M. POGÁNY BÉLA: ÉLET A PORBAN • A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű
M. POGÁNY BÉLA: ÉLET A PORBAN •
A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű
A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű
Odakünn téli reggel ködlött, bent pedig vörhenyes, kínzott villanylámpák csurgattak fényt hullaszerű arcokra. Egy-két későnkelő érkezett még – orrukon a hideg lilája trombitált.
Az új gyakornok, aki aznap lépett be, távol a kályhától sötét asztalkánál ült a zugban. Karjaira dőlve idegenkedő szemmel nézegette a tollforgató rabokat. Fáradt volt, mert annak örömére, hogy első állását elfoglalja, búcsúzót lumpolt barátaival az éjjel.
A többiek már dolgoztak. Neki még nem volt munkája: szégyenkezés motoszkált önérzetében. Fekete haját símogatta, szemét dörzsölgette, ásításokat rágott szét hosszas keserűséggel. Nótákat hallott, színes jelenetek vizióztak szeme elé röpke pillanatokra, azonban könnyű hallucinációit szétvagdalta az iroda otromba valósága: írógépek záporozása, üzleti szavak, asztalok, emberek.
Szomjas volt. Éppen akkor lépett be az irodaszolga. Dörmögve köszönt, elővette zsebkendőjét és tülkölt. A páracseppeket leitatta lógó bajuszáról. Rongyos, barna télikabátját a hivatalnokok ruháira akasztotta szemtelenül. Kemény kalapja is fura barna volt. Tubákszínű ruha pötyögött rajta. Akkor megint tülkölt az orrával. Zsebeit tapogatta, tán pipáját kereste. Szipákolva dörzsölte kezeit a kályha mellett. Könyöke lukasan villogott, hónaalján felfeslett a kabát. A gyakornok rászólt:
– No öreg, ne álljon ott, hanem… izé… hozzon be nekem egy pohár vizet!
A rabok letették a tollat s felröhögtek a fűtött levegőbe.
Az irodaszolga arca megbíborodott s mereven nézett a kis ficsúrra…
– Pardon, – motyogta zavarodottan, – én a főkönyvelő vagyok…
Odament a fiúhoz, bemutatkozott, de az nem értette meg, mit morog.
– Olvashatatlan aláírás, – gondolta s hajlongva bocsánatot kért.
A nevetés egész nap tartott. Az esetet még évekig tárgyalták. Aktuális maradt, mert az öreg főkönyvelő ruházata és megjelenése nem változott meg. Könyökén a luk s hónaaljában a repedés rövid időközökben eltünt ugyan, de mihamar láthatóvá vált megint. Most már lehetett nevetve beszélni róla, nyomasztó hatása a kedélyekre megszünt. Mintha az esettel kapcsolatban megoldódott volna érthetetlen lénye. Súlyos tekintélye is elpárolgott. Ha régi hivatalnok helyébe új jött, azonnal beavatták az esetbe. Ilymódon letompították jellemének sün-tüskéit s nem vették komolyan. Ha összeszólalkoztak, az utolsó mosoly a kollégáké volt, mert eszükbe ötlött, hogy egyszer egy gyakornok irodaszolgának nézte s kiküldte vízért.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
