Ignotus: Jókai
Ignotus: Jókai
Most harmincöt-negyven éve, a nyolcvanas évek vége felé, mikor Magyar Miska olyan ember lett, ki a könyvet igenis megszerette, s mindenesetre olyan új, városi nemzedéke sarjadt, melynek számára érdemes volt idegen könyvet hozatni s magyar könyvet kiadni: a budapesti Révai Testvérek cég a hatvan éves Jókaitól a tizennyolc éves Bródy Sándorig majd az egész magyar novellisztikának kiadója lett. S amily lelkes, olyan okos kiadója, ki jó bort mért, de tudta, hogy a jó bornak kivált elkel a cégér, s nem sajnált sem ügyeskedést, sem fáradságot, hogy a jó könyvet belopja a közönségbe s hódítson számára olyan réteg olvasót, mely addig nem ment volt vásárló számba. Például: a serdülő ifjúságot, a cég akkor adta ki Jókai egyik legjókaibb regényét, „A lőcsei fehér asszony“-t, s füzetesen adta ki – s magammal együtt bizonyára sok diák volt akkor Budapesten, ki zsebpénzét markában szorongatva, kéthetenkint izgatottan fordult be a váci utcai kis könyvesbolt ajtaján, hogy a boldogító új füzetet magához váltsa és rántsa, az utcán tenyérélével vágja fel s még azon hazamentében járva elolvassa. Így olvashatták két nemzedékkel elébb London utcáin az ottani fiúk az imádandó Boz-Dickens regényeinek füzeteit, azzal az úszó, lebegő, sütkérező érzéssel, hogy nincs, aki így tudna szívükhöz szólni, mint ez az édes szavú ember.
Akkortájt támadt Révaiéknak az a gondolatuk, hogy jó könyvekkel szorítsák le a ponyváról is a ponyvairodalmat, és legjobb írókkal írassanak a nép számára olvasnivalót. Ez a vállalkozás nem vált be, mert, mint most látom, hamis nyomon indult volt, a népnek nem nép számára írt könyvek kellenek, hanem könyvek, amiknek olvastára úrnak érzi magát, csakúgy, mint ahogy az ifjúságnak sem ifjúsági könyvek kellenek, hanem, teszem, éppen Jókai-regények, mik felnőtti ábrándokba ringatják. Ezzel máris érintettem a Jókai örökkévalósága titkát, csak elébb megemlítem, hogy a Jó Könyvekbe – ez volt gyűjtőcíme is a Révaiék ponyvavállalatának – nem kisebb íróval, mint Mikszáth Kálmánnal, nem kisebb íróról, mint Jókai Mórról írattak Révaiék verses népmesét. A mesének az volt a címe, hogy: „Jókai Mór, vagy: a komáromi fiúk, ki a világot hódította meg“ – s már ez a cím is hamis volt. (Mint mellesleg mondva, minden, mit ez a túlságosan okos ember később, az ő Jókai-életrajzában, Jókai Mórról túlságos igazat írt. Ha Jókainak az ő valóságos élete lett volna az élete, akkor már húsz éves korában főbe lőhette volna magát. (Mert Jókai ugyan bizonyos fokig csakugyan meghódította a világot, de hogy meghódította s ahogy meghódította, abban semmi sem volt Jókaiból, s ahhoz kevés köze volt Jókainak. Mit jelentett, még mikor ismerték is, mint ahogy ma nyilván rég elfelejtették, Jókai a nagyvilágnak! Legtöbb, ha egy egzotikusabb fajta Dumas pére-t, egy jó öltésű meseszövőt, kinek szálait azonban nem tanácsos egyenkint nézni, s kinél a Tauchnitz-könyvek Quidája jóval lélekbe kapóbb költő, nem szólva az elandalító Turgenyevről vagy, például a berlini olvasó számára, a lelkek mélyébe szóló Friedrich Spielhagenről. (Ki emlékszik még rá?) Ha még otthon is, és olyan értelmek és jóhiszemek, mint Gyulai Pál, Arany László, Péterfy Jenő a Jókai meséit – az Arany Jánosnak egy más vonatkozású szavát alkalmazzam ide – az epikai hitel, a hihetőség s a megokoltság colstokjával méricskélték: mit várhatott az idegentől, kinek számára minden magyar nóta egyforma, mint ahogy minden szerecsen egyforma, s egyhangú dünnyögés, melynek tagozatlanságából nem tud melódiát kifogni? Ahogy a komáromi fiú a világot hódította meg, az nem volt különb hódítás, mint mikor a komáromi prímás bejut a potsdami palotába, hogy egy fertályórát ő húzza a talp alá valót. Ez a hódítás volt Jókai Mórnak legkisebb dicsősége s legmellékesebb értékmérője. Ha vágyott ilyesmire, csak mintegy elméletben vágyhatott, mint ahogy az ember szeretne gazdag lenni, de nem csodálkozik, hogy nem az. Amily műveltebb, olvasottabb s érdeklődőbb fajta ember volt: a nagyvilághoz nem volt több köze, mint a nagyvilágnak őhozzá, s nyilván nem hiányzott neki, hogy Bécsen és Berlinen kívül vén koráig nem látott idegen helyet. Sőt bánthatta is, mikor ekkor, felesége halála után Róza lyányával Olaszországba menve, valóságban meglátta a mesevilágot, melyet álmában annyiszor elképzelhetett, s azt kellett látnia, hogy tündérinek tündéri ugyan, talán annál is tündéribb, mint ő gondolta, de nem olyan, mint ahogy ő gondolta… Ezt ne vegyétek elméskedésnek, ez mélyen belevág ez álomkirály leglelkébe – csakúgy, mint ahogy a kis anekdota, mit egyszer vele megértem, több az anekdotánál, mert adalék. Egy szombatos tárgyú regénye jelent meg akkor folytatásonkint a Pesti Hírlapban, egy este vendége voltam vacsorára s az azon reggeli folytatásban arról volt szó, hogy a szombatos família asztalára behozzák a párolgó sólet-eledelt, s meg volt írva, hogy mi a sólet: gölődén, vastagon meghintve libatepertővel. Én ezt nem így tudtam, a zsidók nemzeti eledeléről, a sóletről azt tudtam, s minden kétágú ember azt tudja, hogy (mint a délfrancia cassoulet étel, melytől neve s nyilván maga is származik) szárazbab-főzelék. Ám, gondoltam, lehet, hogy a szombatosok gölődént esznek sóletnak – mindenesetre megkérdeztem az öreg urat, hogy mikor evett a szombatosoknál s ilyen sóletot? „Nem láttam én, öcsém, világéletemben eleven szombatost, nemhogy ettem volna nála“, felelte Móric bácsi. „Hát akkor honnan tetszik tudni az ételüket?“ – voltam most már kíváncsi. „Megállj csak, meg tudom mondani“, volt a felelet. „Egyszer a Király utcában léptem fel követnek s ott voltam hivatalos egy nagy zsidó vacsorán, s az ünnepi fogás gölődén volt. (Nyilván húsvéti vacsora volt, ennek derékfogása valóban gölődénes leves.) No meg azt is tudtam, hogy a zsidók szeretik a libatepertőt, s e nem rossz lehet a gölődénre, ha jó vastagon meghintik vele. Gondoltam: ez a sólet!…“ Gondoltam – ha Jókai gondolta, akkor így is kellett lennie, Jókai szentül hitte, hogy amit ő gondol, az úgy is van, s ha a valóság másmilyen, annál rosszabb a valóságra nézve. Ez, mondom, anekdota, de adalék is, s megint a Jókai örök hatásának titkát érinti. Tudniillik: hit nélkül nincsen hatás, mint ahogy meggyőzés sincs. Meggyőzés, megejtés, megigézés csak emberi melegtől emberi meleghez lehetséges, tehát csak a vágy s a hit legforrójából. Amily valótlanok a Jókai emberei s elképzelései, annyira megejtőek, annyira nem zavaró e valótlanságuk. Mert ő maga hisz bennük, ő ilyennek látja őket, azt gondolja, hogy ilyenek s nem gondol rá – igaz, nem is akar rágondolni –, hogy nem ilyenek. Ez az ő epikai hitele.
Ezzel persze máris kiesik, kivált a nyugati világból, hol a mesére külön rá van írva, hogy mese, mint a vallásra is a tudománytól külön, hogy vallás. Viszont a magyar világ számára képzelete hitelesítve van, kétszeresen is, mert egyrészt a magyar képzelődés és álmodozás maga is olyan virtusból-szövő, aminőből a Jókai-hősök származnak, másrészt a magyar valóság ád támasztékot ilyen virtusos elképzelésre. A mesebeli, a legendás magyar hős nem pusztán hős, vagyis emberfeletti tehetségű, hanem mindig olyan, aki valahol valami formában kivágja a rezet, virtuskodik. Még a valóságból vett legendáiban is. Imre király, ki fegyvertelen, egymagában, kezében egy szál vesszővel megy át lázadó öccsének fegyveres táborába: „Meglátom, ki mer kezet emelni a királyra!“ Mátyás király, ki tudósai közt ül arany palotájában, s úgy tudja kézzel enni a leveses ételt, hogy ujja csak meg sem nedvesedik. Kinizsi Pál, ki foga közt s jobbjában s baljában egy-egy törökkel járja a halottas mezőn a diadalmi táncot. S a hozzánk közelebb valóságban: a táblabíró és politikus Nyáry Pál, kiről éppen Jókai írja meg, hogy sohasem kártyázott, mert egy pakli kártyát, ha egyszer végiglevelezett, mindegyiket meg tudta mondani a hátáról, hogy micsoda, s a beszédet, amit végighallgatott, azon ültő helyében elejétől végig egy szó kihagyás nélkül el tudta mondani. Kerkapoly Károly, filozófiai és jogi professzor, vidékről, Pápa városából, ki bekerülvén a delegáció hadügyi bizottságának előadó-székébe, tisztára a hadi költségvetésből nyolc nap alatt úgy megtanulta a hadi szervezetet és igazgatást, hogy a generálisok nem bírtak vele. Eötvös Károly, ki ugyanígy, hogy a tiszaeszlári perben perdöntő tiszadadai hulla dolgának ura lehessen, néhány hét alatt csalhatatlan anatómussá tudósította magát. S a karakternek is vannak ilyen virtustevői: Deák Ferenc, kinek ajkát hazug szó el nem hagyta, ki a királytól, kinek trónját megerősítette, jutalmat vagy kitüntetést el nem fogadott, s mikor ez, valami barátságképpen, fényképét küldte el rámában: Deák Ferenc csak a fényképet fogadta el, a rámát visszaküldte. S bezárja a sort – szomorú, hogy véggel is olyannal, mintha költő festette volna hozzá végső tökéletességül: Tisza István, a délceg dalia, ki ma kurátor, holnap bankigazgató, holnapután miniszterelnök, egyik nap jogász, másik nap történetíró, harmadik nap esztétikus, vakmerő lovas, elragadó szónok, férfias táncos, s mikor a képviselőház elnöki székében golyót repítenek felé, hidegen folytatja az ülést… Látnivaló: Jókai az ő valószerűtlenségeit a valóságból vette s éberálma – mert hiszen minden költészet az – affajta volt, ahogy a magyar szok ébrenálmodni. Idegennek nem sokat mond vele, de nekünk mindent. A magyar ember (az igazi magyarról beszélek, arról, kinek fajtája nyolcvan és hatvan év előtt a műveltségnek, a tehetségnek s a karakternak olyan sehol ily egy csomóban elő nem fordult plejádját, s ezt is megsokszorosodva, termette, mint Széchenyi, Vörösmarty, Arany, Szalay László, Horváth Mihály, Kemény Zsigmond, Deák Ferenc, Kazinczy Gábor, Gyulai Pál és Salamon Ferenc – mind csupa törzsökös magyart!), a magyar ember, mondom, nem szereti magát, amíg nem olyan, amilyennek szereti magát – s valamely fokig olyan is, amilyennek szereti magát. Mért látta volna Jókai másnak – kivált mikor maga sem volt más, maga is azon mód: karcsú előkelőségével, kék meseszemével, úri kezével, bűbájos beszédjével, gyermeki életével s kifogyhatatlan tehetségével s szorgalmával, mintha a meséből került volna az életbe? Komédia? Lehet. De akkor az is komédiás, aki úgy áll az életben, mintha szüntelen ott állana isten ítélőszéke előtt, s isten helyett maga vigyáz arra, hogy méltatlan ne legyen ez ítéletre.
Nem mondom: persze: a valóság azért mégis más, mint ahogy megálmodják. S ha az álom mégúgy a valóságot cifrázza, a valóság mégis alatta marad az álomnak. S rá kell ébredni s találkozni kell vele – találkozni még önmagukkal is, hogy mindazonáltal e fogyatékos emberből válik a tökéletes hős, s így a csalódás, haragban való kitörés helyett, humorban fel nem olvadna. Ezért: a magyar álom: dráma, epopeia, hősköltemény, a magyar realizmus: anekdota. S Jókai ebben is inkarnátus magyar, míg „komoly“ regényeiben protagonistákul csak angyalai s ördögei vannak, mellékfiguráiban vagy kisebb novelláiban olyan realista, hogy nincs az az orosz, ki lélegzetesebb volna. S ilyenkor mindig humoros, s mellékmeséje vagy novellája: anekdota. Ezt az idegen ember megint nehezen értheti, s nem fogja megérteni a nemzetet, melynek hőse vagy színész vagy jokulátor. De ez az idegennek baja, nekünk csak akkor volna baj, ha az idegen értelméből kéne megélnünk. Ám mivel erre sohasem kerül sor, s ha élünk, csak a magunk emberségéből élhetünk: akkor élhetünk is és örülhetünk, magunknak. Ez nem azt jelenti, hogy kiszakadjunk a világból s magunkhoz ne váltsuk, amijét ésszel felérhetjük. De azt igenis, hogy ami saját értékünk van, azt becsüljük meg, hogy idegenben nem is lehet ekkora becsülete.
Ilyen mi kincsünk Jókai Mór. A száz év, mely születése óta eltelt, a magyarság legmennyeibb emelkedésének s legpokolibb zuhanásának ideje. Meseidő volt ez a száz év: gazdagságban is, szegénységben is gazdagabb az előtte járt kilencszáznál. Ez a gazdagság veti fel a Jókai kifogyhatatlanságát, s ennek a mesének költője a halhatatlan mesemondó.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
