GELLÉRT OSZKÁR: CSEVEGÉS A RITMUSRÓL • (Felolvasás a Nyugat jubileumi estjén)
GELLÉRT OSZKÁR: CSEVEGÉS A RITMUSRÓL •
(Felolvasás a Nyugat jubileumi estjén)
(Felolvasás a Nyugat jubileumi estjén)
Hölgyeim és uraim, pár szót szeretnék mondani arról, ami a verset teszi, amióta vers van, s az életet, amióta élet: a ritmusról.
Önök közt is bizonyára többen vannak, akik velem együtt végighallgatták nemrég ugyanezen a helyen Rabindranath Tagoret és gyönyörködtek az ő verselőadó művészetében. Bengáli nyelven olvasott fel néhány verset, frenetikus hatással, pedig egy kukkot se értett belőlük senki.
Mi volt ennek a hatásnak a titka? Talán az, hogy ez az ezerfejű közönség úgy érezte magát, mintha kisgyermekké vált volna és mintha dajkája énekét hallaná: élvezte a ritmust.
Élveztem én is. Bár, megvallom, az első vers ritmusára, már néhány sora után, nyugtalanul kellett fölfigyelnem. Mert ez a ritmus erősen emlékeztetett valamire. Arra, hogy évekkel ezelőtt az indusok nagy époszának, a Mahábháratának egy meséje különösen megfogott. Két galambról szólt ez a kis mese, kedvem telt benne, verssorokba szedtem, ki is adtam.
No már most:
Rabindranath Tagore versének nem egészen ez a témája, de abban is két madárról van szó, egy rabmadárról és egy szabadmadárról. Azonban nem ez idegesített. Hiszen ezek időtlen témák mind, és a déli és északi sarkvidék között mindenütt otthon érzik magukat. Különben is: én a vershez odaírtam, hogy a Mahábháratából való, abból meríteni pedig nekem éppúgy szabad, mint akár indus költőtársaimnak.
Mondom, nem ez döbbentett meg. Hanem az, hogy mikor Rabindranath Tagore a versét mondta, bengáli nyelven, akkor hirtelen magyar verssorok csendültek a fülembe: az én verseméi. Mi ez? Varázslat? Tessék elképzelni: a két versnek pontosan ugyanaz a ritmusa. Vagyis én a Mahábhárata kis meséjét a Tagore kottájára szedtem versbe, anélkül, hogy a Tagore-verset valaha is ismertem volna.
Hölgyeim és Uraim, ez így van. És ebből a tényből én most nem a fajelmélet dicsőségére fogok valami tanulságot levonni, – nem azt mondom, hogy a bengáli és a magyar nyelv ritmusa rokon, hanem azt, hogy vannak primitiv érzések és primitiv, ősi érzéseknek megfelelő ősi ritmusok, amik ott pihegnek a tudatunk alatt és ismerősek már akkor, amikor az édesanyánk először dúdolja fölöttünk. Onnan hoztuk magunkkal: a semmiből: az élet előtti életből, mint ahogy onnan hozza magával az ember két legfőbb ritmikus életfunkcióját: a lélegzetvételt és a vérkeringést. A költő pedig, aki, mint a Teremtő az őskháoszból, szintén a semmiből csinál valamit, a költő: a semmiből a létbe átcsörgedező forrás ritmusát hallja, azt érzi vissza magában a Gangesnél éppúgy, mint a Dunánál.
És ugyanígy vagyunk a rímmel is. Mert a kisgyermek fülének a rím ugyanaz hangban, mint szemének képben a kifli meg a sarlóshold. Hiszen a kép is ritmus: vonalritmus; és két kép összecsengése ugyancsak rím. Bizonyos primitiv érzéseknek bizonyos primitiv ritmusok felelnek meg, és ritmus és rím az emberrel veleszületik – csak ezt akartam mondani.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
