Bányai Kornél: Idő sodrában
Bányai Kornél: Idő sodrában
Homályból villantam, fekete mélyből, hol félelmetes
nyugvással rémlik az éjszaka és minden önmagába tér.
A pergő emberzuhatagban csontodúmba gyúrom a világot
és velőmből: duzzadt, óriási rügyből új világok
bimbóznak, szinek és új gyümölcsök virúlnak gazdagon.
Mégis egyedül ődöngök föld és ég között s az emberek között.
Az élet örök vándorlásában örök búcsúzás az életem,
mert messze tünedeznek, változnak körülöttem a dolgok,
mert minden elrohan tőlem, hogy ne lássam soha többé,
amit örökké érezni szeretnék és szeretni jó.
Sírni szeretnék, csöndes, zuhogó sírással,
idő sodrában, lázasan sodródó világ közepén
sírni szeretnék mint tépett mezőkre a csillagos éj.
nyugvással rémlik az éjszaka és minden önmagába tér.
A pergő emberzuhatagban csontodúmba gyúrom a világot
és velőmből: duzzadt, óriási rügyből új világok
bimbóznak, szinek és új gyümölcsök virúlnak gazdagon.
Mégis egyedül ődöngök föld és ég között s az emberek között.
Az élet örök vándorlásában örök búcsúzás az életem,
mert messze tünedeznek, változnak körülöttem a dolgok,
mert minden elrohan tőlem, hogy ne lássam soha többé,
amit örökké érezni szeretnék és szeretni jó.
Sírni szeretnék, csöndes, zuhogó sírással,
idő sodrában, lázasan sodródó világ közepén
sírni szeretnék mint tépett mezőkre a csillagos éj.
Hová fakultak, süppedtek sötétség mögé
én régi arcaim és nevetésem ezüstje micsoda kóbor
csillagzatok felé bukik mint nagy ezüstsirály?
Hol változik, hanyatlik, micsoda húmuszba heverész már
sok belém szóródott ösmerős, régi arc és életük
(sziklás hegyekben halovány köd, nyári hó)
meddig kisért, dereng föl homlokom mögött
Hiába merítem szemeim idegen szemek kútjaiba:
az arccsont fekete gödreiből ódon rémület sikolt!
Hiába fúrom tükrös szemeim az égbe, hasztalan
tűzök fejembe csavargó üstököst és csillámló napot
(mint gombostűre szurkált lepkét, bogarat):
az ég üregéből szomorú sorsomat tükrözi arcomba a hold!
Tudom: ma még a távol fényét olvasom, földben lapozgatok,
ágyúktól reng rajtam a horizont mint roppant pléhdarab,
fennszóval kiáltom város pusztulását és áll a dáridó
és holnap már fölöttem húzódnak mennybolt sírhalma alá
a forgatott földek és maró gyökerekbe sodor a talajvíz.
Napra dobálom kezeim és tudom hogy lehullnak.
Színekre villantom szemeim és tudom, hogy lecsukódnak.
Elmúlás kloroform illata rontja csókjaim s halál
zörrent rám rozsdás levelet a riadó rügyekből.
én régi arcaim és nevetésem ezüstje micsoda kóbor
csillagzatok felé bukik mint nagy ezüstsirály?
Hol változik, hanyatlik, micsoda húmuszba heverész már
sok belém szóródott ösmerős, régi arc és életük
(sziklás hegyekben halovány köd, nyári hó)
meddig kisért, dereng föl homlokom mögött
Hiába merítem szemeim idegen szemek kútjaiba:
az arccsont fekete gödreiből ódon rémület sikolt!
Hiába fúrom tükrös szemeim az égbe, hasztalan
tűzök fejembe csavargó üstököst és csillámló napot
(mint gombostűre szurkált lepkét, bogarat):
az ég üregéből szomorú sorsomat tükrözi arcomba a hold!
Tudom: ma még a távol fényét olvasom, földben lapozgatok,
ágyúktól reng rajtam a horizont mint roppant pléhdarab,
fennszóval kiáltom város pusztulását és áll a dáridó
és holnap már fölöttem húzódnak mennybolt sírhalma alá
a forgatott földek és maró gyökerekbe sodor a talajvíz.
Napra dobálom kezeim és tudom hogy lehullnak.
Színekre villantom szemeim és tudom, hogy lecsukódnak.
Elmúlás kloroform illata rontja csókjaim s halál
zörrent rám rozsdás levelet a riadó rügyekből.
Most már úgy vagyok, hogy egyre íjedtebben figyelem,
nézem magamat mint valami furcsa, messzi tájakról jött idegent.
Nézem magamat és egyre mélyebbre szántja én csúfos végzetem
arcomba az idő és egyre súlyosabbak csontjaim.
Egész valómban reszketek, fejemre hull a hó
és kacagni szeretnék rettentő kínomban,
kacagni szeretnék rettentő kínomban mint az őrült,
mert látom: idő sodrában, lázasan sodródó világ közepén
felém közelít már az Óriási Talp és rámtapos
mint didergő parázsra a porban.
nézem magamat mint valami furcsa, messzi tájakról jött idegent.
Nézem magamat és egyre mélyebbre szántja én csúfos végzetem
arcomba az idő és egyre súlyosabbak csontjaim.
Egész valómban reszketek, fejemre hull a hó
és kacagni szeretnék rettentő kínomban,
kacagni szeretnék rettentő kínomban mint az őrült,
mert látom: idő sodrában, lázasan sodródó világ közepén
felém közelít már az Óriási Talp és rámtapos
mint didergő parázsra a porban.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
