IMECS BÉLA: FUTOK HOZZÁD… | Nyugat 1908-1941

IMECS BÉLA: FUTOK HOZZÁD…

Futok hozzád, mint forrás hűs vizéhez
A vándor, ki csak szomjúságot érez.

Ha nem látlak, sebem tengernyi támad,
És mindegyikkel sír a vágy utánad.

Szél nem sirt így esővert őszi tájon,
Hulló lomb nem zihált még így a fákon.

Lágyan ér hozzád szárnya mind e kínnak,
Így nem lep el álom, se szénaillat.

Mégis, kutaknál mélyebb sebeimbe
Magad-keresőn sohase tekints be,

Ne tudd, hogy torzul benne, egyre képed,
Míg napról-napra mélyebb lesz s egészebb,

Hogy nem lehetsz számomra színes álom,
Mely könnyű fénybe vonja árvaságom,

Hogy átfonhatsz egy percre önfeledten,
Karod máskor mindig szaggatja lelkem,

Hogy csak szavadnak suttogó zenéje
Cseng s rángat engem minden néma éjbe,

S ha elmentél, az élet is megállott
És minden virág illata lepárlott.

És sehova se néző pusztaságban
Fojtó kínná lesz minden könnyű vágyam.

És, mintha fojtó, égető sebekben
Elégett volna érted már a lelkem,

Szénné lett testtel, lelkemet keresve,
Zihálva, rángva, vágyva és elesve

Futok az úton, amely egyre vérez,
Hozzád, örök forrás örök vizéhez.

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!