KÁRPÁTI AURÉL: THÁLIA ÉS MERCURIUS
KÁRPÁTI AURÉL: THÁLIA ÉS MERCURIUS
A színház fejlődése nem éppen felemelő.
Valamikor kultusz volt. Isteni művészet, vallásos intézmény. Istenek kegyét kereste. Később csak egy istenét. Aztán alább adta s beérte földi hatalmasságokkal. Császárokkal és királyokkal, akik már kezdtek szemethúnyni az előtt, hogy Thália istennőnek egy kommerciális érzékű isten, bizonyos Mercurius nevű gyanus egyén udvarol. A múzsák templomából lassankint profán színház lett, majd frázis. Végül jött a demokrácia. A nép megistenülése és a művészet lezüllése - üzletté. A tömegek színháza, ahol a tömeglélektan törvénye parancsol. A kakasülőhöz való igazodás. Alázatos kiszolgálása a karzatnak, amely hiába van legfölül - furcsa ellentét, de nem egyetlen a színházban - a legalacsonyabb színvonalat jelzi,
Templom, színház, üzlet: ime a dióhéjba szorított evolúció.
*
De hát csak üzlet? Vigyázzunk.
A mai színház különös épület. Egyik végén van a színpad, másik végén van a kassza. Művészettel kezdődik és üzlettel végződik. (Bár fordítva lenne!) A kettő között foglal helyet a közönség, amely a színpadot és a kasszát, a művészetet és az üzletet egyensúlyban tartja. Hanem a közönség szeszélyes, nyugtalan. Asszony-természet: ingatag. S igen könnyen felborítja hol az egyiket, hol a másikat. Olykor mind a kettőt.
Ilyenkor a színházak vezetői elkeseredésükben nagyot ütnek - a kritika fejére.
*
Mert úgylátszik, nemcsak a színjátszásnak, a színigazgatásnak is megvan a maga paradoxona. Különben aligha lenne érthető az az irónikus ellentmondás, hogy a direktorok a színház üzleti jellegét épp akkor igyekeznek elismertetni a kritikával, amikor egyébként arról keseregnek: mennyire nem üzlet a színház.
Üzlet hát, vagy nem üzlet?
*
Hiszen ha a kérdés ilyen egyszerű lenne! Ám egészen odáig, hogy a «színtiszta» irodalom és művészet is lehet üzlet, sőt, jó üzlet: rendkívül komplikált. Ezer ága, boga, kacskaringója van, amelyből azonban a kritikusra vajmi kevés tartozik. Legfeljebb az az egy: meddig írhat még kritikát a színházról? Ami viszont - számára legalább - elég izgató kérdés. Röviden válaszolva: ameddig a színháznak csak egy csepp köze is marad az irodalomhoz és művészethez.
De ki fogja ezt az «egy cseppet» vegyelemezni és pontosan lemérni? Azonkívül ma, e pillanatban, hogy állunk? Mi a helyzet?
*
A helyzet elég bizonytalan.
Mert hogy a színház nemcsak üzlet, hanem kultúrintézmény is: azt ma már szinte csak a kritika dokumentálja. Puszta létével. Egyszerűen azzal, hogy van. Hogy számontartja és méltatja a színház produkcióját, az előadást és az előadott darabot. Tudvalevően üzletről nem szoktak kritikát írni, csak reklámot. Mikor tehát a kritikus bírálattal tiszteli meg a színházat, tulajdonképpen minden más üzlet fölött álló kulturális rangját emeli ki és ismeri el. Más lapra tartozik aztán, hogy a mai színház kezdi magára nézve kényelmetlennek találni ezt a megtiszteltetést. (Az «előzetes» kritika ellen legutóbb elhangzott panaszokból eléggé kiérzett az «utólagos» bírálat ellen irányuló mellékzönge is.) A színház ma, amikor a rossz konjunktúra még a «művészi» tehertételnél is erősebben nyomja az «üzletet», feszélyezőnek érez minden kritikát, mert hiszen a kritika a dícséret mellett rendesen gáncsot is oszt. Éppen azért már alig csinál titkot belőle, hogy érdekeinek sokkal inkább megfelelne a független kritika leváltása - megfizetett kommünikével. Ez mindenesetre tisztábbá tenné az egész zavaros «üzlet, nem üzlet» problémát. Csakhogy...
Van itt valami, amiről nem lehet elfeledkezni. Mindaddig, amíg a színház írók műveit köti le s azokat színészekkel játszatja el, bármenynyire kapitalizálódott is különben: irodalmat és művészetet produkál. Értékeset vagy silányat, de irodalmat és művészetet, - ezen van a hangsúly. Már pedig irodalmi és művészeti termékek nem vonhatók ki a kritika ellenőrzése alól. Ami más szóval annyit jelent, hogyha a színház nyiltan is üzletnek deklarálja magát, - amíg «kultúrát» produkál, - kénytelen lesz eltűrni a nyilvános kritikát, akár tetszik neki, akár nem.
Gyakorlati szempontból nézve persze úgy is elképzelhető a dolog, hogy a színházi tőke egyszerűen megegyezik a laptőkével a fizetett reklámban s ezzel a független kritika teljesen megszűnik. Ám kérdés: hosszúéletű lehetne-e egy ilyen egyesség? Aligha. Az ujság csakhamar rájönne arra, hagy a szabad bírálat jogának feladása számára megfizethetetlenül rossz üzlet. A színház viszont arra, hogy a legjobban fizetett, legékesebb jelzőkkel megspékelt kommüniké sem ér annyit, mint akár a legkeményebb kritika. Hogy miért? Mert az előbbinek nincs, az utóbbinak pedig van hitele a közönségnél. Így hamarosan felbomlana a kívánatosnak igérkezett üzlet, nem is szólva arról, hogy a kritika létének elvi alapját ez a praktikus lehetőség egyáltalán nem érinti.
Ha nem lenne független kritika, magát a kritikai ideált sohasem adná fel egyetlen igazi kritikus sem. S az egész kérdésben ez a legfontosabb:
*
Hanem van itt más, komolyabb dolog is. A színházak mai vegyeskereskedés-jellege, amely szinte csak időszakonkint, periódikusan ad alkalmat és lehetőséget a kritikára. Nemrégiben írtam erről, az úgynevezett színházi válság kapcsán: «Ugyanaz a színház egyszer Ibsent játszik, máskor operettet, egyszer görög tragédiát, máskor népszínművet, egyszer remekművet, máskor tömegrevűt, rendszertelenül, kiszámíthatatlan szeszéllyel, teljesen megzavarva a közönséget, amely így sohase bizonyos afelől: mit kap a pénzéért, mire megy be a műintézetbe?» Csodálatos, de úgy van: nálunk minden üzletág differenciálódott, szakkereskedelemmé különült már, csak a színház áll még e tekintetben a falusi bolt nívóján. Krumplicukortól a kaviárig mindent árul. Repertoárja a legfurcsább egyveleg. Igazi «kultúra füzértánccal». Csoda-e, ha ilyen körülmények között megrőkönyödve kérdi magától a jámbor kritikus egy-egy főpróbán: Mi az ördögöt keresek itt én? Miért kell erről a százszázalékos üzletről nekem műkritikát írni? Hiszen itt minden a kasszára megy? Az egész sokkal inkább a közgazdasági rovatra tartozik...
Sajnos, ha a kritikus, ekkép tisztázván a kérdést, mindannyiszor levonná a konzekvenciát is: igen kevés kritika jelennék meg a lapokban. Mert ma csakugyan az az igazság Budapesten, hogy a legtöbb színházi produkciónak elég a kommüniké. Kritikára nem tarthat igényt.
De amíg egy igazi találtatik, addig a kritika is élni fog.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
