Illyés Gyula: Pünkösdi ének
Illyés Gyula: Pünkösdi ének
Osvát Ernőnek
Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt –
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! – mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát…
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt –
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! – mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát…
Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. –
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. –
…Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában… várja, hogy szólítsák… erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában… várja, hogy szólítsák… erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.
Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba
rohanó szép felhők sóvár képzeletem’
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
– menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem –
rohanó szép felhők sóvár képzeletem’
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
– menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem –
nem feledhetem én népemet ott alant!
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,
ezt láttam jöttömben… Sokfelé jártam én s ime bizonyságot tehetek arról
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot –
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot –
és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet –
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet –
az út két oldalán ibolyák langalnak,
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.
Nem ismer ő téged, mennybéli Uristen! Vidám ünnepeden
ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett… lent, lent nagy mélységben… föl-fölveti fejét, századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.
ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett… lent, lent nagy mélységben… föl-fölveti fejét, századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.
Ezzel számot adhatsz… Mert, nézd, még fia is, ki egykor megérté
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
