Marconnay Tibor: Te van a szememben…
Marconnay Tibor: Te van a szememben…
Hiába kacérkodik velem a csörgő és harsányszínű csinosság,
hiába csillog hivalkodón cédaság divatja a szemembe,
én megláttalak téged és Te vagy a szememben,
a Te meggörnyedésedet látom, ó, életem szegény párja!
Mindig csak te viseled a fájdalmat,
a bánatot s a munkát a léhák helyett is
s komoly szépséged le nem győzik az üveggyöngyök káprázatai.
hiába csillog hivalkodón cédaság divatja a szemembe,
én megláttalak téged és Te vagy a szememben,
a Te meggörnyedésedet látom, ó, életem szegény párja!
Mindig csak te viseled a fájdalmat,
a bánatot s a munkát a léhák helyett is
s komoly szépséged le nem győzik az üveggyöngyök káprázatai.
Úgy látlak Téged alázatosan a hivalkodók lármájában,
mintha mindig térdelnél, a földön,
mintha fából faragta volna térdeidet
valami áhítatos, egyszerű, hajdani Alkotó!
S Te igazán a földön térdelsz, mint aki
minden idegét megfeszítve figyeli a tücsök-dalát,
mint aki nagy szibillakötényébe emeli
a lelketlenek elszórt kincseit, a gyümölcsöt:
a viruló gallyak, a tavaszok gyermekét.
Anyának látlak, törékeny és ezerszer megtört szibilla,
barna, hatalmas alkonyatban látlak,
s a könnyűvérű, vihogó, gondtalan szeszélyek
hiába sikoltják kéjüket fülembe, hogy megtántorodjak,
én csak a Te halk duruzsolásodat hallom,
amint egyszerűen, hatalmasan és erőteljesen
állsz a barna alkonyat szelid homályában
és nincs egyetlen atom a földben, amely hiányozna lelkedből,
kész vagy, befejezett, mint egy Mestermű,
s gondos kezeiddel lágyan ringatod a Bölcsőt
és magas, tiszta homlokod komolysága
és meg nem rebbenő, bátor tekintetű szemed is
azt vallják, hogy egész új világ Anyja csak te lehetsz.
mintha mindig térdelnél, a földön,
mintha fából faragta volna térdeidet
valami áhítatos, egyszerű, hajdani Alkotó!
S Te igazán a földön térdelsz, mint aki
minden idegét megfeszítve figyeli a tücsök-dalát,
mint aki nagy szibillakötényébe emeli
a lelketlenek elszórt kincseit, a gyümölcsöt:
a viruló gallyak, a tavaszok gyermekét.
Anyának látlak, törékeny és ezerszer megtört szibilla,
barna, hatalmas alkonyatban látlak,
s a könnyűvérű, vihogó, gondtalan szeszélyek
hiába sikoltják kéjüket fülembe, hogy megtántorodjak,
én csak a Te halk duruzsolásodat hallom,
amint egyszerűen, hatalmasan és erőteljesen
állsz a barna alkonyat szelid homályában
és nincs egyetlen atom a földben, amely hiányozna lelkedből,
kész vagy, befejezett, mint egy Mestermű,
s gondos kezeiddel lágyan ringatod a Bölcsőt
és magas, tiszta homlokod komolysága
és meg nem rebbenő, bátor tekintetű szemed is
azt vallják, hogy egész új világ Anyja csak te lehetsz.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
