Lengyel Géza: Keleti szőnyegek kiállítása
Lengyel Géza: Keleti szőnyegek kiállítása
Félek attól a veszedelemtől s felelősségtől, hogy szőnyegszakértő hírébe keveredem, ha az Iparművészeti Múzeum szép és tanulságos régi keleti szőnyegkiállításáról próbálok írni. Távol legyen tőlem ez a gondolat. Hiszen, ha nem tudom, sejtem, milyen terjedelmes és szövevényes tanulmányokat folytattak azok, akik szőnyegekhez értők gyanánt joggal szerepelnek, nem is szólva a neves kutatókról, kik a segédeszközök egész arzenáljával rendelkeznek: helyi ismeretekkel, keleti nyelvismeretekkel, történelmi részlettájékozottsággal Kínában, Perzsiában, Indiában, a török területeken, régi képek, vázák ismeretével, melyeken szőnyegrészletek lelhetők fel és így tovább. S mindettől eltekintve és mellőzve a históriai részt: a szőnyegek tarka virágos világában otthonosan csak az foroghat, akinek kezén, a szó igazi értelmében, átment már néhány ezer szőnyeg. Jóízlés, vonzódás, szem, könyvek, érzékenység a művészi impressziók iránt: nem elegendő, szükséges a tapintás gyakorlata, az ujjakon keresztül szerzett tapasztalat, a különböző fajták és minőségek „fogásának” biztos ismerete. Ezt a kritikai praxist nem szerezheti meg más, mint a gazdag gyűjtő, a múzeumi hivatalnok vagy a kereskedő – s én egyik kategóriába sem tartozom.
„A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos” – ez az igen helyes intézkedés is szűkre szabja az ismeretszerzés határait. Így a kiállítás ritka és régi keleti szőnyegei pusztán dekoratív felület, színfolt-együttes gyanánt szerepelnek, holott a szerkezet, a struktúra alig játszik valahol nagyobb szerepet. Mint puszta nézőnek az az érzésem, hogy a szőnyeg művészi értékét szövésmódjának, anyagának, színhatásának s rajzának harmóniája, ennek az összhangnak foka határozza meg. Igaz, ilyen mértékkel főként az új, a használatra szánt szőnyegek mérhetők, míg a kiállítás darabjainál – mert ezek múzeumi, példaadó jellegűek – az idők folytán elkopott, tönkrement anyagi, szerkezeti szépségelemet csak képzeletben lehet teljesen rekonstruálni abból, ami megmaradt.
S mint puszta látványosság is mily ritkán szerepelnek elszegényült világunkban a régi keleti uraságnak ezek a tanúi. Tíz évvel ezelőtt rendezte utolsó szőnyegkiállítását az Iparművészeti Múzeum. Az 1891-i bécsi szőnyegkiállítást még ma is világszerte emlegetik. Igaz, hogy oly páratlanul gazdag és nagyértékű volt ennek anyaga, hogy belőle táplálkozik az orientális csomózó művészet irodalmának jelentékeny része. A nálunk sokban szerencsésebb bécsiek a háború után kiállították a monarchiától örökség gyanánt rájuk maradt szőnyegeket. Mérhetetlen kincs, nagyságáról fogalmat ad, hogy sokáig igen komolyan fontolgatták, vajon nem lehetne-e a szőnyegek és gobelinek eladására vagy elzálogosítására alapítani Ausztria egész szanálását. Az egész világon két vagy három változatban ismeretes az a gyönyörű s hatalmas méretű perzsa selyem vadászszőnyeg, amely az osztrák állam kezébe jutott a császári ház tulajdonából. Egyik párja a párizsi Rothschildoké. Wilhelm Bode könyvében olvasom, hogy ezt a remeket az egyik firenzei Torrigiani a múlt század végén 150 frankért adta el Stefano Bardini antikváriusnak, tőle Rothschild Adolf 30 000 frankért vásárolta meg, s a háború előtt már legalább tízszer ennyire becsülték.
Az iparművészeti múzeumi kiállítás magas nívójának jele, hogy e ritka kincsek, a vadászszőnyegek egyikét is be tudja mutatni, ha csak töredékesen is. Báró Hatvany Ferencé ez a gyönyörű s jellemző fragmentum. Inkább sápadt és aprólékos dekoratív kép gyanánt hat. Stilizált növények és virágok, a táj nem is stilizálva, hanem csak jelezve, de az állatok rendkívüli naturalisztikus érzéssel. Csomói – a magasból – láthatatlanul aprók, színezése sápadt és hervadt. E vadászszőnyegek alakjai nyilván mind jelképesek, s a hozzáértők szerint Perzsia csak a műhely volt, hol uralkodói parancsra, külön műhelyekben, évtizedek munkájával készültek, magát a jelbeszédet Kínából vették át. De kié volt vajon a szárnyaló fantázia, amely tündérkertté szőtte össze a tradíció sárkányát, főnixét, oroszlánját? A perzsa jelzővel a régi szőnyegek világában általában a nagyúrit, finomat, kiváltságosat illetik. Merőben más – más szépségekkel teljes – a különböző ázsiai nomád népek maguknak készült, sátorba való, méretre is kisebb, erős, tartós szőnyege. Ennek egész keletkezése olyan, amilyet ma háziiparinak mondanak. A perzsa: nagyúri termék. Ennek is legfelső, csaknem kihalt arisztokráciája a vadászszőnyeg. Családfája a legrégibbek közül való: a XVI. századig nyúlik fel. S ennél régibb szőnyeg – talán a tizenharmadik századig – az egész világon kevés maradt meg a maga valóságában. Krónikák, leírások, történelmi források, a görög és latin költők, az egyiptomi kövek: mind tudnak szőnyegekről, amíg csak emberi történelemről tudnak. Chaldea, Egyiptom, Babilon, Szíria: a szőnyegnek is őshazái. S tudnak róluk a képek. Az olasz trecentóból s a quattrocentóból olyan képek maradtak, amelyekről szépen leolvasható a márványlépcsőre terített keleti szőnyeg – bár egyszerűsített, összevont – mustrája.
A kínaiak, akik a régi perzsa művészetnek állatalakjaikat s szimbólumaikat kölcsönadták, megelégedtek sokkal szerényebb mintájú szőnyegekkel. Nagy foltok, egy-két szín, például fehér és kék, sokszor megismétlődő, bizonyára ősrégi, karakterisztikus jelképes figurák. A perzsa szőnyeg dúsgazdag rajzának s nagyszerűen hangolt színorkeszterének nyoma sincs. Merőben különbözik a kínai szőnyeg keltette impresszió mindattól, amit a „keleti” elnevezés szokás szerint kelt, s bizonyára nagyon sokan ezen a kiállításon ismerkednek meg először a kínaiak szőnyegművészetének szép példányaival. Nézzék meg jól: ha jósolni mernék, azt mondanám, hogy divatba jön újra – mert volt már kínai romantikus divat – a távoli hatalmas, misztikus birodalom rafinált művészete.
Az indiai szőnyegcsomózás remekeiről a kiállításon néhány töredék s egy gyönyörű kis imaszőnyeg ad ízelítőt. Főúri művészet ez is: fejedelmek parancsára s az ő palotáik előre kijelölt termei nagyságához szabva készültek legszebb darabjai. Az angol uralom óta megpróbálkoztak lemásolásukkal. Az angol kormány az indiai fegyházak foglyaival csomóztatta a másolatokat, s kiváló tudósok, elsőrangú hozzáértők sokáig vitatkoztak azon, vajon sikerült-e vagy nem a másolat, vajon jó-e maga a rendszer, s egyáltalában újra teremthető-e egyik vagy másik fejedelmi darab. Ahol világhírű tudósok, kik az indiai kultúrát és művészetet évtizedeken át kutatták, meg nem egyeznek, mit szólhatna ott egy szerény néző?
Lehetséges, hogy nincs igazam, s a hozzáértők talán igen könnyen megcáfolhatnak, mikor azt mondom, hogy eddigi szemlélődésem szerint az értelmes – tehát nem betű szerinti – reprodukciót ma szőnyegművészeten belül nem lehet kilátástalannak mondani. Ellene még az sem vethető, hogy a régiek naivitása, áhítata, primitív, de egészséges ösztöne nem található már fel. Mint ismeretes, sem a kínai, sem a perzsa, sem az indiai szőnyeg nem a nép művészetének szülötte, sem a konstantinápolyi török, sem a spanyol, sem a francia Savonnerie-szőnyege.
A szőnyegcsomózás nem gépies, nem gyári munka, de évszázadok óta papírra írt, vagy a tradíciókban élő minták után, ugyanazon ősi módon megy végbe. A termelésnek ez a módja – nem említve a nomádok sátrai számára készült valóban primitív, népies, háziipari darabokat – talán leghelyesebben manufaktúrának mondható. Kézi munka, de tömeges termelés. Számos régi példány zamatját éppen az adja meg, hogy ugyanazt a mintázást ki tudja hányszor s egyre tökéletesebben ismételték meg.
A kiállításon is vannak csaknem azonos darabok, például két, méretre is alig különböző szép erdélyi szőnyeg. Mind a kettőben a kék és vörös tónus dominál, rajzuk is egy forrásból táplálkozhatott. Az egyiken erőteljes, tüzes a kék és vörös szín, a másikon a finoman meghalványodott, elsápadt. Talán az egyiknek jobb volt a festéke, vagy jobban óvták a naptól, értékkülönbséget azonban nem mernék tenni köztük. Ezek az erdélyi szőnyegek egyébként nem Erdélyben készültek (éppúgy, amint nem lengyelországi a „lengyel” szőnyegek javarésze sem, hiába van rajtuk a Csartoriszky-címer), hanem Ázsiának talán különböző helyeiről, Törökországon át kerültek Erdély kastélyaiba. A kiállítás tudós rendezője, Csányi Károly egyetlen valóban Erdélyben csomózott 18. századbeli „erdélyi” szőnyegről tud, s ezt egy évvel ezelőtt leírta és képben bemutatta az „Ars Una” című művészi folyóiratban. A kiállításon nem találtam meg, talán azért, mert túl szigorúan véve „régi keleti” szőnyegek közé nem sorolható. Holott, azt hiszem, nagyon érdekes lett volna megmutatni a laza, vékony szálat, az úgyszólván egyetlen megmaradt láncszemet, amely a múlttal és a kelettel az újra divatossá lett „modern” magyar szőnyeg összeköti.
A modern szőnyegszövőszék lényegileg ugyanaz a primitív fakeret, mint keleti őse. Ugyanúgy ülnek a kifeszített, függélyes láncfonalak előtt a szőnyegcsomózó lányok, mint ázsiai testvéreik, s ugyanolyan színes gyapjúfonaldarabkákat kötnek a húrok közé. Változatlanul fennmaradt a technika, a hatáskeltés minden legapróbb eleme: – a múlttal összekötő szálat meg lehet erősíteni, természetesen azonos kiindulással, azonos szeretettel, helyesebben elszántsággal a munka iránt, mely kemény, irgalmatlan. Indiának tudós kutatója méltatlannak tartotta, hogy fegyencek csomózzák a hercegi paloták szőnyegeit, igaz, hajdan ott készültek ezek a palotában, de akik a csomót kötötték, bizony hozzá voltak láncolva a fonalakhoz, s ki tudja, mennyi valóságos rabszolgamunka eredményei a legrégibb s a legszebb darabok! Mit jelent a szőnyeg éles rajza, foltjainak finom és határozott formája, színeinek tiszta, tüzes, rendezett skálája? Azt jelenti, hogy a gyapjúszőnyeg, s nem is a legfinomabb, minden négyzetméterén kétszázezer, kétszázötvenezer, háromszázezer csomót kötöttek. Talán nem nagyot csalódom, ha azt mondom, hogy egy munkás ezen a négyzetméternyi darabon eldolgozik egy-két hónapig, egy középnagyságú padlószőnyegen tehát fél évig, sőt egy esztendeig. Ez a munka – elméletileg – ma éppúgy megkapható, mint hajdan. Fonal, festés, kellő óvatossággal éppolyan minőségű lehet, mint volt régen. Csak azt nem lehet, s nem szabad hinni egy pillanatig sem, hogy ugyanazt a hatást, gazdagságot, az erőnek s az alpesi virágos rétek tarkaságának azt a kifejezését el lehet érni lemázolván a rajzot s többé-kevésbé a színt, de megtakarítván minden négyzetméteren tíz-húsz-százezer csomót. A szőnyegszövés csudálatos művészet, de nem csoda. Megvan a nyitja, szelleme megközelíthető, s újra kifejezhető azonos eszközökkel. Káprázatos és drága művészet, s csakugyan inkább főúri kedvtelésre, mint hasznos foglalkozásra alkalmas. Négy-nyolc frankot kerestek a háború előtt hetenkint a kis-ázsiai szőnyegszövők. A magyarországiak, ma, a háború után, talán háromszor ennyinek megfelelő összeget. Ezek a keresetek minden valószínűség szerint emelkedni, tehát a szőnyegek, minőségben, romlani fognak. Ettől eltekintve, úgy mondják, a keleten megszűnt a szervezet, nincsenek vállalkozók, a háború feldúlta ezt az egész művészi ipart, amely amúgy is egyre csekélyebb ellenállóképességet mutatott a modern időknek igen természetes romboló hatásaival szemben. A keleti szőnyegcsomózást a Keleten minden jóstehetség nélkül – s enyhén szólva – hanyatlásra ítélt művészetnek lehet tekinteni. Ezek a kedvezőtlen kilátások természetesen csak emelik az iparművészeti múzeum kiállításának értékét. Egyes darabjainak láncfonalakig lekopott felülete mutatja, hogy napról napra pusztulnak a muzeális darabok, értékük e pusztulással arányosan nő.
A keleti szőnyegművészet roppant szuggesztív erejét azonban éppen az adja meg, hogy nemcsak egyenkint ismert, törzskönyvezett régi darabjai, hanem jó tömegárui is oly nobilisak, oly dúsak színben, formában s technikában. Ha ez a kiállítás egy rendszeres munkának kezdete, akkor legközelebb bizonyára azokat a művészileg értékes használati szőnyegeket kell bemutatni, amelyeket nem muszáj falra szögezni s féltve óvni históriai értékük miatt. Hiszen Keleten sem faldísz gyanánt szolgál a szőnyeg, hanem padlótakaróul használják. Igaz, hogy módjával. A nagy szobákban a bútor úgyszólván semmi, az erősebb, tartósabb szőnyegek egészen elborítják a padlót, s ismeretes, hogy a szebb darabok középre kerülnek, ahol nemigen járnak. Igen szimpatikus s a szőnyegre nézve különösen kedvező szokása a mohamedán embernek, hogy cipőit lerakja az ajtó előtt, s a szobába, vagy a dzsámiba papucsszerű vastag nemez harisnyában lép be. S általában a szőnyeg féltett kincs. Magam láttam a háború alatt jómódú – de távolról sem fényűző – szandzsáki török házban, hogy a szőtt szőnyeggel betakart szoba sarkában egymásra voltak rakva az igazi, talán csak ünnepélyes alkalmakkor használt szőnyegek.
A „magyar szőnyegkedvelők” tiszteletre s irigyelésre méltóan mutatkoztak be ezen a kiállításon. Most az a feladat vár rájuk, hogy tanítsák megbecsülni ez ősi művészet kevésbé igényteljes példányait, s szolgáljanak kritikával és útmutatással azoknak, akik a hazai munkával igyekeznek reprodukálni azt, amit a kelet már-már megtagad tőlünk.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
