ERDÉLYI JÓZSEF: A NAGY TÖLGYFA
ERDÉLYI JÓZSEF: A NAGY TÖLGYFA
Magányos tölgyfa állt a legelőn.
Ki tudja: hány esztendős lehetett,
kérge alatt hány gyűrűvel jegyezte
a nevelő nyarakat-teleket.
Magányos tölgy… Magvát a legelőre
madár vagy gyermek hozta s ő kikelt,
megbirkózott a viharokkal s győzött.
Alacsony, vastag derekat nevelt.
Gyökereit mélyen a földbe furta
s szétterpesztette kellő kedvire.
Volt helye bőven, nem úgy mint az erdőn.
Nem kellett mással vetélkednie, -
földért, napfényért, esőért, szellőért
nem kellett folyton kapaszkodnia.
Nőtt egyedűl, terebélyesedett,
magányosan mint a puszták fia.
Nem nőtt magasra, nem szökött az égre;
de mint az ég s mint a síkság kerek:
olyan kerekké, olyan boltozottá
alakították a szabad szelek.
Ágat-bogot nevelt, annyit ahány
csillag az égen, lombja sűrüdött
mint a tejút, mint az éjfél homálya,
a viharfelhök, a sűrű ködök.
Fának beillett volna egy-egy ága.
Kerek erdő volt ő egymaga már,
egész erdőség. Ott állt egyedűl,
a sík mezőben, mint valami vár;
mint egy néptörzs, amely a rengetegből
a pusztát meghódítni elszakadt
és megtorpant magányosan, hiába
várván a megsegélő társakat. -
Hiába várta már… Körűl az erdőt
letarolták, feltörték az ugart.
Csak ő maradt meg a legelő szélén,
állva tovább is minden zivatart.
Egyesegyedűl ő kapott kegyelmet,
árnyékáért talán, vagy mert a föld,
a legelő a községé – közös volt
s árnyéka nem a szántóföldre dőlt.
Állt mint egy bálvány és élt mint az élet.
Törzse nem odvas, minden ága ép;
fagyöngy ha meg is telepedett rajta,
soká nem bírta erős nedüjét
s nyomán itt-ott mint megfojtó marok,
leütő ököl, egy-egy göb meredt
s azért úgy rémlett, hogy nagyon haragszik
s minden arrajárót megfenyeget…
Nem féltek tőle. Alátelepedtek
fáradt kapások, aratók, a dél
szúró napja elől; alája állt,
derekában herével a szekér.
Lehajló ága lovat legyezett,
tövén a korsó vize hűs maradt…
Pihentem én is, kóbor kisgyerek,
hivogató zöld sátora alatt.
Később, bogárgyüjtő diákkoromban,
fel is másztam szarvasbogár után;
de megjártam: csípős hangyáival
hamar megtelt minden darab ruhám.
Szálltam le gyorsan, vetkőztem sietve,
ráztam ki a cserhangyák özönét…
Később, midőn már bajszom ütközött,
megsugtam néki egy leány nevét;
megsugtam néki, hogy fáj, fáj a szívem,
mert elmegyek s arcát nem láthatom…
Ő megértett, velem sóhajtozott
s úgy meghatotta ifju bánatom,
hogy sirt, – barázdás-kérges öreg arcán
szivárgott és folyt, folyt a könny alá…
Vagy búcsuzott tán? – Tudta, hogy tövére
fejszét köszörűl az irígy halál?!…
…Oda voltam soká, nagyon soká.
Onnan jöttem vissza, ahol sokan
megpihentek mindörökre, – ahol
a halál éles fejszével rohan
s erdőket irt virágzó emberekből…
Kerestem gyermek, diákkoromat,
emlékeit az első szerelemnek, -
a nagy tölgyfát a szabad ég alatt… .
Nem volt az már, azaz csak volt. – Kivágták
s helyében tátongott egy nagy üreg,
nagy seb a földben s a földből kiálltak
a vereskérgü szakadt gyökerek,
mint odakünn a granáttépte földből
a roncsolt, véres lábak és karok. –
Fejfát ácsoltak belőle talán
s rávésték, méltán, hogy hősi halott…
Ki tudja: hány esztendős lehetett,
kérge alatt hány gyűrűvel jegyezte
a nevelő nyarakat-teleket.
Magányos tölgy… Magvát a legelőre
madár vagy gyermek hozta s ő kikelt,
megbirkózott a viharokkal s győzött.
Alacsony, vastag derekat nevelt.
Gyökereit mélyen a földbe furta
s szétterpesztette kellő kedvire.
Volt helye bőven, nem úgy mint az erdőn.
Nem kellett mással vetélkednie, -
földért, napfényért, esőért, szellőért
nem kellett folyton kapaszkodnia.
Nőtt egyedűl, terebélyesedett,
magányosan mint a puszták fia.
Nem nőtt magasra, nem szökött az égre;
de mint az ég s mint a síkság kerek:
olyan kerekké, olyan boltozottá
alakították a szabad szelek.
Ágat-bogot nevelt, annyit ahány
csillag az égen, lombja sűrüdött
mint a tejút, mint az éjfél homálya,
a viharfelhök, a sűrű ködök.
Fának beillett volna egy-egy ága.
Kerek erdő volt ő egymaga már,
egész erdőség. Ott állt egyedűl,
a sík mezőben, mint valami vár;
mint egy néptörzs, amely a rengetegből
a pusztát meghódítni elszakadt
és megtorpant magányosan, hiába
várván a megsegélő társakat. -
Hiába várta már… Körűl az erdőt
letarolták, feltörték az ugart.
Csak ő maradt meg a legelő szélén,
állva tovább is minden zivatart.
Egyesegyedűl ő kapott kegyelmet,
árnyékáért talán, vagy mert a föld,
a legelő a községé – közös volt
s árnyéka nem a szántóföldre dőlt.
Állt mint egy bálvány és élt mint az élet.
Törzse nem odvas, minden ága ép;
fagyöngy ha meg is telepedett rajta,
soká nem bírta erős nedüjét
s nyomán itt-ott mint megfojtó marok,
leütő ököl, egy-egy göb meredt
s azért úgy rémlett, hogy nagyon haragszik
s minden arrajárót megfenyeget…
Nem féltek tőle. Alátelepedtek
fáradt kapások, aratók, a dél
szúró napja elől; alája állt,
derekában herével a szekér.
Lehajló ága lovat legyezett,
tövén a korsó vize hűs maradt…
Pihentem én is, kóbor kisgyerek,
hivogató zöld sátora alatt.
Később, bogárgyüjtő diákkoromban,
fel is másztam szarvasbogár után;
de megjártam: csípős hangyáival
hamar megtelt minden darab ruhám.
Szálltam le gyorsan, vetkőztem sietve,
ráztam ki a cserhangyák özönét…
Később, midőn már bajszom ütközött,
megsugtam néki egy leány nevét;
megsugtam néki, hogy fáj, fáj a szívem,
mert elmegyek s arcát nem láthatom…
Ő megértett, velem sóhajtozott
s úgy meghatotta ifju bánatom,
hogy sirt, – barázdás-kérges öreg arcán
szivárgott és folyt, folyt a könny alá…
Vagy búcsuzott tán? – Tudta, hogy tövére
fejszét köszörűl az irígy halál?!…
…Oda voltam soká, nagyon soká.
Onnan jöttem vissza, ahol sokan
megpihentek mindörökre, – ahol
a halál éles fejszével rohan
s erdőket irt virágzó emberekből…
Kerestem gyermek, diákkoromat,
emlékeit az első szerelemnek, -
a nagy tölgyfát a szabad ég alatt… .
Nem volt az már, azaz csak volt. – Kivágták
s helyében tátongott egy nagy üreg,
nagy seb a földben s a földből kiálltak
a vereskérgü szakadt gyökerek,
mint odakünn a granáttépte földből
a roncsolt, véres lábak és karok. –
Fejfát ácsoltak belőle talán
s rávésték, méltán, hogy hősi halott…
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
