BABITS MIHÁLY: INDISKRÉCIÓ? • Válasz Ignotusnak+
BABITS MIHÁLY: INDISKRÉCIÓ? •
Válasz Ignotusnak+
Válasz Ignotusnak+
Ignotus «Teremtő indiskréció» c. cikkét a Nyugat febr. 16-iki számában.
Ignotus legújabb neovojtinája szinte hívja az írók hozzászólását; s ki szólhat hozzá több és fájdalmasabb joggal, mint én? Így mondhatnám: ki szólhat személyesebb joggal? noha a kérdés egyáltalán nem személyi kérdés; vagy inkább: igenis személyi, de mennél személyibb, mennél fájóbban, élesebben az, annál mélyebb, általánosabb érdekű mindenkire nézve, aki emberek közt él és az Emberről ír. (Talán ez exkuzálhatja némileg, hogy erről a szomorú és kedvetlen személyi ügyről is szó esett a Nyugat nyilvánossága előtt.) Ignotus cikkében ép az Irodalom személyi vonatkozásai mélyültek mintegy irodalomfilozófiai problémává – az író és környezete, a Valóság és Költészet viszonyának valóban vojtinai problémájává – s Ignotus e ponton az Irodalom és Élet szembenállásának nem kevésbé vitális helyére tapintott rá, mint hajdan ama régibb Vojtina.
Mert hogy a Költő hogyan áll meg az Időben, s micsoda tragikumhoz, földi érzéseinek, legszebb barátságainak s leghívebb ragaszkodásainak mily szomorú föláldozásaira vezethet már maga az, hogy egyszerre él a saját korában és egy nagyobb s időkön felülálló létben is: az ha nem is immanens problémája az Irodalomnak, mégis a leglényegbevágóbbak egyike. S mindjárt hangoztatni kell itt, hogy nem a pamfletírókra s kulcsregények szerzőire gondolunk, akik mindkét lábbal, korukban gyökereznék, céljaik is a Kor kicsi céljai, hatásuk is természetesen korszerű és személyes hatás, melyet előre ki kellett számítaniok, s melyért nincs joguk utólag panaszkodni. A magasabb irodalom azonban nem ily korszerű és személyes hatásokat céloz; nagyobb céljai vannak, s a korra és személyeire igazában nem is lehet tekintettel máskép, mint korlátlanul fölhasználva azt eszköz és anyag gyanánt. A pamfletíró portrékat fest s kötelessége találóan festeni azokat; az igazi Regény azonban nem pamflet, sem nem történetírás vagy életrajz; hacsaknem oly életrajz, mely teremti az életet amelyet lerajzol: mint ama Teremtő, ki megformálta Ádám agyagszobrát, s evvel már megalkotta magát Ádámot is – s Akiből minden művész, még a legkisebb is, érez magában egy parányt. Ám a művész, még a legnagyobb is, nem a semmiből teremt, mint Amaz, s örökkévalóságnak szánt alakjait az Idő gyermekeiről mintázza – innen egy vonást, onnan egy színt, amonnan egy formát – válogatva és összerakva, s minden mozdulat külön ellesve: mintahogy az örök Venusok és faunok minden vonása s minden póza egy-egy hajdan eleven modell vonása s póza volt, noha ama szegény modell bizonnyal nem Venus vagy Pán. De egyikben megvolt talán a felséges szépség egy eleme, másikban a boldog állati féktelenség valamely csirája: amit a művész fölhasználhatott, továbbfejleszthetett, magasabb céljai szellemében. Milyen szomorú, ha e magasabb célok előtt a modellekre való mindig kicsinyes (mert korhoz és személyhez kötött) tekintet feszélyezi a művészt, mint egy Böcklint, ki prüd neje miatt nem jut modellhez!
S ilyen Böcklin minden regényíró, abban a nagy családban, mely kiterjed legközelebbi hozzátartozóira, barátaira és ismerőseire, egész nemzetére, egész korára – ép azokra is, akikhez legjobban ragaszkodik, akiket talán legtöbbre becsül! Mert céljai túl vannak az Időn, folyton, fájdalmasan ütközik össze az Idővel: holott ő is ember, s emberileg mégis csak az Idő gyermekei vannak legközelebb szívéhez. De ő nem lehet tekintettel az emberi szempontokra; nem, még a személyi igazság és portréhűség kicsi szempontjára sem, mely a pamfletírónak legfőbb, legkegyetlenebb imperativusa. A Regény művészét magasabb Igazság köti, neki még sokkal kegyetlenebb imperativusai vannak; szinte emberietlen szempontjai. Minő tragikum! Ez emberi világ, a személyi és véletlen Valóság, mind akit ismer és szeret, és még önmaga is, csupán eszköz neki, anyag, amellyel szuverénül bánik! Rágalmazó-e hát ő? monomániás sértegetője környezetének? egy érdeknélküli, és annál rosszabb, Aretino? egy tragikus, mazochista hazudozó? Nem, nem! hisz mondja, hisz kiáltja, hisz kétségbeesetten sikoltja: “Nem rólatok van szó! barátom, kedvesem, anyám, testvérem, higyjétek hogy nem rólatok akartam beszélni! hisz tudom, ki tudná, ha én nem, hogy e rajzon csak egy-egy szín, egy-egy vonás az, ami rátok emlékeztet! amit nem tudtam volna e modell nélkül kiegészíteni, s ami kellett, kellett az alkotáshoz, amit kényszerültem megalkotni, mintegy magasabb parancsra! Ez az alkotás túl van rajtatok, s minden földi és személyi valóságon.” – Hiába! semper aliquid haeret. S mit segít, hogy kegyetlenségem magamat is éri, hogy hősi, kínos, önfeláldozó meztelenségben állok modellt enmagamnak is, oly szoborhoz talán, mellyet hogy azonosíthatna valaki, még a gondolat is megborzaszt! – Ezt most írom, mikor egy új regényt fejeztem be, melynek hőséhez sokban modellt álltam! Valami tövis mindig marad, kedves Ignotus – de ha tudnád, mennyi tövis van énbennem!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
