Lengyel Géza: Budapest
Lengyel Géza: Budapest
Amit a ma férfikorban lévő nemzedék ifjú éveiben a rohamosan fejlődő Pesten látott, az nem volt alkalmas arra, hogy eszébe juttassa a múltakat s becsületet szerezzen a régiek lassúbb tempójú, szertartásosabb, de megbízhatóbb s szemrevalóbb városrakó tevékenységének. Az új Budapest néhány évtized óta nőtt a földből s a régit eltakarta, részben megsemmisítette. De hol van a lázas tevékenységnek ez az ideje? Esztendők múltak el, anélkül, hogy egy téglát is raktak volna le a megkínzott ország sok vihart látott fővárosában. S a zivataros évek távlatában a múlt messze eltolódott. A kiegyezés s a koronázás: történeti emlék. A „nyolcvanas évek” már-már szépítő patinát kapnak. Rútat takaró fátyolon keresztül látjuk aránylag közeli évtizedek életét, művészi kísérleteit s városképét. Éveken át eladatlanul hevert könyvekből kitépett illusztrációk műtárgyakká váltak. Egy alapjaiban megrendült világ lakói földrengések rémületének emlékeivel szívükben buzgóbban mint valaha, keresik a múlt gyökereit, a tradíciókat, a történelmi levegőt.
A múltak iránt így feléledt érdeklődés biztosította a sikert az utolsó években számos, a régi Budapestről beszélő kiállításnak is. A legújabbat, amely ennek a cikknek is aktualitást ad, a Szépművészeti múzeum grafikai osztálya rendezte. Anyaga aránylag kicsiny, távolról sem teljes – még Buda és Pest grafikai emlékeinek gyűjteménye gyanánt sem – de igen jellemző darabokkal ad képet arról a területről, melyről az egész pesti gyökerű képzőművészet táplálkozott. Kis világ ez. Alig terjed túl a Dunasoron s kelet felé a régi Nemzeti Színházon. Budán a Gellérthegy s a várhegy tartozik hozzá s olykor a Császárfürdő vidéke a hegyek közé, a Szép Juhásznéig vagy éppen a Hármas Határhegyig motívumokért már csak a legmerészebb művészek kalandoznak el s inkább az újabbak. Kor tekintetében a kiállított művek zöme az elmúlt száz esztendőkből ered. A tizenhetedik század vége – Budavár visszafoglalása – előtt alig akadt kép a dunaparti testvérvárosokról. A törökök kiűzetése felkeltette egész Európa figyelmét, különböző krónikák különböző illusztrátorai örökítik meg az ostromot s vele Budát s vele Pestet. Ezután nagy ugrás következik s mindjárt itt vagyunk a tizenkilencedik század elején az empír, a Biedermeier, majd a krinolin letűnt, de emlékeiben maradványaiban még megfogható, még rekonstruálható világában.
A Szépművészeti Múzeum kis kiállítását Buda és Pest egyesítésének ötvenedik évfordulója hívta életre. A kollekció középpontjában Rudolf Altnak finomság és közvetlenség szempontjából utolérhetetlen rajzai és vízfestményei állnak. Ezek egyúttal kultúrtörténeti feljegyzések gyanánt is megbecsülhetetlenek. Lehelet könnyűek, hívebbek a legpontosabb fotográfiánál, holott nem mindig részletezők. A Császárfürdő udvarát ábrázoló színes ceruzarajz például egészen vázlatos s mégis tökéletesen jellemző: lágy és biztos vonalai visszaadják ennek a szimpla ódon épületnek egész öreges eleganciáját s fájdalmas vágyat keltenek ama letűnt, rugalmas, nobilis, járt utakon, kimért határok között mozgó világ után.
Rudolf Alt s az Alt család többi tagja, Barabás Miklós, Clarot, Újházy, egyszóval a vérbeli régi művészek lapjai mellett – nagyon helyesen – szerepelnek a kiállításon mesterember-munkák, épületek, fogadók, üzletek hirdetés-rajzai, tehát tisztán s a szó legjobb értelmében memoár értékű lapok. S minél jobban becsüljük ezek jelentőségét, annál inkább vágyunk egy nagyobb szabású, teljességre törekvő, egy olyan kiállítás után, amely lehetőleg mindazt összegyűjteni igyekszik ami képzőművészeti ábrázolás Budapestről fellelhető s artisztikus vagy kultúrhistóriai szempontból becses. Ebben a munkában Budapest fővárosnak kellene a szépművészeti múzeummal összefognia. A várható eredmények is elsősorban a fővárost érdeklik s nem annyira e festőművészek s a grafika mint inkább a városalakítás, az építés művészete tekintetében tanulságosak.
A régi képek Pestnek harmonikus, nyugodt, gyakran nobilis, olykor monumentális épületeiről számolnak be. A jellegzetes formákat a tizenkilencedik század elején divatos klasszicizmustól veszik kölcsön. A középkor, sajnos szinte egészen eltűnt, a barokk a múzeum kiállításán még szórványosabban van képviselve, mint a valóságban. Az elszegényedett, helyenként elsivárodott empir-hajtások képei között szinte szenzáció Pörge Gergelynek ceruzarajza a Piarista utca közismert zamatos, formás, eleven, díszítő erőtől túláradó kis rokokó palotájáról. Hasonló, környezetétől elütő akkordot jelent Beron Gyula friss vázlata minden szemlélődő budainak kedves ismerőséről, egy Medve-utcai szimpla régi háznak a vakolat s mészréteg alatt is úri pompát hirdető barokkapujáról. Ami kevés a tizenhetedik s tizennyolcadik századból ránk maradt, az, kétségen kívül festőibb, piktoreszkebb, változatosabb, mint a napoleoni kor s az utána következő idők tömegépítkezése. De hiába, a fővárosnak, legalábbis Pestnek, ez a kor adta meg legnagyobb s részben máig is megmaradt, langyos, kellemes polgári jó-ízlés-levegőt árasztó karakterisztikus épület tömbjeit és házsorait. Vajjon nem vagyunk-e elfogultak a magunk ideje, a magunk művészete keresése, kísérletezése, újításai iránt, midőn a százesztendős házsorokkal összehasonlítva az újabb évtizedek munkáját többnyire nyugtalannak zavarónak látjuk? A művészet megítélésében minden kor hajlandó volt pálcát törni a jelen, a kortársak fölött. A Biedermeier-Pest klasszikus emléke a mi nemzedékünk szemében a Nemzeti Múzeum, s én olvastam – egészen más adatok után böngészve – egy országgyűlési naplót a forradalmat megelőző évekből: Szemere Bertalan szólalt föl az építési – vagy szépítési – bizottság megalakítása ügyében s kérte, hogy a bizottság elnöke, József nádor, ne induljon megint az ő kedves embere, Pollák építész után, mert a Nemzeti Múzeum kétségen kívül erős, vastag falú, megbízható építmény, de valami tetszetősnek éppen nem mondható. Ez az ítélet annál inkább meglepett, mert a múzeum saját korába visszahelyezve sem mondható erőszakos, kockázatos, újító kísérletnek. A mi szemünkben szépen beléilleszkedik abba az építő-művészeti gondolatmenetbe, amelyet például az egész mai Ferenc József tér már akkor kifejezett. Méretezése, hatalmas oszlopsora pedig logikusan következett nemcsak rendeltetéséből, hanem szabad, körül nem épített, óriási perspektívájú helyéből is. S ezen a nyomon tovább vizsgálva a régi s az újabb Pest képét, úgy vélem, hogy mégiscsak a letűnt nemzedéknek kell elsőbbséget adni. Nem azért, mintha egyéniség, eredetiség, újítás – a művészi alkotás legbecsesebb forrásai – éppen az építész művéből volnának kiölendők. Hanem azért mert az építész nem csak házat épít, hanem utcát, sőt várost. Nem tagadhatja meg a kapcsolatát mindazzal, ami környezi. Korát, önmagát nem kell megtagadnia, de kell hogy formáit úgy valahogy építse tovább, szomszédságához kapcsolódva, mint a ház emeleteit az alapokra. A nagy város azzal kénytelen számolni, hogy házsorainak többségét, tisztes, jó ízlésű középszerűség építi s ezért kényszerül konzervativizmusa az architektúrában. Olyan szabály ez, amelyet valamely hatalmas, szuggesztív tehetség feldönthet. Az újabb Budapest arculatán egymást érik s egymást verik a szabálytalanságok. Forrásuk azonban többnyire az újító elhatározás, a szeszély, a gyökértelenség s ellenkezésünket nem tudják legyőzni s legyűrni a tehetségnek szárnyalásával. A régiek talán nem voltak egyenként jobbak és értékesebbek, de fegyelmezettebbek, alázatosabbak, szerényebbek, kevésbé feltűnők. A régi Pest szervesebb, összetartóbb, szolidabb – helyenként még nagyvárosiabb is – mint a tizenkilencedik század végének egyenetlen, nyugtalan, kísérletező, olcsó Budapestje.
Az új Budapestnek tehát, ha módjában lesz még a maga képével foglalkoznia, folytatnia kell a megszakított architektonikus fejlődést azzal a bizonyos adag konzervativizmussal, amelyet pusztán nagyvárosi jellege is ráparancsol. Egy-két évvel ezelőtt a városháza egyik gyűlésén valaki hangosan kikelt a régi utcaképeket megbontó ízléstelen épületek ellen s e „destrukcióval” szemben valami cenzúrát követelt. Ezt a kívánságot az újságok nagy része konsternálva utasította vissza. Igazuk lehetett abban, hogy a felszólaló kellő hozzáértés nélkül, divatos formák egyszerű köntösével fejezte ki a maga bizonytalan kívánságát. Maga ez a kívánság azonban nem abszurd. Nem történtek-e helyrehozhatatlan bűnök Budapest művészi külsejével szemben? Lehet-e fájdalmas érzés nélkül szemlélni a Lánchíd környékének annyi változatban megismétlődő régi képeit? Mindaz ami a Ferenc József téren új: bántó, rikoltó a régi nyugalmas, teljes összhanggal szemben. Nincs város, amely teljesen cenzúra nélkül épülne. Az a kérdés csupán, ki s miként gyakorolja a művészi cenzúrát. Mikor mostanában arról volt szó, hogy a Vigadó tetejébe emeletet építenek, maga a közvélemény lépett fel cenzor gyanánt s tiltakozott a becses s műemlék-számba menő épület eléktelenítése ellen. Ebben a tiltakozásban helyes és egészséges mag rejlik, anélkül, hogy teljesen helytállna. Ráépítés, toldozás sohasem volt szokatlan az építészet világában. A világ számtalan építészeti remeke több művész több kor terméke. Vannak szerencsétlen hozzáépítések, vannak olyanok, amelyek szinte szerves hozzátartozói a réginek. Hogy a Vigadóra lehet-e új emeletet építeni, ez nem elvi kérdés, ez függ a régi falak s az új építész teherbíró képességétől. A feladat nehéz, a cenzor nem nélkülözhető de egyetlen nagyváros sem mondhat le végleg arról, hogy épületeit a szükséghez képest továbbfejlessze, toldozza is ha kell. A Ferenc József téren a régi házakat lebontották: ez természetes útja a fejlődésnek, bár mi fájó is a Diana fürdő nyugalmas, tiszta eleganciájának elvesztése. A régi tisztes polgári Pest e tipikus darabjának megbolygatása azért okozott pótolhatatlan veszteséget, mert ami új a régi rész helyébe került, az sem az alkalmazkodás szerénységével, sem a tehetség merész s szárnyaló lendületével nem dicsekedhet. A régi képek s a gyermekkori, még eleven emlékek szerint, ez a tér, mint összefüggő kép, mit összehangolt architektura sokkal több emléket, tradíciót, művészi értéket jelentett, mint a Vigadó pittoreszk stílus-kísérlete. Ebből nem kell arra következtetni, hogyha eltűrtük legszebb s legsikerültebb terünk – s más házsoraink – megbontását, akkor a Vigadóra építendő emeletben se lássunk szentségtörést. Ellenkezőleg: minél jobban pazarolták az elődök emlékeinknek amúgy sem dús kincseit, nekünk annál jobban kell őriznünk azt ami megmaradt. Tisztelni kell az utcák képét, tisztelni megőrizni s ápolni, nem úgy, mint a múzeum műtárgyait, hanem eleven s fejlődésre képes organizmus gyanánt, minden fölösleges csákányütés ellen tiltakozó konzervativizmussal, amelynek merevségét azonban a nagyvárosi élet jogainak elismerése kell, hogy enyhítse. Nagyon nehéz szavakba foglalni e rugalmas konzervativizmus szabályait. Párizsban a Rue de Rivolin kezdettől fogva azonos, árkádos homlokzattal épült minden ház. Vannak utcasorok, melyeken nincs helye semmiféle architektonikus kísérletnek. Igen nehéz volna elképzelni, hogy a Nemzeti Múzeumra ráépítsenek valamit. Ez az építmény stílusában tiszta vonalvezetésben s tömegelosztásban a puritánizmusnak szélső határán van, utána, még jobban szaporítva az egyhangúsággal amúgy is fenyegető síkokat – úgy érzem – csak valami brutalitás következhetne. Ezzel szemben a Vigadó épülete, Pest romantikus korszakának szülötte, melyen a Karácsonyi Palotának, hogy a Király utca Teréz templom körüli házának s más ismert emlékeinknek romanticizmusa magyar-stílus-kereséssel párosult. S ha építője, kétségtelen tehetséggel, de forrongva, keresve s nem minden nyugtalanság nélkül rakta össze formáit: ezek a formák tovább fejleszthetők, a ráépítés gondolata tehát, önmagában nem visszataszító. Ha tudod: csináld – mondanám az építésznek aki vállalkozik rá.
Azt hiszem, hogy a város-művészetnek ezek a futtában érintett kérdései szorosan összefüggnek a régi s mai Budapestről rajzolt képek kiállításával. Nem csak arról számol be ez a kiállítás, hogy mink volt, mi mindent vesztettünk már aránylag rövid idő alatt. A meglevő kellő értékelésének is nélkülözhetetlen eszköze a művészi temperamentum, mely papírra veti múló impresszióinkat, miket mi kifejezni, másokkal közölni nem tudnánk, a fotográfiánál hívebben s igazmondóbban örökíti meg Budapestet s fel-felfedezi számunkra azt, amit nem látunk meg, mert minden nap látunk. A művész számára a város, az utca éppen úgy természet, mint az erdő, a hegy, mint a düledező falusi ház, melynek romantikája, sajátságos módon, a festők jelentékeny részét jobban impresszionálja. Ám a nagyvárosnak is vannak már költői s vannak művészei is. Kár, hogy közülük – az élők sorából – aránylag keveset mutat be a Szépművészeti Múzeum kiállítása. Én különösen kettejükre szeretném felhívni az olvasó figyelmét, nem azért mintha más, velük egyértékű tehetség a kiállítás élő művészei között nem akadna, hanem mert különösen jellemzőnek s értékesnek tartom az újabb Budapestről készített feljegyzéseiket, jellemzőnek azon a kultúrhistóriai szemüvegen át nézve is, melyen ez az egész kiállítás szemlélendő. Mind a kettő grafikus – a grafika érzékeny módszere talán leginkább alkalmas arra, hogy egyszerre s egyforma bensőséggel fejezze ki azt, ami az utca színében, levegőjében, korában, formai s architektonikus szépségében megörökítésre méltó. Az egyik művész Zádor István, kinek rézkarcai is jellegzetes a könnyű s szédítően biztos vonalvezetés, amely briliáns ceruza rajzait már Európa szerte népszerűvé tette. A másik par excellence rézkarcoló: Condrad Gyula. Csak két vagy három lapját állították ki – ezeket is, úgy tudom, műsoron – katalóguson – kívül. Pedig Conradnak éppen „budapesti” szempontból rendkívül becses művéből valók ezek a lapok. A tél folyamán egész összefüggő sorozatot publikált Budapestről s a Halászbástyát, a Mátyástemplomot, a Lánchidat, a Dunát örökítette meg a legjobb régi mesterekre emlékeztető rézkarcokban, pontosan, híven becsületesen számolnak be ezek arról, amit a művész látott. Budapestről szólnak, nem transzponálják házainkat s hidainkat, viharos, a válóságot felismerhetetlenné formáló temperamentum nem tolakszik bennük előre, de csendes, filozófus szemlélő gyanánt ott van a vonalak mögött. Conrad Budapestnek egyik legjobb portrétirozója, kinek lapjait a nálunk megforduló idegenek nyilván jobban ismerik, mint mi magunk.
Úgy hat rám ez az egész kiállítás, régibb és újabb képeivel, mint egy memoár-sorozat. E kép-memoárok, a maguk szöveg nélküli, kifejező, hol egyhúrú, hol zengetes, változatos nyelvén többnyire szerény és kicsinyes élet folyásáról beszélnek. De mégis: ez a mi városunk, ez a mi históriánk s a mi jelenünk. A mi utcáink, a mi házaink világa tárul fel e lapok között.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
