LENGYEL MENYHÉRT: SIKER ÉS BUKÁS • (Felolvasás a Nyugat jubileumi estjén)
LENGYEL MENYHÉRT: SIKER ÉS BUKÁS •
(Felolvasás a Nyugat jubileumi estjén)
(Felolvasás a Nyugat jubileumi estjén)
Mikor arról álmodoztam, hogy egyszer valamikor talán nekem is előadják egy színdarabomat, azt hiszem, vágyaim maximumát ebben foglaltam össze: Ha én egyszer a Nemzeti Szinházban – megbukhatnék!
Mert az álomnak is túl szép lett volna, hogy a Nemzeti Szinházban sikerem legyen. De azt gondoltam, egy kis szerencsével talán meg lehet bukni. Mert mit jelent a bukás? Azt, hogy színrekerültem. Színrekerülni pedig minden színműírónak, kezdőnek, vagy beérkezettnek, sikeresnek, vagy sikertelennek, mindig a legnagyobb problémája marad.
Önök talán csudálkozni fognak ezen a kijelentésemen, s azt gondolják, hogy a beérkezett, elismert, sőt az olykor sikert elért drámaírónál, a színrekerülés olyan magától értetődő, mint az, hogy egy elismert regényírónak kiadják a könyvét, vagy hogy egy hivatalnok bizonyos idő mulva felsőbb rangosztályba lép. Ez azonban nagy tévedés! Nemcsak a kezdő drámaíró színrekerülése problematikus, hanem a világ legelső, sőt legsikeresebb drámaíróival megtörténhetik, hogy nem adják elő a színművét. (Szolgáljon ez vigasztalásul mindazoknak, akik színdarabkéziratot őríznek a fiókjukban…) Példák nagy bőségben vannak. Bernhard Shaw korunk legnagyobb drámaírója, – nos, ennek a Bernard Shawnak egész sereg darabját nem hozták színre Londonban, helyesebben csak későbben adták elő, miután a világon mindenütt sikert arattak. Nem is beszélek olyan műveiről, amelyek iróniája, tendenciája sérthették az angol közönség érzékenységét. Hanem legnagyobb sikerdarabjai egyike, a Pygmalion, Bécsben került először színre. Gerhart Hauptmann a ma élő legnagyobb költők egyike, aki a szinpadot is néhány remekművel ajándékozta meg. Egészen bizonyos, hogy a fiókjában elő nem adott színdarabok kéziratai feküsznek. Hiszen pl. a Gabriel Schillings Flucht című remekműve is jó tíz esztendei hevertetés után került színre és nem egész biztos, hogy csak a költő önkritikája tartotta vissza. Mikor most legutóbb legujabb darabját kiadója, a Fischer cég felajánlotta előadásra a nagyobb német színpadoknak, a boroszlói szinház igazgatója azt írta vissza, hogy előbb olvasni akarja a kéziratot, s mikor Fischer méltatlankodva jelentette ki, hogy egy Hauptmann-darabot olvasatlanul is elfogadhat egy nagy német szinház előadásra, a boroszlói igazgató hajthatatlan maradt s végül, mikor a kéziratot megkapta, refüzálta a darabot. Sudermannról mindenkinek meglehet a maga véleménye, de a valóság az, hogy a világ egyik legsikeresebb drámaírója, akinek Magdájával Sarah Bernhardt és Duse járták a világot. Legutóbb csak pörrel tudta kényszeríteni a Berliner Theatert, hogy egy már elfogadott darabját elő is adják. Gyerünk közelebb. Hevesi Sándorról szintén meglehet mindenkinek a maga jó, vagy kevésbé jó véleménye, de tény, hogy legnevesebb szinházi embereink egyike és amellett a Nemzeti Szinház igazgatója. Az volt már akkor is, midőn egyik szinház a másik után utasította vissza Elzevir című darabját, míg az állam megvásárolván a Kamara szinházat, ott végre színre kerülhetett a darab, és pedig igen nagy sikerrel. Molnár Ferenc brilliáns, érdekes drámaíró, aki Bécsben, ha lehet, még nagyobb színpadi tekintély, mint itthon, – van darabja, amit Bécsben nem adnak elő. Szabad legyen ezek után megemlítenem, hogy nekem is van egy-két színdarabkéziratom, s talán nem a legrosszabbak közül valók, amelyek hasztalan várnak előadásra, s evvel nem egyedül állok, hanem legkitünőbb íróink néhányával – osztozom a közös sorsban. A színpadi bukás tehát nem mindig a premieren dől el, hanem jóval előbb, mikor a sors szeszélye, mert másnak nem nevezhetem, még születése előtt megfojtja a gyermeket. Az oly sokat csúfolt titkos drámaírók szektája sokkal népesebb, mint hinnők, mert a prominensek is beletartoznak.
Az emberek azonban – s ez a szerencse – csak a sikerekre emlékeznek. A kísérletek s a bukások elmerülnek a feledés jótékony tengerébe s csak egy-egy jó barát, vagy rendkívüli ellenség tartja őket számon. S maga az író, aki néha egész életén keresztül viseli egy szerinte igazságtalan bukás melankolikus emlékét.
*
A színpadi bukást egyrészt intenzív káröröm kíséri, másrészt azonban bizonyos glória veszi körül. Hányszor hallja a szerző ama bizonyos jóbaráttól, aki még emlékezik a dologra: “Az volt a te legjobb darabod, a te legszebb törekvésed” s ő maga is igent bólint hozzá, s lassankint megerősödik benne a meggyőződés, hogy a legjobb dolgával bukott meg. Nincs mindig igaza. Néha a legrosszabb darab is megbukik. Azonban a dolog mélyén mégis megmarad az az igazság, hogy amelyik színpadi író új dologgal kerül szembe a mindig konzervatív hajlandóságú közönséggel, annak szükségszerűen meg kell buknia. Jobban fogalmazva: minden generációnak megvan a maga írója, amely megérti őt, lelkesedik érte és amelynél feltétlenül sikere van. De ha az új író, aki előljár, nem a maga generációjával találkozik, vagy még nem nőtt föl, még nem érett meg, még nem jött elő az ő korosztálya, az ő igazi közönsége, akkor a bukás elkerülhetetlen. De ezek az üdítő bukások, a mosolyos bukások, melyekből egész biztosan van feltámadás. És el is kerülhetők, ha az új író nem a régi közönségnél próbálkozik, hanem a maga közönségét keresi fel, s ezért nélkülözhetetlenek az irodalmi szinházak, a kísérleti szinházak, s ezért örök kár, hogy a Thália bukása után nem jött létre a Nyugat szinháza, melyről annyit álmodoztunk.
A bukás kiegészítője, szabályozója a szinpadi író pályafutásának. És csak akkor tragikus, ha egy indulást tör ketté és egy gyenge energiát fegyverez le. Minden emberi sorson el lehet gondolkozni s fel lehet vetni a kérdést: miként alakult volna, hogyha ez így történt, vagy úgy történt volna. De kevés emberi sors gondolkoztatja úgy meg a szemlélőt, mint a művészé, akinél sok esetben talán igazán élethalál kérdése a korai észrevevés, érvényesülés és siker. Sokat gondolok egy fiatal barátomra, aki tizenöt évvel ezelőtt egy feltűnően tehetséges szindarab kéziratával kopogtatott be hozzám, de hiába próbálkoztunk, hiába igyekeztem meggyőzni a szinházakat, sehol sem sikerült elfogadtatni. Ez a pálya azután egészen elhalkult, itt-ott még egy-egy kísérlet, egy jel, a tehetség egy S. O. S. kiáltása, s aztán néma csönd. Ki tudja, nem egy nagy drámaíró merült-e el itt, aki termékeny és sikeres lett volna, ha nem a sikerig, de csak az első előadásig el tudott volna jutni.
Siker, vagy bukás különben felfogás dolga. Erfolg oder Durehfall ist meine Vorstellung. Ismerek szinműírót, aki darabja első próbájától kezdve fenkölt mámorban ég, s összesen három előadásnyi pályafutása után a siker zenéjét hallucinálja, s viszont ösmerek, nagyon jól ösmerek másikat, akit a legnagyobb siker közepette is a bukás kétségei gyötörnek. Komolyabb a kérdés: mi jelentősége van a siker, vagy a bukás tapasztalának nem az író pályájára, hanem oeuvrejére nézve. A bukás elriasztja-e attól, hogy magasabb régiók felé törjön és a siker demoralizálja-e abban az irányban, hogy csak a kipróbált, sikeresnek bizonyult úton s eszközökkel haladjon tovább?
Mindenekelőtt: legenda az, hogy van író és különösen szindarabíró, aki nem a sikert kívánná. És még aki a legmélyebb, sőt legszemélyesebb, vagy akár legelvontabb dolgát írja: akarja és kívánja a sikert és bízik a lehetőségében, mert mentől mélyebben foglalkoztatta az írás s mentől inkább saját élményének érzi, annál inkább meg van győződve, hogy ez a személyes átélés, vagy különös forma, mely őt magát annyira hevítette, nem tévesztheti el a hatását a közönségnél sem. De másrészt az sem áll, hogy egy tehetséges író, s csak ilyenekről beszélek, előre megfontolt szándékkal el tudná határozni s ezt az elhatározását keresztül is tudná vinni, hogy ezentúl akár nívóján alul is, de csak sikeres darabot fog írni. Ez azért sem lehetséges, mert az író csak azt adhatja, amire a tehetsége utalja és hiába választ egy szerinte tetszetős s közönség-sikerrel kecsegtető témát, abban épp úgy benne lesznek az ő jó vagy rossz kvalitásai, mint mélyebb elgondolású dolgaiban és végső soron mégis ezek az írói kvalitások döntik el, ha nem is mindig a közönségsikert, hanem azt a finom osztályozást és megállapítást, mely az író munkájának megítélésénél annyira fontos. Wilderől mondják, hogy darabjait ilyen siker-spekulálással írta, de a közönséges mulattatásra szánt Bunbury-ben annyi fölény és írói artisztikum van, amennyi csak egy legelsőrangú írótól telik és olyan magasrendűre sikerült, hogy afelől akár meg is bukhatott volna.
Bizonyos, hogy a siker, egy olyan darabnak a sikere, amit az író magasrendűnek tart, bátrabbá tesz és kísérletekre csábít. Valószínű, hogy Molnár, ha a Liliom utólag nem bizonyult volna világszerte olyan nagy sikernek, nehezebben szánta volna rá magát azokra az érdekes drámai kísérleteire, amelyek nem mindig sikerültek teljesen, de amelyek tele vannak az ő legértékesebb s legőszintébb dolgaival s melyek nélkül oeuvreje nagyon hiányos lenne. De viszont most futó, könnyebb rajzú darabja sem találkozhatna sikerrel, ha nem ugyanazok az írói kvalitásai volnának benne.
Igen, a siker legmagasabb eredménye, hogy bátrabbá tesz és kísérletekre csábít. Kibontja az írót a saját sablonjából és képessé teszi arra, hogy ebben a nehéz formában próbálja elmondani, amit elmondani egyedül érdemes – hogy milyen nyomokat hagyott benne ez a nehéz, szép, kegyetlenül érdekes élet, melynek igazi sikereihez és bukásaihoz képest a szinpadi siker vagy bukás csak enyhe játék.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
