Turcsányi Elek: Süvegcukor-parasztok
Az öreg Brayle csöndesen pipázott.
A hang, amely ki tudja milyen messziről futott idáig, megállt, szinte megtorpant a csöndben.
– „Fiam!” – súgta a hang – „egyetlen, szomorú fiam!”
Szerette volna azt mondani: anyám!… De csak integetett, mint szélben a fák.
Vizes szemei a vásártér sötétedő deszkabódéi felé nyilaztak, ahol három ködmönös paraszt alkudozott.
A parasztok nem voltak idevalók, ezt messziről is meglátta rajtuk. De hogy honnan jöttek, mely vidékről, ezt már bajosan tudta volna megmondani.
„Ejnye, ti különös, idegen parasztok, mit akartok ti itten?”
S Brayle öreg szívének harangját félreverte az aggodalom.
A parasztok messzevilágító, kékszínű ködmönöket viseltek, olyasfélét, mint a cukorsüvegek papírja s liliomfehér báránybőrkucsma hegyesedett a fejükön.
Az öreg Brayle egy percig még figyelmesen vizsgálta őket, azután elmosolyodott.
De csak a szemei mosolyogtak, az arca nem.
„Ti vagytok hát?” – ezt jelentette a mosoly.
S az öreg Brayle tudta már, hogy a parasztok, akiket ott lát maga előtt, gyerekkorának megelevenedett mesefantomjai: a süvegcukor-parasztok.
És a parasztok most éppen az ő házára mutattak s ez olyan volt, mintha intenének neki.
„Vigyázz, fiam! Vigyázz, egyetlen, szomorú fiam!”
De Brayle ujjongott s bezárta szívét.
A szózat sötét madara ennélfogva csukott ajtókra talált.
Egy darabig még kétségbeesetten verte, csapkodta őket szárnyaival.
De mikor rájött, hogy hiábavaló küzdelmet folytat, feladta a harcot.
S ügyefogyottan, szárnyszegetten, halálos sebbel lezuhant.
„Ti vagytok hát? Ti vagytok csakugyan?”
„Mi vagyunk! Mi vagyunk!”
Felelték a ködmönök és a kucsmák.
S ahogy a parasztok közelebb jöttek, az öreg Brayle fel is ismerte őket.
„Isten hozott, Clóram! Te megölted a Vasorrút: leitattad őt kutyatejjel!”
„Isten hozott, Achpa! Te felszántottad a Talitavat holdekével: gyémántkalászokat arattál!”
„Isten hozott, Nach! veled bujkáltam a Ködhegyekben: kerestük a Királynő hajtűjét!”
De már a parasztok ott tappogtak a Brayle keskeny üvegajtaja előtt és megjelentek a küszöbön.
„Adjon isten jó estét!” – mondta Brayle, mikor a parasztok beléptek boltjába.
„Honnan jöttetek s mi járatban vagytok?”
A három cukorsüveg megállt a pult előtt – némán.
Az öreg Brayle kissé mérgesen mustrálta őket végig.
„Mi az? Nincs szó a gyomrotokban? Megnémultatok?”
– Durva háromszólamú paraszti röhögés: ez volt a válasz.
„Vagy úgy?” – gondolta Brayle.
A vásártér sötét négyszöge fölött már ibolyaszínű esti égsátor feszült.
A deszkaházak egyetlen komor vonallá futottak össze s néhány távoli ablak üvegén már a lámpák halvány tűzfénye piroslott.
Csak a Brayle pipája világított benne egy keveset, meg a parasztok ködmönei.
„Mit akartok?”– kérdezte tőlük tompán.
De a hangja keményen koppant, félelem nélkül, röviden.
Az egyik paraszt már szétvetett lábakkal elállta útját az ajtó felé.
A másik kettő a boltot kutatta s ezek közül szólalt meg végre az egyik, de az se a kérdésre válaszolt.
„Szereti kend a sötétet!” – mondta, mint aki tud valamit.
„De mink is!” – tette hozzá kaján kétértelműséggel a másik.
A harmadik, aki az ajtóban állt, csendesen nevetett.
„Bolondok! Ha én meggyújtom a lámpát, ti ide be nem jöttök. Pedig én ezt akartam. Vártam rátok!”
„Olcsón vesszük mi a portékát nagyon!”
„Tudom; de itt nem kapjátok meg olyan olcsón!”
„Nem ám, mert én annál drágábban adom!”
„Hat vasmag az utolsó ára itt mindennek!” – mondta Brayle s szálfaként kiegyenesedett.
A hozzá legközelebb állóra pedig ráfogta a fegyvert.
A parasztok ijedten hőköltek vissza.
„Ne bolondozzék kend! Nem akarunk mi rosszat! Nem azért gyüttünk!”
És Brayle ott állt a ragyogó égsátor alatt dobogó szívvel, egyedül.
Fáradtan nekidűlt a sötét ablaküvegnek s a boltban meglátta önmagát – holtan.
Lefittyent fejjel, lógó karokkal, mozdulatlanul mereven.
A pipája még gyengén parázslott.
De már a parasztok – nem voltak sehol.
Egy koppanást hallott még.
Talán a szájából kiejtett pipáét.
Azután már csak egy hang kereste az öreg Braylét, az is hiába.
Az öreg Brayle már nem bólintott.