Pippl-Rónai József: Ady Endre szemei • (Felolvasás az Ady-ünnepen)
Pippl-Rónai József: Ady Endre szemei •
(Felolvasás az Ady-ünnepen)
(Felolvasás az Ady-ünnepen)
Ady Endre festői szempontból nézve is nagyon érdekes jelenség volt. Szemei nemcsak azért voltak szépek, mert feketék, mint a bogár, de azért főleg, mert álmos nézése mély és szerelmes, oly sokat mondó, hogy merem állítani, ha csak a szemeit rajzoljuk is meg, már egy igen hasonló Adyt kapunk. Én, mikor festettem, legtöbbet a szemét néztem, – erre fektettem a fő súlyt. Évekig beszélgettem ezekkel a nagyérzésű, okos szemekkel. Mindent kiolvastam belőlük, a költőn kívül a legjobb embert, a gőgös mokány legényt, a széthulló magyarság tragikus szimbólumát, akinek különös egyénisége fenségességet árult el, mást, nagyot, nagyobb embert, mint bárki korunkban. Sokat elmondó szemei voltak az én Bandi barátomnak – sokat beszéltek nekem Párizsról és az itthoni életből is igen sokat meséltek el, egész légióját a megtörtént és megtörténendő dolgoknak. Szemében benne volt az egész ember, a sokszor megsebzett, az igazságtalanul megbántott. Kiolvastam ezekből a bársonyos, füstös, lusta szempillájú szemekből a nagy lenézőt, a lekicsinylőt. Csak a szája formája, a nagyon vastag, túl nagy nyelve volt még ennyire kifejező, különösen, ha elitélt valakit, ami egyébként sokszor előfordult nála.
Egész pontosan visszaemlékszem utolsó napjaira. Nem tudom elfelejteni a képet, amikor szegény, beteg barátom az ágyban feküdt – takaróján vastag újságtakaróval – s az olvasásból felnézett és meleg üdvözléssel rám csillantak szemei. Éreznem kellett, hogy jó barátok vagyunk. Csak jó vártatva következett: „Mit csinálsz Jóska? Hogy vagytok? Mit csinál Lazarine?” és aztán: „és egyszer már megint együtt kellene vacsoráznunk, csak magunkban – ugye?” – Akkor, nekem dedikálta utolsó könyvét, s talán ez volt utolsó dedikációja. Felkelt, íróasztalához ült, tollat vett a kezébe és írni kezdett, de megkért, hogy legyek türelemmel és elnézéssel, mert már az írás sem megy úgy, mint kellene.
Tudjuk azt, hogy végül megbénult a keze is, előbb a nyelve, úgy hogy nagy nehezére esett a beszéd. Folytatólagosan, nagy stációkkal, hebegve mondta el bajait, utolsó betegállapota okait. Ez – sajnos – engem közelebbről érintett. A megbeszélt vacsora után ugyanis kissé pityókásan kikísért bennünket és visszamenet elcsúszott, nekiesett a tűzhelynek. Később pár nap múlva, kitűnt, hogy betörte egyik oldalbordáját, ami elősegítette a végét. Pár hét leforgása után meghalt. Örökké él.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
