztán nem ismerem ... – mondotta ki. S rettenetes volt az arca e pillanatban.
– Hát szó ami szó, – de aztán mégis csak megtört ám egy kicsinyég … – mikor látta, hogy mégse babra megy a dolog, – kiáltotta az elnök és hidegen, gőgösen nevetett. – A többi vele nevetett.
– Most – most muszáj nekem is! – gondoltam s az én szám is mosolyra torzult.
– No és – mikor aztán kihirdettem néki az ítéletet …
– Fellebbezhetetlenül, – kiáltotta az ügyvéd örömmel …
– Igen, – mondá az elnök, – aki e pillanatban elárulta magát: hogy mégiscsak jól esik néki fellebbezhetetlensége, – – Hát igen …akkor megint csak összenéztünk ám … – Mert az olyan bizalmas játék volt már közöttünk – tudja … – És én meg nem szeretem a bizalmaskodást, – tette hozzá fitymálón.
– Szóval hát, – megint csak megnéztük egymást … – Nem bánom, – gondoltam … – Hát csak nézz! Most még lehet!
– De hát megfogadtam volna valakivel, hogy tudom, mire gondol …Hogy hát – hej haj! Tündökölne föl csak egy napra is a katolikusok csillaga! … – De fölhúzhatnám ezt az öreg fickót! – Már mint engem, – tetszik tudni …
S megint harsányan nevetett.
– Aztán van-e katolikus csillag? – kérdezte valaki nevetve.
– Mindig kritizáltad az ítéleteimet … – hát ne! – most kritizáld, – gondoltam és magamban … – No és hát ennyi az egész … – Akkor aztán ki is hirdettem neki … Egy kicsit hátraszegte a fejit, – mikor meghallotta, hogy ha-lál! – Fura egy szó, – annyi szent! …
– Valami titkos menyasszonya is volt neki, amint hallottam … De az valahogy elinalt, mikor kiütött a skandalum ... Nyomoztam is utána, – de aztán gondoltam, – asszony, hát hagy szaladjon … – Különben hát – egész csinos fiú volt – és hát nem is volt ostoba …
– No aztán, – mondom, – még kimentem a kivégzésére is … Ott megint nagyon rendesen viselkedett … – No de mi lelte Baronet? – Mért olyan sápadt … Nézd a! – rosszul lett! – No igyék gyorsan egy kis bort, – adjatok neki … Igyék csak, igyék – erővel … Nézd a szegényt!
– Lássa, lássa, – milyen finom lélek Maga … Magának nem volna ám jó bírónak lenni …
– Nem hiába költő, – mondta valaki gúnyosan a kavarodásban.
– No de ha a barátja volt, – nem lehet akkor csodálni, – hallottam a kereskedő gyengéd, meghatott hangját – s még megértettem benne a gazságot is …
– Mért oly gonoszok az emberek – Úr Jézus! – lüktetett a fejemben a könyörgés …
– Átmenni a próbán, – gondoltam aztán tétován. – Ó, hogy mért is nem szakad már meg a szívem! …
– Hiszen van nekem jó lakásom, – jutott hirtelenül eszembe, – ott meg nem találnak … És jó lesz, – nagyon jó lesz már otthon lenni … És el-nyúj-tóz-ni! … – Felállottam.
– Ugyan, üljön már le, Baronet! – kérlelt az elnök nagyon szívélyesen … Igazán sajnálom, hogy én okoztam … – Ügyetlenség volt – na! – De hát igazán nem szabadna ennyire … – hogy mondjam csak … szenzibilisnek lenni … – Gyerekség az egész …
– Nem olyan nagy sor az! – higgye el … Ma nekem, holnap neked – Baronet … Csak gondoljon mindig erre – és mindjárt meg fog nyugodni, – meglátja …
– Igen … igen … a szellemek! – dadogtam ekkor és még mindig nagyon sápadt lehettem … – Úgy látszik a bor is megártott …
– Igaza van, – vannak szellemek Elnök Úr … én … én is hallom őket és néha még … még beszélek is velök, – mondottam akadozva.
– No lássa! – kiáltotta egész józanul és gúnyosan nevetve … – És én még az iszonyatnak ebben a mámorában is tisztában voltam vele, – mit művelek voltaképpen: – hogy ezt csupán azért mondtam most, mert meg akarom őt nyerni magamnak … – mert félek! … – mert halálos, elviselhetetlen félelem tombol bennem …
No de nem jó helyen kereskedtem … – Úgy látszik, nem szereti, ha privilégiumát más birtokolja …
– Ez sem sikerült tehát! – mondottam magamnak lassan s talán bólintottam is … S úgy éreztem, mintha a föld most már lassan-lassan szétnyílna a lábaim alatt …
– No de üljön le Baronet! – mondá ő … – S én gépiesen leültem.
– Brávó! – kiáltotta valaki.
– Csak azt nem értem, – mondotta ekkor az elnök, – csak azt nem értem, hogy van az, hogy Ön nem volt ott a tárgyaláson? … s újra elkezdett enni.
– Hiszen hallja Sir, hogy a barátja volt! – mondá a kereskedő. – Csend lett szavai után.
– Avval, hogy a barátja volt, – avval még nincs meg a magyarázat reá, miért nem volt ott, – mondotta lassan és nagyon tárgyilagos hanghordozással az ügyvéd … Éppen ellenkezőleg! … Ha barátja volt, – akkor éppen az értetődik, hogy ott kellett volna lennie … Hanem, – ahogy én feljegyzéseimből következtetek, – annak talán más oka lehetett Uraim, hogy a Baronet nem volt ott …
E szóra aztán furcsa dolog történt velem.
A közvetlen veszély e pillanatában szétszórt, soha össze nem szedhető erőim mintha egy gyors és hatalmas ugrással összeugrottak volna bennem … Valahol a vállamban éreztem őket – együtt … végre együtt! … – A karjaimat is könnyen emeltem és tudtam: el vagyok rá szánva, hogy ,– ha kell, – utat török magamnak közöttük. – S már a bútorok elhelyezését vettem szemügyre egy villámgyors pillantással. – Újra felálltam tehát.
– Mit akarnak tőlem az Urak? – kérdeztem szinte derülten, s éreztem, hogy szájam egy furcsa, fagyott mosolyban nyitva marad.
– Egy kis őszinteséget, Sir, – mondá az ügyvéd most már tányérja felé, – látszólag közömbösen … – Ön ide eljön közénk, – de úgy látszik … Úgy látszik Sir, egészen más érzések, – vagy hogy mondjam csak, – politikai meggyőződés vezeti Önt ide … mint ahogy vártuk … – – Ezt a szót: «vártuk», – furcsán hangsúlyozta s aztán rám nézett, vajon mit szólok ehhez? … – – És én már éppen felelni is akartam. – Még nem tudtam ugyan pontosan, mit fogok mondani … – de ma az az érzésem, hogy akkor, ha szóhoz jutok, – rábíztam volna magam a szavakra … – ami a torkomon kifér: azt mondtam volna! … Valószínűleg, régi, kiirthatatlan utánzási hajlamom döntötte volna el sorsomat: – könnyen lehet, hogy egy rettenetes szót vágtam volna oda nekik, hogy aztán épp úgy eltűnjek utána a sötétben, mint ama bizonyos bátor, felejthetetlen aranyozó … – No de ekkor, ebben a furcsa pillanatban megszólalt az elnök …
– Badarság! – mondá megvetően, metsző hidegen, ellentmondást nem tűrő erővel … s utána lehunyta szemét. – Szava, mint a zengő parancs áradt szét az asztal felett.
– Nem röstelkedik Mester, – folytatta a csendben … – Ez az Úr itt az Ön vendége …S Ön olyan dolgokat hoz szóba! … – nevetséges! – igazán nevetséges, – mondá láthatóan undorodva. – Kérem üljön le Baronet, – az én kedvemért!…
Aztán, – mintha ötlete támadt volna: – vidáman felélénkültek szemei …
– No de üljön le igazán, – mondta szinte kérlelőn – és legyen egészen nyugodt kérem … Hiszen – ne feledje: – én még mindig adósa is vagyok a kitűnő ötletért … – És mindaddig adósa is maradok, – míg Ön azt nem mondja: elég! – No üljön le kérem …
– Nem, köszönöm, feleltem halkan, – most már megyek … – S e pillanatban egy különös, soha egészen meg nem érthető érzés hullámzott végig a szívemen … Talán: a felszabadulás egy sóhaja volt ez, – vagy hála? …
Nem, – itt már nem szabad alakoskodnom: ez a szeretet volt! – Áradó, mélységes és nyílt érzés e furcsa idegen iránt, – barátom gyilkosa iránt!
– No – ha mindenáron menni akar, – nem tartóztatom, – mondá … – De valamit búcsúzóul – meg kell engednie nékem ... – – S ez egy észrevétel … Az észrevétel pedig az, hogy Ön voltaképpen nagyon gyerekes természet, Sir …
– Ez igaz! – mondottam a szeme közé nézve s majdnem megeredtek a könnyeim …
– Mondom, hogy költő! – kiáltotta az ügyvéd … S mintha e mentséggel most már engesztelni akarna …
De az elnök most is csak megvető mosollyal nézett rá … Mint egy patkányra … – S én csak most eszméltem reá, – mi véleménye lehet róluk voltaképpen? …
– Nincs ennek értelme, Sir, … – amit Ön tesz, – már bocsásson meg, – fordult ismét hozzám. – Mi értelme van? … – Ön talán kísérleteket tesz magával? – mondotta nagyon komolyan, – teljesen abbahagyva az evést … – Szünetet tartott.
– Mondja csak kedves Baronet, – nem mindegy-e az, mikor pusztul el az ember? – tette hozzá váratlanul … S az arca szinte ragyogott jókedvű, halálmegvető mosolyától – s oly jóságosan, nyíltan és egyenesen nézett a szemembe, hogy nem kételkedhettem szavai őszinteségében … – Ez nem közönséges ember! – gondoltam.
– No de – hagyjuk ezt, – mondá ekkor kissé elkedvetlenedve s legyintett …
– Miért hagynók Elnök Úr, – miért hagynók? … E kérdések engem nagyon érdekelnek, – mondottam szinte lelkendezve … És … és meg kell most már vallanom: és nagyon megtanultam Önt becsülni, Elnök Úr …
Újra legyintett. – E percben olyan volt, mint egy öreg tudós, aki tudományos eredményeit nem tartja személyes ügyének.
– Mindegy az! – tette hozzá elgondolkozva és maga elé nézett az asztalra. – S aztán megint felélénkült az arca …
– De egy szerencse azért mégis csak érheti az embert, – mondá s arcán újra megjelent a gondolat diadalának ugyanaz a ragyogása … – És ez: nagyobb szerencse, mint a vagyon, mint a nők szerelme, – mint akármi! … És tudja, mi ez? … Megmondom Önnek: – könnyen meghalni! – Szerencsés, könnyű és vidám pillanat legyen, – kiáltotta szinte elragadtatva …
– Úgy? – kérdeztem … – Lehet … De hát … de hát némelyek nem úgy halnak meg Elnök Úr, – sajnos … – kockáztattam meg e végső célzást. – S ő megértett. – Arca egy kissé elsötétült …
– No igen … igen … – De hát az megint más! – És: hiába! – láttam már nehezebbet is, – gondolkodott hangosan …
– Különben – én nem haragszom azokra, akiket elítélek, – tette hozzá vállat vonva, szinte magamagának.
– No de nem tartóztatom tovább, – fordult hirtelen hozzám … – Hanem tudja mit? – Úgy látom, Önt nagyon érdeklik ezek a … ezek a, – hogy is mondjam csak – mostani ügyek … Ha van kedve, – jöjjön talán el egy tárgyalásomra … – Jó? – Legyen szerencsém, – mondá nagyon udvariasan.
– Mostanában nem igen érek rá, – feleltem kissé sötéten … – Talán valami gyanú ébredt megint bennem.
– Nézze, – hiszen nem muszáj holnap … Amikor éppen ráér! … Advent első hetében még tárgyalunk …
– El fogok menni, Elnök Úr, – mondottam ekkor magam elé … Nagyon köszönöm Önnek a szíves meghívást … – És Isten áldja az Urakat! …
(Folytatása köv.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
