NAGY ENDRE: GÁRDONYI GÉZA TRAGÉDIÁJA | Nyugat 1908-1941

NAGY ENDRE: GÁRDONYI GÉZA TRAGÉDIÁJA

Akkor még az a tizenötévnyi korkülönbség sokkal végzetesebb volt, semhogy igazán a közelébe kerülhettem volna; épen csakhogy ijedt tiszteletemmel elüldögélhettem indolenciájának árnyékában. A Newyork-kávéházban szokott volt üldögélni egy félreeső asztal mellett megbújva. Egy üveg bor állott előtte, kávé helyett abból hörpintgetett és hosszú szárú pipáját szivogatta. Véletlenül nyertem el a rokonszenvét, mint a lutrin. Valakiről megkérdezte tőlem, hogy nem ismerem-é. Én azt válaszoltam:

- Nem tudom, hogy hívják. Valami brassai szerkesztő.

Elmosolyodott és megveregette a vállamat.

- Jól van, öcsém! Látom, hogy tud magyarul! Mert itt Pesten kevesen tudják, hogy ha a Kállóból jött ember kállai, akkor a Brassóból jött ember brassai.

Így szereztem meg egy csapásra a kiváltságos jogot, hogy ott ülhessek az asztala mellett. Persze tudtam a dolgomat: hallgattam órák hosszat és áhitatosan nézegettem a füstöt, amit a csutoráján kieregetett. Kedvenc bora a Saint-Julien volt, amelynek nemes zamata exótikusan csengett össze a verpeléti szűz-dohány illatával. Arcképe is ilyen szélsőségekből tevődött össze. Ádámcsutkás, vékony nyak hordozta kicsi, keskeny fejét, amelynek tetején se-szőke, se-barna haja pedánsan egyenesre nyírva és kegyetlenül fölfelé fésülve szálasan meredezett. Az arca olyan kicserzett, sárgás, ráncos volt, mint a földmíveseké, akiket télen-nyáron megvisel az időjárás viszontagsága. De apró szeme furfangos okossággal csillogott és bozontos bajusza alatt a finoman rajzolt száj szögletében mindig ott volt a fanyar mosoly: a kiábrándult emberek bölcsesége. Ruhája mindig olyan volt, mintha egy vidéki néptanító ruhatárából öltözködött volna. A vadonatúj öltözet is réginek és készenvettnek hatott rajta. Zörgős csontú, hajlott hátú, fáradt járású ember volt. Mindig az volt a hitem róla, hogy ős-székely és megdöbbentett a magyar föld asszimiláló ereje, amikor megtudtam, hogy sváb eredetű. Ifjabb rajongói között az a legenda járta, hogy sovány, csupa-in tagjaiban roppant erő lakik. Meséltek valami párbajáról, amelyben, anélkül, hogy vívni tudott volna, összekaszabolta ellenfelét. Nem tudom, megtörtént-e ez a valóságban; akkoriban még szerettük kiválasztott hőseinket legendákkal megkoszorúzgatni.

Egyetlen fényűzése, amit tetszelegve teregetett ki, a könyvtára volt. Az autódidakták túlméretezett lendületével iparkodott pótolni a hiányzó egyetemi éveket. Egy-egy könyv, amelyen átvágta magát, korszakot hagyott rajta, mint a csillagzatok. Egy ilyen korszakában a szokottnál is hallgatagabb volt, mosolya keserübb, mint valaha és a tekintete úgy terült el a kávéház népe fölé, mint egy nagy szánakozás. A füstös teremben szinészek, szinésznők, artisták, ügynökök, ujságírók és a mesgyék átmeneti lakosai zsibongtak, vicceltek, alkudoztak, veszekedtek és ő mélyet szippantva a pipájából, halkan mondta:

- Most olvasom egy nagy bölcsnek a könyvét. Még szerencse, hogy ezek nem tudnak róla. Ha megtudnák, hogy az élet milyen hiábavaló, - egyszerre megdermednének.

Megkérdeztem, hogy kinek a könyvét olvassa. Úgy válaszolta, mintha valami nagy titkot súgott volna meg:

- Egy nagy német gondolkozó... Schopenhauer.

Ez időtájt írta «Az a hatalmas harmadik» című regényét, amelyben azt a schopenhaueri tételt ábrázolta, hogy a szülőket a megszületendő gyerek akarata hajtja egymás karjába.

Ami siker tapsban, pénzben szegény kis Magyarországtól kitelik, azt mind egyszerre hozta meg neki «A bor». A tömegek kiapadhatatlanul tódultak a Nemzeti Színházba, mi ifjú írók pedig a színpad vakmerő forradalmát ünnepeltük benne. Népszínmű, amelyben nem a régi népszínművek lakkcsizmás, kipöndörített beszédű figurái játszottak, hanem igazi földszagú emberek. Még nem életet játszottak, csak vígjátékot, de már a hivatalos esztétika is úgy üdvözölte, mint korszak-újító irodalmi alkotást. Minden este végignéztem, nem bírtam betelni a mulatsággal. Mikor a robusztus Gyenes László és a siheder Rózsahegyi Kálmán egyedül marad korgó gyomrával az asszonytalan házban és elhatározzák, hogy ketten majd összeszerkesztenek valamiképen egy csirkepaprikást és akkor derül ki, hogy egyikük se meri elvágni a csirke nyakát, vagy amikor Ligeti Juliska, a darab paraszti ingénue-je orrát szipogatva vallja be szerelmét, vagy amikor Gabányi és Gyenes a kiskapuban belékezd a béketárgyalásba, de előbb egy kis diplomata-kerülővel az esőről beszélget, - ez mind az üde falusi játékoskedvnek olyan vidámító derüje volt, amilyen eddig sohasem áradt magyar színpadról.

Gárdonyi egyszerre túlemelkedett az Otthon és a Newyork-kávéház körén, eltünt a mi alacsony látóhatárunkról; úgy mondták, házat épít a pénzéből és a Nemzeti Színház igazgatója csak posta útján kérvényezhetett hozzá új darabért.

De egyszer véletlenül a miskolci vonat étkezőkocsijában találkoztam vele. Egyedül ült most is, a pipáját szívta és vörös bor volt előtte. A darabjáról kezdtem áradozni neki, de ő rosszkedvűen intett:

- Hagyja azt a szerencsétlen darabot!... Érdemes is írni ebben az országban!

Görbén néztem rá; azt hittem, ugrat. Lelkendezve beszéltem neki, hogy nagyközönségben, írói világban senki sem akad, akinek egyetlen gáncsoló szava is volna e darab ellen. A nézőtéren folytonos nevetés és taps, az irodalomban pedig folytonos fenntartás-nélküli magasztalás... Haragosan szakított félbe:

- Ez az éppen, ez a siker! Ez mutatja, hogy nem értik meg a darabomat! A nép csődül oda, vihog, tapsol és senki sem veszi észre, hogy «A bor» nem egyszerű vígjáték, hanem Madách müvének a kiegészítője: «A Nő tragédiája»... Majd száz év mulva, akkor talán meg fogják érteni!

Többet nem is beszélt róla, hanem komoran bámult a poharába.

Egyre ritkábban mutatkozott Pesten. Ha fel is jött, éppen csak a kiadójánál intézte el üzleti ügyeit és gyorsan visszautazott. Arca még vékonyabb lett és a gyomorbajosok savanyusága volt rajta.

Egyszer egy ebéden összekerültem vele. Amint mondta, akkoriban ép Huysmans-t olvasta. Hárman voltak és Bródy Sándor, hogy kedvét derítse, úgy teregette elébe hedonizmusát, mint a tarka brokátokat. Előbb az ételeket magasztalta: a vastag húsokat, a fűszagu főzelékeket, az illatos kaliforniai barackot. Gárdonyi savanyúan legyintett:

- Mindegy, hogy mit eszik az ember. Egy sorsra jut!

Aztán a narkotikumokról zengett zsoltárt: a borról, a havanna-szivarról és az italok gyöngyéről, a mokka-kávéról. Gárdonyi megint csak legyintett:

- Mindegy, mivel kábítja magát az ember. Önmagától úgyse szabadul.

Végre rátért Bródy Sándor a kedvenc témájára: a nőkre. Mennyi kimeríthetetlen szépség és változatosság! Gárdonyi ráförmedt:

- Ne beszélj róla! A bűnök kútja.

Bródy Sándor elkeseredve fakadt ki:

- Se étel, se ital, se nő! Hát akkor mi az élet értelme?

Gárdonyi lehúnyta fáradt szemét és halkan válaszolta:

- Az életnek egy célja van: hogy az ember lélekben megtisztulva örökre megpihenjen Szűz Mária zsámolyánál.

- Görém! És te hiszel benne?

- Nemcsak hiszek benne. Látom, érzem, mindig feléje repdesek.