Ignotus: Jászai Mari
Ignotus: Jászai Mari
Tölgy dőlt ki, lehet elmondani, bár asszonyról ritka, Jászai Mariról. Ő maga írta egyszer egy irdatlan falegyező-lapra, melyre autogramot kértek tőle: „Te is olyan vagy legyezőnek, mint én vagyok asszonynak!” Bizonyos, hogy asszonyisága, bár nagyon is asszony volt, a tetemeséből volt való, betű szerint, mert megtámogattatva egy nagyszerű testtől, megtermett tigrisi termettől, melynek vad gráciáján, büszke járásán még érzett a paraszti származás, a fellah, a görög s némely magyar vidéki menyecskéké, kik kiegyenesedve hordják fejükön a vizes kantát s derekukon az izom természetes páncélba szökken. Hallom, hogy betegségében s halálában ez a termet összezsugorodott, s most mégis úgy képzelem temetését, mint Gottfried Keller írja meg a gyerekeit jól felnevelt Regel Amrain asszonyságét: hogy soha Seldwylából ekkora asszonykoporsót ki nem vittek s még halottaiban is büszkén kinyújtózkodott. Gyereknevelés persze nem volt kenyere, – heves nőiségében mintha elégett volna az embermag, – úgy tudom, nem is volt anya soha. De az anyaság őbelőle sem hiányzott, s a bátor gyengédség, amivel a hite szerint szépet s nemest szeretni tudta, hirdette, helytállott érte, s ahogy az ő magyar fajtáját úgy kegyelte, mint egy királynő az ő országát, s a fiataloknak, nőknek is, kik szárnyai alá bújtak, hű gondviselőjük volt: az mind melegebb, animálisabb melegség, mint ugyanilyen kiváló férfiből sugárzanék ugyanezen felé. Magából merítette az Elektrákat, Gertrudiszokat, Lady Macbetheket, mind a nőstény istennyilákat, kiket oly örökkévalóan cikáztatott s dörögtetett végig a magyar színpadon.
Örökkévalóan, – már életében nyilvánvaló volt, hogy a színpadon ugyanígy klasszikusa a magyarságnak, mint a költészetben a Berzsenyiek, a Vörösmartyak, az Arany Jánosok. Sőt valahogy olyan is, mint ők – s ez kivált Berzsenyivel talál. Ugyanaz a művelt, koncentrált méltóság, ugyanaz az óhajtva sejtő intellektualitás, ugyanaz a búgás, amint a száját kinyitja, – Simsonról a német birodalmi gyűlés első elnökéről mondta Auerbach, hogy: „er spricht Talare”– s így zengett Berzsenyi Dániel, így szólt és mozdult Jászai Mari köntösöket és palástokat. Szántszándékkal állítom kivált a törzsökös, magyar klasszikusokkal egy sorba, mert ugyanaz a sűrűbb vér volt, mint voltak ők: mondjuk a Petőfi szlávabb élénkségéhez képest. Valahogy még a harsogásuk is halkabb ezeknek, mint másoknak a beszéde: kitörésük is tartózkodó, szónokiságuk is mintegy szűkszavú. Pedig erősen szónokiak, a bájos Vörösmarty is az, az Arany János drámaisága s a Berzsenyi ódaisága is az. S így volt szónoki a Jászai Mari játéka is. A színpadon való legtombolóbb végig viharzása mégis a fojtott erő, a lefogott indulat hatását tette, mindig azt az érzést keltve, hogy szent isten, mi lenne itt, ha egészen zsilipje szakadna! S ha mégoly beleélően testesítette meg a költő kigondolta figurákat: mégis úgy hatott, közön át, mint azok a nagy recitátorok, kik szerepüket elmondva tudják, beszédjük erejével, az emberfigurákat megérzékíteni. Ezzel volt különös és különösen magyar a Jászai Mari tragikasága, s más, mint a Sarah istenien komédiás, a Charlotte Wolter németül görög deklamálása. S azzal a nevelő mellékízzel is, mely Széchenyi óta egy magyar prominenciából sem hiányzik, ki mind egyben buzdítja, feddi, neveli, tanítja s pallérozza nemzetét.
Ezért külön hála jár emlékezetének: a műveltségért, melyet, művészete hatalmával, maga körül terjesztett. Ez sem volt, ez az emelkedettsége, komédiázott, mint nem volt szavalata sem. Lelki szüksége volt a mindennapi megfürdés a legnagyobb lelkiségekben, s az ítélet, mely érdeklődését vezette, becsével mutatta, milyen valódi ez az érdeklődés. A magyar preceptorok intellektualitása s elfogulatlansága volt meg e remek asszonyban, azé a régi Magyarországé, mely nemzeti tett gyanánt Akadémiát alapított. Mint e régi haza Patrónája járt a sújtott s elvadult új nemzedék között, a régi hagyományt tartva ébren azzal, ahogy belekapcsolódott az új időkbe. A bécsi magyarok előtt történt most két esztendeje, kik utolsó helyig megtöltötték a rengeteg Konzerthaus-termet, hogy Jászai Mari felhágott a dobogóra, fakó és régi szabású meggyszín ünneplőben megállt ott, mint egy magyarra fordított shakespearei királynő, s előbb Petőfi Sándort szavalta, aztán Ady Endrét. Mint a birnami erdő, úgy kerekedett fel s tartott a dobogónak a magyar sokaság, tisztességet tenni a nagyasszony előtt, kiben még épen élt a magyar nagyság. Fiak sőt unokák voltak majd mind őhozzá képest, köztük olyan is jócskán, ki már színpadon sem látta volt a fönséges nőt, de meglátták rajta, megérezték benne, belehelték róla a stílust, egy nemzeti lendület nagy művészetéét, mely egymásután teremtette a nagy egyéniségeket e lendület, e művészet, e stílus számára. E stílus benne volt Jászai Marinak játékában, életében, minden viselkedésében s érzésében, mind utolsó percéig, – a félvállban, melyre a politikát vette, az indulatban, mellyel a szépet szerette, a rosszat megvetette, a mozdulatban, mellyel vagyonát a háború áldozatainak odadobta, a barátságban, mellyel teszem Hatvany Lajos mellett kitartott, a fitymálásban, mellyel a nemzeti csepűrágást éppúgy lenézte, mint a színpadit. Jászai Mari az az ember volt, kinek Shakespeare darabot írhatott elolvasásra, s az a színésznő, kinek szerepet eljátszásra. A végén már szobra volt önmagának s a koszorú magától nőtt lábaihoz.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
