BABITS MIHÁLY: PÉLDÁZATOK ADYRÓL • (Elmondtam a Nyugat Ady-estjén)
BABITS MIHÁLY: PÉLDÁZATOK ADYRÓL •
(Elmondtam a Nyugat Ady-estjén)
(Elmondtam a Nyugat Ady-estjén)
Hölgyeim és Uraim!
talán nem a legrokonszenvesebb szerep, ha sok-nagy évekkel a haláleset után az igazi örökösök, legközelebbi atyafiak egyszerre kiállnak a világ elé, hogy harsánykodva bizonygassák ebbeli minőségüket és igényeiket: mi mégis úgy jelentünk most meg Önök előtt, hangos kiáltással, ahogy csak egy dús eltüntnek legitim hozzátartozói léphetnek a fórumra, különös jogokat hangoztatva és követelve - igen, örökösök, az elhunyt Próféta földi helytartói s legszűkebb szektája, akik tüntetőleg s féltékenyen gyűlnek össze a Halott nevének minden fölzendülésére, mely a profán világból feléjük hangzik. Halott nevére jöttünk, de nem gyászolni már, mert hol van már ez a név a gyásztól! - nem is emlékezni, mert ünnepünk nem a Tegnapnak szól - nem is dicsekedni az örökséggel, mert amit mi örököltünk, az mindenkié, aki osztozni tud benne. S nem a magunk számára vagyunk mi féltékenyek, hanem mint a bibliai helytartó, aki árgus-szemmel vigyáz, hogy császára képét ne verjék idegen és nemtelen ércre. Ez a mi emlékezésünk: mert arra emlékezünk, ami van és marad, s nem ami eltünt s nem jön vissza többé. Mit ér idézni a Próféta gyarló és földi alakját s utánanézni a tüzes szekérnek, melynek helyén csak elomló színes foltokat látunk már? Sokat néztünk e színes foltokba, s ráveszett szemünk a tünő alakra, akit korán betegen elégve láttunk távozni egy végzetes esztendőben, lázainak tüzes fogatán. Góg és Magóg népe nem tehet magának szemrehányást; hogy elfeledte Góg és Magóg fiát - mégis miköztünk, a legszűkebb szektában, hamar kétely támadt: méltó-e ez az emlékezés Hozzá? Hisz az a sok szó, ami körülötte esett, mind annak szólt, ami legmúlóbb volt benne; taps volt, amilyen a színpadról lelépő színészt szokta ünnepelni távozása után - holott az Ő átvonulása közöttünk nem a színész átvonulása volt, hanem az igazi császáré, aki aranyakat szór a nép közé minden lépésénél. A kunok hajdan kapkodtak a László elhullajtott aranyai után, s elfeledték üldözni a Szentet. Ady magyarjai heverni hagyták az aranyakat, hogy az eltünt földi alak után bámuljanak. S ha mesemondó lennék, most példázatba ölthetném szavamat, elmondva az Illés-tanítványok történetét, kik hipnotizált nyáj gyanánt meredtek az elszállt tűz-szekér üres helye felé; - mert lám, előttük is mint mielőttünk, a színes foltok úsztak és változtak, egyre cserélték színeiket s ellenmondottak egymásnak; a kép körvonalai szétmosódtak, majd végkép elfoszlani látszottak; a fény emléke ingott és bizonytalanná vált, s ők is bizonytalanná váltak hiteikben. S addig néztek az eltünt jelenség nyomába, mígnem közöttük is akadtak a legjobbakból, akiknek horizontján egészen elborult ez a merően figyelt pont; a színes foltok addig ölték egymást, míg némely szem előtt csak üres feketeség maradt a helyükben.
- Ime - mondták ekkor ők egymásnak -, hol a mi prófétánk? - És egymásra néztek gyanakvó szemekkel, s egymás szemében keresték a hitet s a Próféta képét - de csak a színes foltokat láthatták, halvány árnyait annak, ami Illésből a legmulandóbb volt, - a bizonytalan, sokszínű árnyakat, amiken zavartan tünődnek majd a krónikások, a mulandó és elmult dolgok kutatói.
Illés azonban, az igazi Illés, a maradandó Illés, nem foszlott el e színes foltokban, hanem ott volt, elevenebben mint valaha, ahol senkisem gondolta, titkon és láthatóan - mindenki láthatta, akinek eszébe jutott, hogy nézze, mert ott állt mindannyiuk között, mindannyiuk mellett, s az emelkedőt elkísérte barlangjába, s a vitatkozót a gyülekezetbe. S így kísér - hogy már a példázatot visszafordítsam -, így kísér bennünket is a mi Illésünk, akár tudjuk, akár nem, akár akarjuk, akár nem, egy lépést sem tehetünk többé nélküle, mi új ezredévünk magyarjai, s hiába iparkodunk szabadulni tőle, hiába akarjuk elhessegetni a nagyfény-hagyta színes foltokat szemünkből: ő biztos helyen van, nem szemünkben, hanem szíveinkben és szavainkban. S ha összejövünk ketten az Ő nevével, ott van Ő velünk harmadiknak, mint ahogy az ő kedves bibliája mondja Valakiről, aki minden prófétánál nagyobb. Így érzem őt most is itt közöttünk, mint az apostolok pünköstjén, legszűkebb szektánk missziós gyülekezetében - noha tán még szívesebben megjelenik ő a magányos mágusnak, ki egy könyvvel kezében idézi. Minden olvasó ilyen mágus lehet, s nemde a pünkösti apostolok is csak azért idézték Krisztust a nép elé, hogy aztán mindenki idézze magában, imakönyvével vagy bibliájával? De még könyv se kell hozzá, hogy ő velünk legyen! Ma reggel, ebben a gyönyörű tavaszban, ott jártam én az Alföld közepén, egy rengeteg mezőn, ahol gólyák sétáltak előttem, s resten csavargott a Tisza, mint egy nagy szőke lány, álmos és álmatag, pongyola és paraszt, aki künn aludt a réten, s még szalmaszálak és friss vadvirágok ringnak bozontos hajában. Az égről az Isten nap-arca vakított, a láthatáron kútgémek nyujtották nyakukat, a sarjadó földön báránykák bégettek. Seholsem lehetett látni egy emberi lelket a pásztoron kivül - és mégis úgy éreztem misztikus módon, hogy ott van velem a Költő; akire gondoltam, akinek szavait morzsolgatta és tépte ajakam, mint kezem a rétről szakított virágot, akire magam is új szavakat próbáltam keresni és tépni magamnak, ég s föld mezejéről, hogy majd most estére legyen mit idehoznom, mint egy csokrot. Olyan erősen éreztem a jelenlétét, hogy önkéntelenül körülnéztem égen és földön, hol pillantom őt meg? de fölöttem csak a Napot, előttem csak a sétáló gólyákat, mellettem csak a nyájt és pásztort láttam; ezt a három dimenziót rég elhagyta Ő már! S ekkor én ösztönösen a negyedik dimenzióba tekintettem, melyet Ő úgy nevezett, hogy: az «egy-utcájú Idő» - és ime, ezen az utcán, s ép ott, ahol az magyar ugarunkat szelte, - e végnélküli utcán, mint egy diadalúton, megpillantottam az Ő alakját, s fényes volt mint a Nap, s méltóságos léptű mint a tavaszhozó gólyák, és pásztorabb a pásztornál, úgyhogy éreztem akkor, hogy mind őutána megyünk, akárhogy lázadoznánk is ellene, megyünk, megyünk, azon az egyetlen és misztikus utcán, amely csak előre, mindig előre visz, s amelyen nem lehet megfordulni soha.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
