Ignotus: Költés és való
Ignotus: Költés és való
„Nem a való hát: annak égi mássa Lesz, amitől függ az ének varázsa”, tanítja Arany János – azonban ez olyas tanítás, mint mikor a fizikus azt mondja, hogy ahol nincs „anyag”, ott a fény az „éter” rezgése rendjén terjed tovább, ám az étertől elvitat minden olyan tulajdonságot: súlyt, tömeget, kézzelfoghatóságot, aminő nélkül rezgését sem lehet elgondolni. Mi az az „égi mása” a valónak? A gondolata talán, mit Plátó egyedüli valóságnak vallott s ami vélt valóságunkat ez igazi valóság falravetett árnyékának? Nem, hiszen ezzel Arany önnön költését tagadta volna meg, melyről maga mondja, hogy Mindig marad – ha a fejére áll is – Őnála valami vaskos, reális – s fontoskodásban marasztalta volna abbeli állandó gondját, hogy epikumát hitel-lel, vagyis megtörténhetettségnek színével támogassa. Meg különben is: a művészet, tehát a „költés” éppen ott kezdődik, hol még a romantika, a fantasztikum, az absztrahált s az ideális is, ha a legveszekedettebb bukfenccel áll is fejére, realitás, valóságosság gyanánt hat. E hatásában nincs része sem mennyországnak, sem pokolnak, hanem valami csakis ezen világból, sőt csakis a mi emberi világunkból való kategóriának. A „valóság”-ban nincs logika, csak az ember vetíti rá a maga belsejéből, hasonlóképp nincsen okság sem, csak az ember érzi ilyennek a némely jelenségek közt való funkciós mutatkozást – de az ember mégis logikával következtet s okság alapján állapít meg törvényszerűséget, s a valónak semmi, mégoly hű mása nem tesz rá „való” benyomást, ha nincs szükségszerűnek kimódolva, így muszájnak, másképp nem lehetségesnek. Sehol nincs megírva és soha a művészet nem kötelezte magát, hogy a valót másolja, hogy valóságot adjon. Hiszen van művészet s nem kisebb, mint a zene, hol ez akarva sem lehetséges; mi volna az a „valóság”, aminek egy zenedarab „mása” lehetne? Ez csak szobor vagy kép vagy költött munka lehet s ezek is annál kevésbé kötelesek a valót másolni, mert nem bizonyos, hogy minél hívebb a másolat, nem hat-é annál kevésbé ,,való” gyanánt? Hiszen akkor szobor volna bármely testnek gipszbe s a gipszmatrica után bronzba való kiöntése, kép volna bármely darab természetnek: mondjuk: lefotografálása, költészet volna bármely megtörténtségnek azon mód való elmondása. De nem az; kell hozzá még valami, hogy azzá legyen.
Ez a valami éppen, amit mondtam: a szükségszerűség. Ez más a szoborban, más a képben, más – amiről a költésnek e vonatkozásában szó lehet – az epikában s a drámában. A szobor akkor szobor, vagyis akkor tesz szükségszerű benyomást, ha meg van konstruálva, ha minden porcikája organikus egységben függ össze egymással, ha a mozdulat vagy a mozdulatlanság felületének minden teriméjén folyamatosan végigvonul. A kép akkor szükségszerű, ha van oka, hogy ott keretelődik el, ahol; ha aminek állnia kell benne, nem tesz olyan benyomást, hogy most fordul fel s egyik részlete támogatja a másikat s az egésznek egy a lélegzete. A novella vagy a regény vagy a dráma akkor szükségszerű, ha, egyebek közt, nincs motívuma, ami ne valamiből következzék s amiből ne következzék valami. Lehet aranyszálakból szőve, de ha csak egy szálat is elejt, értéktelenebb a papírnál, amire írták. Csak durván s nagyjában mondtam meg, miről van mindezekben szó; a szobrász, a festő, a költő még ezer és egy dolgot mondhat hozzá, de mind az ezer erre az egy végre megy: a szükségszerűségre. Organikusság, hitel, logika, egyensúly, konstrukció: mind ennek variánsai, motorai, ekvivalensei. Ennek a micsodának, ami a valóságban nincs meg, vagy nem kell, hogy meglegyen, hogy a való való gyanánt hasson. A művészetben kell – s talán okát is lehet adni, miért.
Azért, amiért a szem, ha kivágom a gazdája arcából, nem az a szem többé, mi onnan rámtekintett volt. A valóság, akárhol fogom meg és akármely porcikáját veszem szemügyre: összefügg a maga mindenségével térben és folyik szünet nélkül időben. Nincs az az ez vagy az az itt, ami magában állana, s nincs az a most, mely elébb jövő ne lett volna és azon minutumban múlttá ne múlnék. Vagyis a valóság egyetemes és folyamatos, a költés pedig – hogy ennél az egy művészetnél maradjunk – kiszakít és megállít. Azzal, hogy egy részletet s egy időpontot kivesz a valóságból, menten meg is merevíti, s így, ha mégoly híven másolja is a valóságból, megfosztja a valóságától. Mert a valóság, mondom, összefügg és fluktuál, a kiszakított darab pedig magában áll és egy helyben marad. Ezzel olyan a valósághoz képest, mint a halál az élethez képpest. A halott ember is atomra ugyanazon micsoda, mint életében volt, csak éppen hogy nincs, míg az eleven ember van. A valónak szimpla mása éppen a való legvelejével különbözik a valótól: a való él, a másolat halott. Életet – már mint művészi életet, ami más, mint a biológiai élet, az ad bele, ha az ember, aki másolt, ugyanúgy a maga emberi lelkét leheli bele munkájába, mint a természet lehelte volt a maga lelkét a valóba. A természetnek lelke az egyetemesség s a folyamatosság s a való ettől való. Az ember lelke a logika és az okság, s az ő alkotása ettől válik emberközönség számára „való”-vá. Enélkül a naturalizmus természetellenes, ezzel az idealizmus reális. Ez a művészet titka – mondjuk: legtitka, mert hiszen különben is csupa titok.
Legtitkosabb a mód, ahogy a mű készül. Lehetetlen, hogy véges ember, az ő egyetlen agyvelejével s huszonnégyórás napjával csak tízet is tudatosan végiggondolhasson az ezer okozatosság közül, mit a legkisebb jó vers egyetlen kötőszaváról kimutathatni. Valahogy úgy dolgozik, hogy munka, alkotás, kínlódó hevület s révület közben mintha valami láthatatlan modell lebegne előtte s ami feltolulás a modellba nem illik bele, az „rossz”, ami beleillik, az „jó”, s addig újra meg újra elvet, hozzátesz, egy helyben topog s hirtelen eliramodik, amíg a munka utolsó rezzenetig egybe nem vág a modellal. Amely pillanatban azonban a modell már mintha meg se lett volna, maga lett a mű. Ennek, tudom, polgári szótár szerint semmi emberi értelme nincs, aki maga nem próbálta, nem is tudja elgondolni, hogy mit gondolok vele, de minden művészember tudja, hogy így van és nincs másképp. S ezzel minden ars poetica után még mindig marad egy je ne sais quoi, mibe az avatatlant nincs mód beavatni.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
