JOÓ TIBOR: A TÖRTÉNELMI ÁTÉRTÉKELÉS
JOÓ TIBOR: A TÖRTÉNELMI ÁTÉRTÉKELÉS
A «történelmi átértékelés» természetes mozzanata a szellemi életnek. Egyik forrása az, hogy a történetre vonatkozó ismereteink sohasem lezártak, mindig alakulhatnak és alakulnak is: új adatok kerülnek elő vagy a régiekről derül ki, hogy hamisak. De ennél még sokkal fontosabb ok az, hogy a történelmi megismerés bizonyos mértékig mindig szubjektív, aminthogy nem is lehet más az olyan ismeret, mely beleérzésen alapul és érték-ítéleteket alkot. A történet adatait pedig csak beleérzéssel lehet megeleveníteni és az értékelést el nem mellőzhetjük. Ha nem is erkölcsi megítéléssel közeledünk a történet alakjaihoz, de mindenesetre megítéljük őket a történeti fejlődés szempontjából. A beleérzésnél és értékelésnél pedig személyileg van jelen a történelemíró, tehát a szubjektivizmus elkerülhetetlen. A történelemírás multja arra tanít bennünket, hogy a história alakjainak és eseményeinek megítélése az idők folyamán szakadatlanul módosult koronként. A kor és az egyén világnézete adja ugyanis azt a szempontot, melyről a histórikus a históriát nézi és ítéleteit kimondja. Az pedig vitathatatlan valóság, hogy a világnézet éppenannyi irracionális, tehát szubjektív s így módosulható elemet tartalmaz, mint amennyi objektív ismeretet és elvet. Sőt! A világnézet eredetében szubjektiv, mert merőben személyi és konkrét törekvésekből fakad, a szellem irracionális mélyeiből. A világnézet végső elemzésben mindig aszerint a központi gondolat szerint alakul ki, melyben az egyén vagy a kor törekvései, óhajai, ideáljai fejeződnek ki, mind csupa irracionális, szubjektív és konkrét elemek.
Ha tehát a történelmi értékelés ennyire függ a historikus alanyiságától mint egyéntől s mint kora gyermekétől, ki egy bizonyos világnézet szempontja szerint ítélkezik, akkor az «átértékelést» az értékelés természetes következményeként kell tekintenünk. A szellem élete a szakadatlan alakulás és pedig, összefoglalólag beszélve, a világnézet alakulása. Korról korra változik az emberiség, a társadalom, a nemzet állásfoglalása a világgal szemben, az erkölcsre, az államra, a társadalmi rendre vonatkozó nézetei módosulnak s mindig más lesz az az ideál, az a cél, melyet maga elé tűz a jövő előkészítésében. A multat pedig, - mert a történelem nem egyéb, mint a multtal való számvetés, a jelen és jövő okainak kutatása, - a multat mindég ennek a jövőben megvalósítandó célnak a világításában ítéli meg. Az a kép, melyet egy-egy kor a multról alkot, mindég szintézise a jelennek, a jövőnek és a multnak. Egy történelmi műből nem csak a megelőző időkről kapunk felvilágosítást, hanem megismerjük keletkezése korának világnézetét, törekvéseit, ideáljait is.
A korok világnézetének pedig természetszerüleg változni kell. A világnézet ugyanis abból az ősi emberi vágyból fakad, hogy állást foglaljon a világ és az élet dolgaival szemben. Rendszerbe igyekszik az emberi szellem rendezni azokat a töredékeket, melyeket az élet elébe lök, mintegy ilyen módon akarja az útjából eltakarítani őket, megbirkózni velük, úrrá lenni rajtuk, és igyekszik megállapitani, milyen magatartást tanusítson a világban és az életben. Minthogy pedig a világ és az élet szakadatlan mozgalomban zajlik, minden pillanatban új és új jelenségeket, eseményeket s így problémákat dob az ember ábrázatába, világnézete nem maradhat veszteg. A világnézetnek át és át kell alakulni, ha meg akar felelni céljának: a rendszerezésnek és a magatartás szabályozásának. Módosulnia, alkalmazkodnia kell az új szükségletekhez, új körülmények új feladataihoz.
A világnézettel változik a történelem-szemlélet is és így merül fel koronként az «átértékelés» jelensége. És ez nem is volna baj, hiszen ez az élet elevensége. A Lessing paraboláját az igazságról és az igazságra való törekvésről vallani kell minden tudománnyal foglalkozó embernek.
Az a kérdés azonban, hogyha így belátjuk a világnézet és vele a történelmi értékelés elkerülhetetlen szubjektivitását, a cinikus belenyugvás vezessen-e bennünket vagy a hősies törekvés az objektivitásra. Bizonyára az utóbbi. Mert ha sohasem is érthetjük el az abszolut objektivitást, de feltétlenül megközelíthetjük; a megközelítés reményéről lemondani vétség az emberi szellem méltósága ellen és magával a törekvéssel felhagyni erkölcstelenség.
A történelmi értékelés objektivitása pedig azon múlik, milyen szempontot alkalmazunk ítélkezésünkben. A szempont nem lehet transzcendens, - akár felülről, akár kivülről vett, - hanem csak immanens vagyis olyan, melyet magából a történetből nyerünk. Ítélkezésünk csak akkor komoly és tudományos, ha a tiszta történelmi szempont alapján ítélkezünk. Egyfelől nem szabad elfelejtenünk Ranke mondását: «jedes Epoche unmittelbar zu Gott.» Minden kort a lehetőségig saját világnézete, ideáljai, törekvései szempontjából kell megítélni, sohasem a magunké szerint. Másfelől, amikor az egész mult összefüggését nézzük, akkor se szűkkeblűen jelenünkkel való viszonyában állapitsuk meg jelentőségét, hanem az egész történeti fejlődés fogalma alapján.
Ezek szerint a történelmi értékelés objektivitásának egyetlen biztosítéka az a fejlődés-fogalom, melyet magából a történet anyagából elemzünk ki. Ennek a megállapítása a történetfilozófia legfőbb feladata. Mi a fejlődés lényege, tendenciája? Mert nyilván az méri a történeti alak és esemény értékét, hogy mennyire járul hozzá ennek a fejlődésnek az előmozdításához.
Erre a kérdésre formális választ adhatunk: az emberiség történetének célja, mely felé a fejlődés tendál, nyilván magának az emberi lényegnek a mennél teljesebb kibontakozása; a nemzetek történetének a célja amellett még a sajátos nemzeti lényeg kibontakozása; az egyes korokkal is ugyanígy vagyunk.
A magyar történelemírás feladata tehát felderíteni a magyar mivolt lényegét, a magyar történet fejlődésének irányát, a magyarság történeti rendeltetését. Ezeknek a fogalmaknak birtokában jogosult a magyar mult «átértékelése».
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
