FÜST MILÁN: AZOKRÓL, AKIK ELHALLGATNAK • (Felolvasás a Nyugat jubileumi estjén) | Nyugat 1908-1941

FÜST MILÁN: AZOKRÓL, AKIK ELHALLGATNAK •
(Felolvasás a Nyugat jubileumi estjén)

Vannak költők, akiknek mondanivalója nem más, mint maga az indulat. S ahogy indulataik lezajlanak, annak úgy látszik praeformált menete él minden emberi lélekben. Ők engem a zeneköltőkre emlékeztetnek.

Hiszen egy-egy népdal zenei periódusa is néha egész határozott irányt ad a fantáziának s csak azáltal, hogy úgy éli ki magát, olyan a menete, mint bizonyos indulatainké szokott lenni. Egyik zenei frázisról azt érzem, hogy az csak állítás, de a másikról már azt, hogy szenvedélyes kérdés. – Nem, nem engem szeret, – hangzik némely tételből, egy másikból viszont kétely szól s ismét másik, valamely állítás részletes kifejtésének hangzik. Az ujjongás lüktetése, a hűség önfeláldozása, az a mozdulat, ahogy egy szív magát odaajánlja, – úgy látszik, mindennek velünkszületett indulati alakzatai élnek bennünk, különben lehetetlen volna, hogy megértsük a zeneköltőket, s tisztán annak alapján, hogy szenvedélyeinket lökik meg bennünk. A szenvedély ahhoz a lusta anyaghoz hasonlít, amely nem könnyen fog tüzet, amely még a nagy hőséget is kiállja, de viszont a legkisebb robbantó hullám is azonnal felrobbantja.

S némely költő is ezt a benyomást teszi rám: hogy mihelyt szólal, indulataimat tudja mozgásba hozni. Szavai csak arra valók, hogy e világba lépő szenvedélye formáit betöltsék, hogy anyagtalan szenvedélye testet öltsön, anyaggá válhasson. Az ő ritmusát igazán Isten sugallja.

Lenn a csendes alvilágban, szellőtlen bús alvilág-
ban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se
moccan, gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szir-
mát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik
asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél…

Mi itt a mondanivaló, a szenvedélyen kívül? Azt, hogy az alvilágban szélcsend van, azt igazán fölösleges volna hatszor közölnie velem, ahhoz, hogy megértsem. Az alvilágnak ez a régen ismert tájképe sem ragad magával. De valami magával ragad. Az a mondanivalója, amely mindennél fontosabb, amely a kimondott szavak értelme felett áll. Azt érzem, hogy szenvedélyemet elégítette ki, mégpedig tökéletesen, hogy mély és magas hangzású szavaival tökéletesen betöltötte azt a teret, amelyet azonnal elképzeltem, mihelyt megszólalt. Egész szervezetemre hatott. Ez az a hatás, amelyet elementárisnak szokás nevezni. S csak miután megrázott, csak azután kezdem el a vers egyéb szépségeit élvezni. Ezt a verset a költő nem úgy írta, hogy előbb formát keresett magának, hogy a ritmust kiskandálta ujjain, hanem indulatai voltak s ezek formát találtak maguknak azonnal. Ez a forma pedig meggyőző hatású s még akkor is, ha a költemény stiláris szépségeinek élvezetére képtelen volnék. De viszont ez a természetsugallta forma vitt engem bele, hogy önként figyeljek a költemény összes szépségeire.

Megvallom itt, hogy az ilyen költőket szeretem a legjobban, mert magam is ezek közé tartoztam. S azért hallgattam el, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok már a régi. Az ifjúságom elmultával megszakadt bennem valami. Már nem indul meg bennem a vers magától, a lélek már nem löki ki magából forró mondanivalóit, ahogy a lávát löki ki a föld. Valaha én egy-egy vers után úgy éreztem, hogy minden sejtem kielégült, megmondta a magáét. S ez az érzés megszünt.

Azóta sokszor próbáltam én visszaidézni azokat a szerencsés pillanatokat, mikor igazán költő voltam. Hogy hogy is volt? S némely éjszaka tisztán áll előttem a régi ember, aki ott ül az asztala mellett s nem tudja, hogy mit fog írni, de hogy valami szépet fog írni, azt biztosan tudja.

Én csak a tempót éreztem, – a hangját, a tónusát annak, amit írni fogok. Néha például halk hangon kezdtem. Tartsd vissza azt a pokolfajzatot, – ne engedd szabadjára tombolni, egyelőre csak hadd játszadozzék az idegekkel, – ma ezt így csináljuk! – ez volt az érzésem. De előre tudtam, hogy a végén nincs Isten, aki majd visszatart. Miről is írjak? Az utcán tegnap hallottam egy szót. Azt én mindenesetre beleveszem. A szó tetszett nekem, talán nem is annyira a hangzása, mint a szine… Ha ma visszaidézem ezt a szent furcsaságát életemnek, éppoly értelmetlenül bámulok a világba, ahogy akkor bámultak rám azok, akiknek e furcsaságokat elmeséltem. A gyönyörű szó ez volt: “rigó”, s megszületett egy vers. Így kezdődött:

Épp egy rigó fütyölt a téli fán…

A rigó tudom, sosem fütyül télen, már azért sem, mert vándormadár. De ezzel bizony nem törődtem én, sőt még jól is esett ily nagyot hazudni. Mi az a téli fa? Ma sem tudom. Nagyon tetszett nekem akkor ez a szó, mert a sor végén énekel. S én folytattam, ahogy Isten adta folytatnom:

Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen,
Ki égeti vaj a havas utak sárga tüzét?

Játszadoztam. A havas útnak nem is sárga a tüze. De én énekelni akartam. S ennek a sornak oly ariózus a menete, oly széles,

oly boldogító: Ki égeti vaj a havas utak sárga tüzét?…

Ma már nem igen játszadozom. Hogy mért nem? – az Isten tudja. Úgy érzem magam, mint azok, akik első szerelmüket siratják halálukig. A láva már nem dörömböl bennem. Már nem érzem magam e világ központjának. S az indulatból sem futja annyi, hogy egész szervezetem megrendülésével oly szavakat tudnék kimondani, amelyekre boldogan mutathatok rá: íme ez a testem, ez a vérem. Hallgatok, – mit tehetek? Mikor régi verseimet olvasgatom, néha elfog a vágy… De másnap rendesen nagyon elszégyellem magam. A versek, amelyeket ilyenkor írok: utánzatok, a szent ifjúság utánzatai. Lehangolnak, összetörnek, pedig nem is éppen rosszak. Csak a léleknek nem abból a mélységéből születtek, ahonnan a verseimnek születniök kell, hogy nekem magamnak örömöm teljék azokban. Nem azt érzem ezekről, mint azelőtt a régiekről, hogy lángolni fognak értem valahol, a messzeségben értem fognak helytállani. Nem egy nemes, mélyhangú hangszer szól, amelynek a hangja teli, – cimbalom kopog. Pedig ritmusuk is van, még skandálni is lehet azokat, még lendületük is van, – értelem, ízlés és tehetség művei és mégis, szegény kis versek csupán. Nem sötét kísérletek többé. Az ezeregyéjszakának arra a szellemére gondolok, aki évezredekig volt egy kancsóba bezárva s hogy egy szegény halász kiszabadította, füstölögve, átkokat szórva emelkedett ki börtönéből, – mintha az egeket akarná megrázni.

A kísérletezést abbahagytam tehát. S megpróbáltam valami mást. Íróvá lettem. Mielőtt erre rászántam volna magam, – persze sokat küzködtem. Csak ennyi volt? – kérdeztem elszomorodva. “Isten, vedd vissza a tehetséget, az enyémet”, – sóhajtottam Claudellel. S azokat a lirikusokat irígyeltem, akik, miután elmondták ifjúságuk egyetlen mondanivalóját, nem utánozták saját művészetüket, hanem szépen távoztak innen. De aztán mégis csak íróvá lettem inkább.

S hogy ez miként történt velem, – hogy az ilyen költő miképpen tanítja és dresszirozza magát, hogy íróvá lehessen – ha megérem, egy más alkalommal, talán az ötvenéves jubileumon fogom elmondani.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me