Ignotus: Művészetek és lehetőségek • Neovojtina 2. §.
Ignotus: Művészetek és lehetőségek •
Neovojtina 2. §.
Neovojtina 2. §.
E tanulmánysztenogramm harmadik paragrafusa a versről kíván majd szólni – csak elébb, másodikul, egy kis kitérés a mai versetlen vers körül. Amennyire nem új magában: mostan, újabban való jelentkezése annyiban nem véletlen, hogy egyéb művészetekben is mutatkozik – a zenében már egy emberöltő óta – ilyes törekvés a kötött forma feloldására. (Tárgy, anyag, forma és kifejezés a művészetben annyira elvegyül, hogy nem lehet egyiket a másiktól egészen elkülönböztetni s akárhányszor egyik a másikul szolgál; teszem a kötött versben a ritmus – a szavak szótári értelmétől s mondatbeli következésétől s ennek külön kifejező tehetségétől függetlenül – egyszerre anyag és forma, de egyúttal kifejezés is; az Archipenko-szoborban, mely egy mozdulatot akar megrögzíteni, ez a mozdulat tárgy, anyag s egyben forma is, a spirális, amiben a szobor materiális anyaga el van rendezve: egyszerre forma és kifejezés, a zenében valamely hangutánzás egyszerre anyag és kifejezés… és így tovább, tehát ne akadjunk fenn rajta, ha a következőkben e kategóriák nem különböződnek el egymástól szigorúan.) Az atonális zene, mely túlteszi magát hangnemen, ütemen s arithmetiko-intervallumos harmónián: nagyjában az a zenében, ami a versetlen vers a verselésben, s mint ahogy a versetlen vers (mint majd erről szólván ki kell lesz fejteni) a szó teherbírására van építve, úgy épül az atonális zene a hang teherbírásán. Mint ahogy a versetlen versben a szó szótári értelmének több a kifejező jelentősége, mint a kötött ritmusú versben, úgy az atonális zenében a hangnak hangutánzó természete, tehát értelmi vonatkozása anyaggá fontosodik. (Akár tetszik a muzsikusnak, akár nem.) Az anyag teherbírása s formálódó képessége a legnagyobb forradalmat most nyilván az építészetben míveli, az építészet régi, kötött formái a fának, kőnek, téglának, vasnak teherbíró határaiból következtek s e határokon belül rendeződtek el – még a vakmerő és gyönyörű vashidak, hangárok, műhelyek s pályaudvarok is formáikban a vas teherbírásának s e teherbírás fizikai erőjátékának harmóniáját és szimmetriáját merevítik meg. Ám a beton teherbírása nem fejeződik ki harmóniában s szimmetriában; a forma, melybe önthető s melyben megmerevíthető, nincs ezeknek a ritmusához kötve, s ezzel egy teljesen új építészet lehetősége nyílik meg. Míg a régi épületnek formája, tagozása és beosztása materiális anyagának természetéből alakult, az új épület köréje önthető s formálható valamely rendeltetésnek; lehet csigaház egy embercsiga teste körül, lehet thermita-halom emberhangyaboly számára, lehet sziklakiszögellés mélységek fölött, lehet hódlakás víziállat és napfogó napimádók számára. A kötetlen forma nem formátlanság, csak ad-hoc-forma, csak egyszeri forma, nem előre rendelt s ezzel a kifejezést bizonyos fokig már előre megszabó, hanem az eset szerint alakult s ezt ennek saját adalékaival kifejező. A kötetlen forma lemondás is: lemondás egy csomó kifejező lehetőségről, amit a kötöttség, a szimmetria, a harmónia, a ritmus, a geometria megad. Viszont új lehetőségeket nyit meg s az egyes művészetekbe anyag és kifejezés gyanánt bevon olyan adalékokat, mik eddig nem fértek oda be vagy csak elvétve s kevéssé.
Így:
A versbe belekerülnek anyag és kifejezés eszköze gyanánt személyes éleményszótárak, hangszínek, hanghordozások, beszédmódok, bevonódnak határaiba ünnepiségek és lomposságok, a bőbeszédűség s a szűkszavúság hatóerői, odabököttségek, műhelyszavak, családiságok, az Énnek minden sajátosságai, azon nyersen, frissen, teljes hatásúan, mert spanyolcsizmátlanul.
Az építészetbe belekerülnek, még sokkal inkább, mint eddig, a természet már egyszer megcsinálta motívumok: fészkek, barlangok, odvak, hegyhátak – s viszont teljesen új kimódolások, bizonyos meghatározott rendeltetéseknek, mondom, köréje öntve. A szakadék fölött kicsőrölő orom mintájára öntött halászó vagy kilátó katedra már többé nem egyszerűen magas épület, hanem a magasság, mint épület.
A zene már elébb is, már zárt ritmikáján s formáin belül is sokat vívódott azzal, hogy mit lehetne kötetlent, zabolátlant, zeneietlent mégis belevonni. A hangutánzás; a recitativo, mely a beszédnek, a Hugo Wolf- (és a Reinitz) féle verszenésítés, mely a mondatnak ritmusát viszi bele a zenei ritmusba: mind ily forradalmi magvak már a régi zenében. A kötetlen zene határtalanul mindent felvehet magába, amiről a tudósok kimondták, hogy „nem zene”, de amiben – mint az eddigi kottára nem fogható cigányzenében – a legmuzikálisabb muzsikusok, Liszt, Wagner és az ő bolond, rosszhiszemű, de geniális Chamberlain-jök, nagy zenei gyönyörűséget találtak. A zenébe belefér hanglejtés, sírva vigadás, rikácsolás, pörölés, ezerfajta inartikulátlanság és naturlaut, ami mind kifejez valamit; ma még csak a jazz-band meri, holnap már zene lesz.
A versnek s a zenének, de az építészetnek példájára tágulni mernek a szobrászat határai is, ami azoknál a kötött forma alól való felszabadulás, itt túlmenés a természetbeli minta reális formáin, míg a gótika, a barokk s a vademberi szobrászat legfeljebb stilizál, idealizál, túloz vagy tipizál, a mai szobrász szétveszi s újra összeállítja a természeti formákat a kifejezés számára. Az a bizonyos Archipenko-szobor nem egy mozgó embert ábrázol, hanem, mondom, egy mozdulatot; nem egy töredelmes embert, hanem a töredelmet, emberi adalékokban kifejezve. Az új lehetőségek a verset közelebb hozzák a prózához, a zenét a lármához – a szobrászatot viszont távolabb viszik a konkrétan kézzelfogható természeti mintáktól.
S a színészetet is. Az új színészet a kifejezésnek eszközei közé beveszi a clownságot, a táncot, a masírozást; az álarcot, a szoborállást; az éneklést, a kézbeszédet; az új színpad, akár az új festészet, a teret hasznosítja, s még ezenfelül hasznosítja magát az új festészetet, az új szobrászatot, az új zenéről nem is szólva. Nem másolja vagy stilizálja vagy idealizálja a természetet, hanem kombinálja adalékait.
Mindez nem azt jelenti, hogy tehát a verses versnek a hagyományos zenének, a klasszikus építésnek, a reális szobrászatnak örökre vége volna. Annyira nincs, hogy, természetesen, máris kezd visszatérni; a végén minden Picasso visszatér Ingreshez. Csak éppen, az új lehetőségektől meggyarapodván, gazdagabban mindazzal, amivel a mai Picasso gazdagabb Ingresnél, amivel már Rodin is gazdagabb volt Jean Goujonnál és Messel és Otto Wagner is Schinkelnél.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
