Révész Béla: Titkos följegyzéseimből
Révész Béla: Titkos följegyzéseimből
A kataszter idején történt, a karneválos kánikulában, amikor sorozták az írókat és arról volt szó, hogy az író ír és ezért örökös ellátást fog kapni. Egyelőre „fehér pénzt,” amiből főzelékre se tellett, mert viszont a karalábé tulajdonosok csak „kékért” adták termelvényeiket. Mindegy, az írókat a halhatatlanság elé terelték, szigorú felsőbb parancs volt afelől, hogy a tollforgatók respektussal vegyék a mesterségüket, a kataszter mérte fel az irodalom állapotát, minőségét és a kataszteri mérnököknek volt a dolguk, hogy az írók rangját meghatározzák, amitől függött azután a jó, a több, vagy kevesebb fehér pénz. A mérnökök közé engem is beneveztek, amit vállaltam egynéhány meghitt írótársammal együtt, mert a kábulatban is volt annyi éberség fölöttünk, hátha hasznára tudunk lenni a mesterségnek, ha nagyon megrongálnák. Az inzsellérek között ott volt Osvát Ernő is. Klasszikus emlékem. Előbb összeírták, hány író él Magyarországon? Területes literatúra bontakozott elénk…Majd pedig összeült a tanács, némi kupak-színezettel és megkezdődött a kataszteri munka. Egész ügyes viták indultak a szorgalmas összejöveteleken, ki kapja a több fehér pénzt, ki a kevesebbet, író-e vagy nem író, a szekérre való irományok után jár-e nagyobb szellemi rang, vagy adjuk oda a kiszedetlen versek, vagy egy könyv tulajdonosának, akiből azonban rádiumos kincs kinéz, mi az irodalom, az „állam” zsenit istápol-e majdan, vagy herét éltet, – amint látható, vérmes megbirkózni valók kerültek elénk, abban a húsmentes, főzelék hiányos, széllel bélelt forgószeles világban. A szigorú emelvényen egy kissé bágyadtan ültünk, bíró társaimon is meglátszott a nóna, mely nem engedett fölfrissülni, csak egy ember mokánykodott a polcán, teljes vértezettel kiöltözködötten a kérdés elé: Osvát Ernő. Labdáztak a nevekkel, az egyik úgy kapta el, a másik unottabban, volt olyan, aki legyintett és rálegyintett az egész világrendre, Osvát lelkiismeretes, megelégelő, jelenlévő maradt. A nóna engem is kikezdett, köd, fáradtság, hiába valóság engem is aluszékonnyá tett, mígnem valami ráfújt a szemeimre, elereszkedett idegzetem pillanatról-pillanatra mind jobban összeugrott, megélénkült, a figyelem izgalma gondolataimon, szép állás az enyém, a kataszteri teendő nagy érdemesség, egy jól ismert különös férfiút még jobban megismerhettem: Osvát Ernőt. Peregnek a nevek, köztük olyanok, akiket nem ismerünk. Osvát tud róluk, valaki az igényét jelenti e, sietséggel tovább mennénk, de Osvát megállít, ő ismeri az igénylő kéziratait, könyve még nem jelent meg, nem baj, literatúrával várandó az ipse, többet jelent mint „összes munkái” után a szerző, firtató, bizonytalankodó vita, Osvát szenvedélyes, pápaszeme csillogón szembenéz, nem enged, a főzelék hiányosság ellenére kemény, győz – ellátást” a jövevényeknek, ha attól koldul is a szegény. Lerokkant öregekre kerül a sor, köztük olyanokra, akikre ugyancsak nem szeret az új világrend, Osvát igazságokkal gyújtogatja a gyülekezet borúját, leltározza az öregeket, mint tud, könyveket emleget, amelyek akkor jelentek meg, amikor a szónok meg se született, puha, finom első osztályú „ellátást” az aggastyánoknak, sok-sok Rigler pénzt, a panziós, fehér nyoszolyára…
Magasló helyzet lett abból a bírói tisztségből, egy fantasztikus élmény magasába sodortak föl váratlanul…
A „kataszteri” falakon túl, megjelent előttem a bukdácsoló, szomorú magyar világ, melynek jelene boldogtalan, holnap reménytelen, nincs egy akarat, mely tudná, mit akar, az érzés, ha vajúdik, elvetél, temetők kapuján a fölírás ránk gúnyolódik és nincs más, csak az összezsúfolt nihil s ebben a megrendítő panorámában, az ezredrangú problémáknak legszegényebb csücskén ott áll Osvát, ágál, prédikál, szilajodik, viharozik, lelki noteszéből az egyeseket előrántja és terrorista, mint egy terrorista, mert arról van szó, hogy: irodalom…
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
