Erdélyi József: Arany róka | Nyugat 1908-1941

Erdélyi József: Arany róka

Gyenge karommal, kis kezemmel,
magam is hordtam hajdanán,
a téglát, melyből égre szökkent
az uj kastély az ó tanyán.

Kora tavasztól késő őszig, –
mire beköszöntött a tél,
kész lett a kastély, tornya csúcsán
arany rókát hajtott a szél.

Forgott az arany róka büszkén,
az őszi fényben ragyogott,
azt hitte, hogy ő dirigálja,
számtartó tisztként a napot.

Azt hitte, hogy ő dirigálja,
a szárnyaslábú szeleket
s bámúlattal adóztunk néki,
mi pusztai kisgyerekek.

De egy éjjel nagy szélvihar dult
s fenyegető, baljós jelül,
elsodorta az arany rókát,
az uj vadászkastély felül.

Letépte és a sárba vágta,
a hiu bálványt mérgesen,
példázva tán, hogy meg nem állhat
előtte semmi, semmisem.

Hiába sütött fel a nap,
s lengtek hizelgő, jó szelek:
nem ragyogott az arany róka
a sötétzöld fenyők felett, –

nem forgott a veres torony
csúcsa felett aranyosan,
csak a villámhárító vasrúd
meredezett magánosan, –

aranykörmü fekete ujjként,
a magas égre mutatott,
a titkos hatalomra mely
felhoz s leejt minden napot, –

a láthatatlan nagy erőre,
mit az egész világ ural,
a szél, a villám, a fadöntő
és mindentelseprő vihar…

Be sem teltünk még a csodával
s már is letünt… Fájt a hiány,
bánkódtunk rajta, mint egy elmult
szép álom huncut aranyán…

Év évre mult, kinőtt a porból,
cseperedett a kisfiu,
s egyszer csak, mint szélvész a pelyvát,
elvitte a nagy háboru.

Kit elsodort örökre, kit meg
visszahozott az az erő,
mely az arany rókát letépte, –
betelt a háborgó idő

s mint elháríthatatlan villám,
roppant a kastély ajtaján
s rombolt a kárpitos szobákban,
egy sötét őszi éjszakán…

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!