FÖLDI MIHÁLY: JÖJJETEK, HARMINCAS ÉVEK! • Gróf Klebelsberg Kunó könyve
FÖLDI MIHÁLY: JÖJJETEK, HARMINCAS ÉVEK! •
Gróf Klebelsberg Kunó könyve
Gróf Klebelsberg Kunó könyve
A háborúból élve maradt, vagy éppen akkor nevelkedett nemzedék bizonyos gyanakvó és vádoló bizalmatlansággal nézi a politikát és a politikusokat. Meggyőződése és vérmérséklete szerint lehet pacifista vagy radikális, lelkében majdnem visszhang nélkül omlanak szét azok a beszédek, amelyeket akár Budapest, akár a külföld hivatalos és nem hivatalos politikai fórumain hall. Találkoztam kortársaimmal a magyar képviselőházban épp úgy, mint a francia kamarában, vagy a német birodalmi gyűlésen; hallgattuk Chamberlain szónoklatát Briandé után vagy Painlevéé előtt; éreztük és elismertük a szónokok egyéni kiválóságát; de alig tudtunk bízni, hinni, remélni a szavak erejében, a hang őszinteségében, a célok nyiltságában, a gesztusok aranyértékében. Az én nemzedékem megítélésében valahogyan devalválódott s még mindig inflációs korát éli a politika, a hazai épp úgy, mint a külföldi, a nacionalista épp úgy, mint a nemzetközi politika, amely a mi hitünkkel szemben nem azzal vesztette el a csatát, hogy háborúba küldött minket és vért, pénzt, életünknek egy virágzó részét vette el tőlünk, hanem azzal, hogy ezt a történelmi cselekedetét nem tudta kellően indokolni, nem tudott számunkra értékes célokat mutatni, nem tudta előttünk megteremteni az áldozatok és eredmények elfogadható arányát.
Bizalmatlansággal hallgatjuk a politikust, amikor beszél, - de mély gyanakvássá mélyül ez a bizalmatlanság, amikor azt látjuk, hogy a politikus tollhoz nyúl s a nekünk szent betüt is fel akarja használni politikai céljainak szolgálatában. Hogyan? - figyeljük és összepillantunk. - Nem elég neki a parlament, a sok hivatalos hely, már az ujságot, a könyvet is birtokába veszi, hogy védje politikáját s talán egyéni győzelmét siettesse? Mit mondhat nekünk, amit ne tudnánk róla, mit mondhat újat, megnyugtatót, mit mondhat olyat, ami elnémítsa háborús örökségünket, a bizalmatlanságot, olyat, ami figyelemre indít, sőt helyeslésre késztet? Talán még sikert is vár, ezen a téren is?
Bevallom, hogy gróf Klebelsberg Kunónak majdnem hétről-hétre írott cikkei, melyeket «Jöjjetek harmincas évek!» címmel most újabb kötetbe gyüjtött össze, nagy sikerrel ostromolják ezt a hangulatot s lassan-lassan elhallgatásra kényszerítik. Lapozzuk a kötetet s előbb csak a hangját figyeljük. A mai embernek kialakul e súlyos esztendők megpróbáltatásaiban egy új érzéke, amely valahogyan a bőre egész felületén is, meg az asszociációs idegpályái közt helyezkedik el; arra szolgál az emberismeretnek, vagy inkább emberérzésnek ez a különös eszköze, hogy a hangban megtalálja az érzést, a szavakban a szándékot, a viselkedésben a baráti, vagy ellenséges tendenciát. Az írásnak is van egy le nem írt része, minden könyvben a sorok közt ki nem adott kötetek lappanganak s mikor Klebelsberg Kunó gróf könyvét olvassuk, megüti figyelmünket hangjának melegsége, hite, ereje. Érezzük, hogy hiszi, amit mond; érezzük a küzdelem őszinteségét; megérezzük, hogy... csodálatos!... lélek beszél a politikusból. A politikusból? Ritka fordulat történik itt: egy politikus beszél, aki megtagadja a politikát.
Megtagadja a politikát s elfordul a napi csete-paték tágas harcterétől, a tudás, az alkotás, a művelődés, a haladás nevében hadat üzen a pártéletnek, a pártprogramoknak, s a munka, az alkotás, a magyar és emberi történelem magaslatába emelkedik. Nincs egyetlen problémája a magyar életnek, pedig alig kerül el egyet is, amelyet ne évszázadok távlatából szemlélne, vagy amint ő írja: amelyet ne állítana be «a nemzeti történés folyamatába». A harmincas esztendők új évtizede előtt állva, érzi történelmi feladatának súlyosságát: kezében a magyar és az emberi történelem nyitott könyvével, tudja, hogy nagyon tekintélyes mértékben néki kell gondoskodnia a harmincas és negyvenes évek magyar lelkének útipoggyászáról, harci felszereléséről, kulturális fegyvertáráról, nagy részben őt terheli a felelősség, milyen lesz az új magyar ember, megállja-e helyét a most dúló és az eljövendő viharokban, teljesíteni tudja-e majd történelmi feladatát győztesen, vagy elbukik-e gyöngeségében? «Gyakran gyötör a gondolat, - írja - hogy egy végenyészet szélére került ország bízza rám immár nyolc éven át az egyedül megmaradt kincsét: művelődését. A felelősségnek ez a perzselő tudata ösztönöz és hajt arra, hogy művelődési törekvéseink anyagi alapjait lerakjam és hogy tollhoz nyuljak, valahányszor elégtelen az államhatalom és a hivatalos apparátus és csak a nemzet közvetlen meggyőzése vezethet célhoz.» A katasztrófák nemzetének nevezi a magyart s a magyar históriát ajánlja legalkalmasabb anyagul annak a történetbölcselőnek, aki szemléltető oktatást akarna, adni a politikai katasztrófák különböző nemeiről, - ő maga is egy különös érzékeny lelkü és szuggesztív hangú bölcselője történelmünknek, amelyet borzalmas katasztrófáink szerint oszt korokra s a kutató publicisztika nyilt szemével, a vallomások kitárt szívével, a gyógyszert kereső orvos rendületlen nyugalmával járja végig a lechmezei, a mohi, a mohácsi, a nagymajtényi, a világosi csatateret, majd a trianoni kastély termeit, hogy feltárja e végzetes katasztrófák okait s a jövő fátyolán át keresse «a sors mosolyát». A sors mosolyát, - írja - szép szóval, mert a fátyolán túl vagy ez a mosoly vár ránk, vagy ez utolsó katasztrófa. «Még egy nagy politikai ballépés, - mondja - és a végzet kitöröl bennünket az önálló nemzetek sorából». A mély érzések ereje hevíti szavait, mikor a sors mosolyát keresi és a tátongó veszélyekre figyelmeztet. «Trianoni Magyarország - írja - egy nagy kocsi, amelyben bennülnek Magyarország összes anyái és gyermekei s ennek a kocsinak az útja mélységek és szakadékok fölött vezet; jaj annak a hetyke kocsisnak, aki meggondolatlanul és szilajul belevág a lovak közé és mélységbe dönt asszonyokat és gyerekeket, akik nem akarnak meghalni.» Ez a hetyke kocsis nemcsak a jelen és a holnap réme; ostora fel-felvillan a történelem régi lapjairól, amelyek ma legaktuálisabb olvasmányainkká váltak s elmult katasztrófák véres romjaiból finom vésővel mintázza elénk alakját Klebelsberg. A jövő ágyvetője és nevelője aggódó érdeklődéssel fordul a multba s kutatja, vizsgálja, a történelem lombikjában elemzi a magyar karaktert, amelyre építenie kell. Cikkeiben szinte faji karakterológiát teremt; megállapítja a magyar lélek helyét kelet és nyugat közt, megméri a faji érzés rendkívüli, szinte ázsiai hőfokát, a nacionalizmus és az asszimilációs erő vegyi arányát, az ősi tulajdonságok és a nyugati hatások keveredési lehetőségeit. Kelet és nyugat közt állva mennyit kell megőriznünk a keletből és mit kell elfogadnunk, sőt elvennünk a nyugatból, hogy megállhassuk helyünket? - kérdi állandóan, amikor őrködni akar ősi értékeken, de amikor új idők új dalaival kell betörnie, Adyt idézve, a Hegyeshalomig rövidült Dévénynél. Kortörténelmi adat s nem hétköznapian érdekes olvasmány ez a kultuszminiszteri küzdelem a kultúráért mindenféle külső és belső kinai falak ellen. Kultúrdiplomáciai missziót kell végeznie a külföldön, hogy megismerjék értékeinket, de itthon is, hogy értékek termelődhessenek. Kint nagyrészt még ismeretlen a magyar kultúra, s itthon vannak, akik sokalják a meglévőt. Néhol irónikus a hangja: «Egyik szomorú tünete közéletünknek, hogy bizony elég sok olyan gazdasági tényező, akinek a maga működése terén a többtermelés megvalósítása nem sikerült, e gazdasági balsikereire gyógyírt a szellemi kevesebbtermeléstől vár; ebben a gondolatzavarban egyesek megkísérelték, hogy meghonosítsák a kulturátlanság kultuszát» - a legtöbbször azonban elszántan felelősségrevonó, vádló és támadó. Az adósok és vádlottak padjára ül ebben a történelmi karakterológiában a magyar intelligenciának egy jelentős része, amely többé-kevésbé adós maradt valamivel, főleg tudással és tőkével, mialatt az örök magyar paraszt, Klebelsberg szemüvegén át nézve, «a gazdasági harcnak ez a névtelen hőse» vérét és verejtékét hullatja ezer esztendő óta. Ha enyhítő körülmények figyelembevételével, de a vádlottak közé kerül a mindenáron való ellenzékiség is, amely «négyszáz éven át vérébe ment át a nemzetnek és majdnem nemzeti erényszámba ment», ami érthető egy olyan népnél; amely századokon át «az állandó jogos ellenzékiség hangulatában volt az idegen szellemtől befolyásolt államhatalommal szemben.»
A multnak ilyen szemléletéből elég határozottan bontakozik ki annak az új-magyarnak a lelki képe, akire Klebelsberg a harmincas évek feladatainak megoldását bízná. Pártokon, napi politikán felül áll s vállalja hittel és bizalommal a történelem egyik legkeservesebb munkájának elvégzését. Tanul, dolgozik, életre és küzdelemre nevelődik ez az új-magyar, akinek jelszava: «Megélni a homoksivatagon, megélni a sziklák közt is!» Hívő ember, aki tudással s főként igazi gyakorlati szaktudással megbirkózik a megélhetés problémáival, a gazdasági kérdésekkel, de ezentul felfelé néz, felfelé tör, mert a reálpolitika fölé emelkedve hisz az élet és a történelem erkölcsi szépségeiben. Ez az új-magyar Szent István, Mátyás király, Széchenyi István, Deák Ferenc, Tisza István lelki rokona s Kossuthtal már inkább csak kulturális kapcsolatokat talál; igazságot szolgáltat minden értéknek, s egyeztetni tudja a történelem és a ma Martinuzziait és Pázmányjait, a Bocskaiakkal és Bethlen Gáborokkal; ezekből az új-magyarokból kerül majd ki az a kiválasztott, aki alkalmas pillanatban megírja a magyar történelem új husvéti cikkét.
Klebelsberg könyve tele van javaslatokkal, tervekkel. E tervek gyakorlati jelentőségén kívül új és megnyugtató az a nyiltság, amellyel céljait feltárja. Nem távoli, nem megközelíthetetlen, nem titokzatos; nyitott dolgozószobája van, mindenki betekinthet s megfigyelheti munkáját, terveit. A napfényes dolgozószobában nemcsak egy forró érdeklődésű és fáradhatatlan vezére a magyar kultúrának dolgozik, tervez és harcol a kultúráért, hanem egy új tipusa is a magyar és az európai politikusnak, az a most születő, modern s egyre jelentősebbé váló politikus, aki felveti a politika és erkölcs kérdését. Könyvében nyiltan tárgyalja ezt az aktuális problémát s az érdekek eszményítésével, az erkölcsi álelvekkel szemben követeli az igazi erkölcsi elvek érvényesülését a politikában. «Ha a politikus - írja - elvakítva valamely könnyű siker lehetőségétől, erkölcstelen eszközökhöz nyúl, ezzel, ha nem a pillanatnyi sikert, hanem a nagy összefüggéseket nézzük, végzetes károkat okoz nemzetének; amelyet a kétségbeesett eszköz alkalmazásával szolgálni vélt. Még rettenetesebb a helyzet, ha az erkölcstelen eszköz nem sikerhez, hanem balsikerhez vezet.» Ezeknél a kijelentéseknél már a legteljesebb helyesléssel fordulunk az író felé. Elhalkult bennünk az általános bizalmatlanság, melyet az író politikai személye váltott ki; a sorok között lelket éreztünk meg; az erkölcsi szempontok hangsúlyozásánál pedig felfedeztük az új politikust, aki megkondíthatja majd a boldogabb és tisztább harmincas évek harangját.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
