Kodolányi János: Művészet a kocsmában
Kodolányi János: Művészet a kocsmában
Aki meg akarja ismerni a falu «szinházi életét» s amellett olyan élményt is akar szerezni, amely visszarezeg benne évekig, menjen el egy falusi nagyvendéglőbe s hallgassa meg azoknak a vándortruppoknak az előadásait, amelyek fáradhatatlanul s megtörhetetlenül járják a vidéket s a cinizmusnak, romantikának s lelkességnek valami furcsa álomvilágában élve szétszórják a gondolatokat és érzéseket mindenfelé. A mag, melyet elvetnek, többnyire silány s a munkások, akik a magvetés rendkívül fontos művét végzik, sarlatánok. De a talaj, amelybe a mag hull, termékeny, mint a Nilus iszapjával borított folyamvölgy, ha csak azon a keskeny szalagon is, ahol az iszap lerakódik s ha néhány kilométerrel odább a sivatag meddő homokja porzik is.
A társaság mindenekelőtt s fölött az igazgatóból áll. Az igazgató úgyszólván maga a társaság. A tagok állandóan változnak, beverődnek s megint kirepülnek az ismeretlenségbe, akár a lámpa körül bolyongó éjszakai lepkék. Némelyik belehull a pislogó lángba s ott perzseli el egész életét. A direktor érdekes vegyüléke a demagógnak, a panamistának, csalónak, vagánynak, művésznek. Mert van benne valami a művészből. Valamikor nagyobb színpadon statisztaszerepeket játszott, kezében alabárddal, vagy ostorral. Ez az ő művészi multja. S az is a művészre mutat benne, hogy örökké fut, fut valami elérhetetlen cél után. A lelke tudattalan rétegeiben él egy fantáziakép, amit maga sem igen ismer s amit egész életében kerget. Mi ez a fantázia? Miben ölt testet? Talán abban, hogy tőkét harácsoljon össze magának s azzal kezdjen valami fantasztikus vállalkozást, talán a ritkán eléjehajított virágcsokrokat gyüjti, talán arra vágyik, hogy ötvenezer ember összeverődő tenyerének mennydörgése igazolja jogát a deszkákhoz, talán csak magáért az édes csavargásért csavarog, hamsuni, vagy gorkiji izgalmakban égve, hamsuni és gorkiji láng nélkül… Nyitva előtte az ország, a fényes vasútisínek a végtelenbe futnak s ő összetoborozva maga körül hasonló alakokat, fut, fut velük, vasútijegyre váltva az összekapart filléreket, melyeket a szájától s társulata szájától von meg. Mint Gogoly démoni novellájában a boszorkány a diák hátán, úgy lovagol rajta a művészet álma, sarkantyúzza és szipolyozza, űzi és veri éveken, évtizedeken át, beköti a szemét, hogy ne lássa ennen életének silányságát, meddőségét, nyomorúságát s rohan mindaddig, míg vénségére össze nem esik valahol s holttestét el nem földelik egy kisvárosi temető szélén. Hogy miből él? Hogy miből él a családja? A truppja? Mit bánja ő. Pályafutásán minduntalan a multba néz, Déryné emlékét idézgeti s ez ad erkölcsi alapot imbolygó talpa alá, noha maga is tudja, hogy azok az idők s azok a vándorszínészek mások voltak, mint ő. De a mult század színészeinek aranyveretű nevük van s ezzel az aranyfüsttel vonja be önmagát is, társaságát is, inkább kóklerségből, mint hitből, ámbár lehet, hogy a kóklerséget is tetteti s lelke mélyén elszántan hiszi, amit hirdet.
Társulatában minden van, csak színész nincsen. Amikor az állásnélküli színészek pesti bérházak udvarán énekelnek és szavalnak rézpénzért, vagy csatangolnak a színházak körül s nyúlfarknyi szerepeket vadásznak, csak azért, hogy szólhassanak, hogy deszkát érezhessenek a talpuk alatt, a falvakat olyan színészek járják, akik már mindent megpróbáltak a színjátszáson kivül s akik nemrég még valami irodában rubrikákat írtak tele számokkal. Egy színész például elmeséli, hogy a csehek bebörtönözték, megszökött, kapott valami állást egy szövetkezetnél, elbocsátották, s választania kellett a Dunaparton való zsákhordás és a színpad között.
– Itt mégis csak jobb társaságban vagyok, mint a trógerek között, – mondja.
Van tehát benne valami osztálybüszkeség. Nem akar proletár lenni, megveti a fizikai munkást. Úgy érzi, hogy a deszkákon mégis az író társaságában van s társai között, akik hasonló úriemberek, inkább érezheti magát úrnak, hiszen valamennyien olyan szerepeket játszhatnak, amilyet vállalnak s megjátszhatják a bankigazgatót, a hivatalnokot, a királyt, az operettherceget. Náluk a deklasszálódás végzete így kompenzálódik játékban s ez a vonás tipikusan színészi bennük. A nők? Mozgásukból ítélve proletárok, de nem vállalják az osztályukat s a játék aranylépcsőin kapaszkodnak álmaik után. Menekülés számukra a színpad. Menekülés az osztályukból, a sorsukból egy magasabb szintre s ezt a magasabb szintet az összeeszkábált színpad, a silány lámpafény, a magasabb emelvény és a színpad köré vont sugárzás jelenti.
Én az Ábris Rózsáját láttam Leányfalun. A szerepeket nem tudják. Minden mondatnál be kell várniok a súgót, azután nekidurálják magukat s megjátsszák, illetve jelzik a megjátszást. De ahogy megérzik a szűk teremben figyelő közönség szívedobbanását, ahogy megindul a kapcsolat a tömeg kollektív énje s az ő vergődő énjük között, egyre jobban átízzanak a szavaik s egyre jobban átengedik magukat ösztöneiknek. Elhatalmasodik rajtuk a játék örök, primitív ereje s öntudatlanul is olyan hangokat ütnek meg, olyan gesztusokat használnak, amelyek a tömeg indulatait táplálják. S itt döbben rá az ember élményszerűen a színpad irtózatos hatalmára és jelentőségére. Kell, hogy a jávaiak, az olaszok bábjátékaira, a japánok, kínaiak, hinduk stilizált tömegjátékaira, a tibetiek vallásos táncaira, a katolikus egyház körmeneteire és dramatizált áldozatmisztériumaira gondoljunk, vagy eszünkbe kell hogy jusson a gyermekek játéka, amikor valami izgalomban tartja őket s hogy feszültségeiktől megszabaduljanak: megjátsszák s hatalmukba kerítik az életük izgató jelenségeit. Ha színházról s játékról van szó, valóban elegendő egy tábla, mely az erdőt mutatja s egy fal, mely a szobát jelenti, mint ahogy a doktort játszó gyermek számára elegendő egy fadarab, hogy lázmérője legyen. A szimbólumok a valóság erejét veszik magukra, a tömeg átruházza a játszókra s a színpadra azokat az indulatokat s erőket, melyek őt izgalomban tartják, mint ahogy a totemkép mindazzal a mágikus erővel rendelkezik, amelyet a törzs ráruház. A színészek csak jelzik a lelkekben végbemenő folyamatokat s a világ képét, mint ahogy a kínai bábjátékban minden bábot fekete lepelbe bújtatott színész mozgat, akár az embereket a végzet, vagy az olasz bábjátékban a minuciózus pontossággal megfaragott bábukat a zsinór. Ezeket a színészeket a súgó zsinórja mozgatja s ha minden színpadon ott lebeg az író fekete lepelbe bújtatott énje, annál inkább itt, ahol el sincs bújtatva. S itt mutatkozik meg valójában, hogy az író mennyire igaz s mennyire állja meg a helyét a tömegek előtt. Hogy mennyire ura annak a mágikus kapcsolatnak, amelyben kollektívum és egyén áll egymással, hogy mennyire tud feloldódni a kollektívumban, úgy, hogy egyénisége csorbítatlan megmaradjon, hogy mennyire képes követni a krisztusi parancsot: aki elveszti az életét, megtalálja azt. Mert minden dráma annyiban dráma csak, amennyiben elbírja a szimbolikus jelzéseket s amennyire nélkülözni tudja a színész leplező segédeszközeit. Leányfalun játszottak egy darabot, mely az utóbbi időben rendkívüli sikert aratott a nagyvárosokban. A primitív színpadon azonban zörögtek s hazudtak a mondatok s kihullott az egészből az igazság. Nem igaz az, hogy az igazi, vérbeli dráma ezer alkalmat ad a komédiázásra. Az igazi drámának semmi szüksége komédiára! Lehet bár primitív, gyermekes, még színpadtechnikai szempontból ügyetlen is lehet. De indulatnak kell benne lennie, indulatnak, amely az első jelenettől az utolsóig mozgatja az embereket s amely kibomlik és lezáródik akkor, amikor a függöny lehull. (Le sem kell hullania, elég, ha a színészek egyszerűen lemennek a színpadról.) S ennek az indulatnak kell indulatokat kavarnia s ébren tartania, de le is vezetnie a néző s hallgató lelkében. Ha ez megvan, a színjátszás, mint tömegjáték, elérte célját, megnyugvást, megtisztulást s emelkedést hozott, energiákat szabadított fel s betöltötte lényegét s tartalmát.
Felvetődik a naturalista színjátszás problémája is itt a nagyvendéglőben. Vajjon nem egy bomló, megregulázott s indulatokra s fantáziára képtelen társadalmi rend eredménye-e a naturalista színház, vajjon nem azért teremtették-e meg, mert azok a tömegek, amelyek játékot akartak, képtelenek voltak szabad folyást engedni ösztönműködéseiknek, indulataikat nem tudták szimbólumokra ruházni s ezért minél több kézzelfogható és csalhatatlan elemre volt szükségük? A koravén gyermek csak tökéletes vasúttal, hajóval, élethű babával tud játszani ideig-óráig, míg meg nem únja. Az igazi gyermek egy fadarabbal, kócbábbal, skatulyával is eljátszik s rá nem ún, mert nem a játék tárgya a fontos számára, hanem az élmény, az indulat. Lám, ez a falusi közönség úgy kacag, hogy a könnyei csurognak s láttam egy feketekendős fogatlan nénit, aki sóhajtozva ment ki az ajtón:
– Jaj, de szép vót! Jaj, de jó vót!
A naturalista színjáték a kollektivum bomlásának, a tömegek ösztöngátoltságának eredménye s eltávolodást jelent a játék lényegétől: indulatoknak szimbólumokban való levezetésétől. S ha ezt meggondoljuk, mosolyognunk kell azokon, akik a színpadot féltik. Nem, a színpad, a játék az ember ösztönműködéseinek egyik formája, az élet szerves része, lényege talán s ha félteni kell, hát akkor a valóságtól kell félteni, illetve attól, amit valóságnak nevezünk: a dolgok külső realitásától a belső rovására. A színjátszást ma a színháztól kell óvni és félteni. Az üzlet realizmusától, a szobák és bútorok, a ruhák és mozgások realitásától, tehát egy megkövesült s már csak formákban élő társadalom realitásaitól. S mint minden igaz művészetet: a stílustól!
Mikor e sorokat írom, Budapesten az ország minden részéből összeverődött népcsoportok mutatják be játékaikat, táncaikat, dalaikat. Bárki láthatta: a tánc is színjáték, dráma, csak nem jutott el a mozgások ritmikus tézis-antitéziseitől a beszéd, a tragédia ellentétekben mozgó indulatszimbólumáig. S ha a legkisebb falu legegyszerűbb emberét visszük a tömeg elé s rábízzuk a játékot, abból nem lehet más, mint igazi, maradéktalan, tökéletes művészet. Mert az ember, ameddig gyermek marad: művész… Óriási jelentősége van tehát minden közösségben a játéknak s így a drámának is. Sőt: közösség enélkül nem is lehet, hiszen a játékban oldódik fel az egyén a közösségbe! Ha két ember összeszólalkozik az utcasarkon, nyomban gyűrűbe verődik körülötte az izguló közönség, éli az ellentétek összecsapását. Ha két munkás vitázik a bérről, vagy a munkaadóval támadt konfliktusáról: izgatott munkások lesik a vitát s foglalnak benne állást. A régi drámákban a tömeg is résztvett. A gyermek felkiabál a színpadra s figyelmezteti a hőst, hogy jön a boszorkány. Író és színész számára nem lehet nagyobb s igazabb cél, mint feloldódni a tömegben s eggyé válni a közönséggel valami szent mágiában! Mert az élet ugyan nem játék, de a játék: élet.
Mindebből pedig az következik, hogy a vidéki színjátszás sokkal fontosabb dolog, mintsem azt a magyar kultúra hivatásos váltóőrei s felügyelői képzelik. A vidéki színjátszás területén dühöng az értelmetlenség s a formalizmus. Feléből-harmadából kerületekre osztják az országot s a koncessziókat kiadják egy-egy társulat direktorának. A direktor azután vándorol s idejét, munkáját elöli a százkilométerek felemésztésében. Miskolcról elvándorol Hódmezővásárhelyre, ámde a szomszédos Eger, Sátoraljaújhely színháza üresen áll. S a falukban kódorognak a koncessziónélküli ripacstársaságok, cipelik ócska deszkáikat s rongyos függönyeiket és igazi színész véletlenül sem akad közöttük. A magyar vidéki színjátszást megadminisztrálták s olyan is, mint minden, amit nálunk megadminisztrálnak. A szomjas tömeg élményt akar, játékot akar, színt és megtisztulást akar. El is fogadja hálásan attól és úgy, akitől s ahogy kapja. De nem lehetne-e a mi kitűnő s nyomorgó színészeinkből teherautóra rakni egy értelmes ember vezetésével egy-egy csapatot s tehetséges képzőművészeink által tervezett egyszerű díszletek között faluról-falura eljátszani mindazt, ami értékes? Nem volna ez sokkal egyszerűbb? Nem, erre senki sem gondol. A társulatok utaznak és vergődnek, húzzák a nevetségesen csekély szubvenciókat, memorandumoznak s közben a televény talajra vagy nem hull a termékenyítő mag egyáltalában, vagy ha hull: avatatlan kezekből hull. A tömegek örök ösztönfolyama, mint a Nílus, hömpölyög a mélyben. S nem termékenyíti meg semmi és senki az életet váró árterületet.
Egészen előlről, az alapokból kiindulva kell itt elkezdeni mindent, le kell rombolni a korlátokat, amelyek a játék kívánsága elé állanak, fel kell szabadítani a magyar tömegek lelkiségét. Fel kell pedig szabadítani két gyilkos erőszak alól: a profit és a bürokrácia alól.
Mert amint impotenssé s életképtelenné lesz az a gyermek, aki nem játszhat, úgy lesz impotenssé s élőhalottá az a nép, amelyben megölik a játékot, s ezzel a hatalmas, sorsot és történelmet alakító életerőt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
