CS. SZABÓ LÁSZLÓ: TABÁNI MONOLÓG | Nyugat 1908-1941

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: TABÁNI MONOLÓG

Le vieux Paris n’est plus (la forme d’une ville
Change plus vite, hélas! que le coeur d’un mortel)…
Baudelaire, Le cygne.

Akkor kerültem Pestre, amikor a határszéli menekültek számonkérték tőle a nemzeti szerencsétlenséget. Nem szegődtem el kölyök kopónak a falkához. Félrehúzódtam a hallali elől: én is gyűlöltem a várost, de a magam elszigetelt módján. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy a benszülöttjeit már megutálhattam volna s abból a siralmas látványból se értettem sokat, ahogy a kultúrfölényéből kicsöppent főváros szokásait, nyelvét és őszinte komiszságát elrejtve, érces hazafisággal mentegetőzött a betóduló vidéki janicsárok előtt. Erről a korai gyűlöletemről kizárólag tárgyi emlékeim vannak.

Gyűlöltem a homokos, rekkenő, alföldi temetőjét. Kolozsvárt rendszerint a hegyi temetőben tanultam meg a másnapi leckét, kegyesrendi papoknak és római jogászoknak mondtam fel Róma hét királyát s ha a földre tettem a fülem, Szenezi Molnár elporladt teste a legnehezebb zsoltárban is kisegített. A fenyőfák sötét, pókhálós sátorában csillogó darazsak cikáztak s ősz elején a szomszédos gyümölcsösből kövér szilvák hulltak a szélső sírokra. Napszámra lézengtem a vadvirágos kertben, de Reviczky sokszor megsiratott Volkov temetője miatt az ismeretlen kerepesi temetőt még a kolozsvárinál is vadregényesebbnek képzeltem. Úgy emlékszem, első pesti utam is odavitt. Vörösmarty sírját kerestem. A kietlen fal mögül, besandítottak a leprás külvárosi bérkaszárnyák, eszeveszetten szóltak a villamosok s a kőbányai sörös kocsik a föld gyomrát is fölrázták. Az ember fáj a földnek… gondoltam eliszonyodva. A boldogtalan költő már valamit sejthetett arról, hogy valamikor halott testéig nyomul a rongyszedő külső Józsefváros!

Gyűlöltem az iskoláját. Reggelenként megálltam a moslékszagú Cálvin-téri átjáróház második udvarán s egy pillanatnyi mozdulatlan áhítatot szenteltem a kolozsvári Farkas-utcának. Fohászkodtam egyet a világ legszebb kettős házsorához, a beomló régi színházhoz, az egyetem mögötti gesztenyefasorhoz, a katolikus gimnázium két kicsi kapuoszlopához, a református kollégium óratornyához, a toronytalan református templomhoz s a kicsi tanári házakhoz. Protestáns iskola az elején, pápista a végén: két dühös szomszédvár, melyből a kipirult hadak történelemóra után kiszálltak, hogy köves hógolyókkal álljanak bosszút hol a meghurcolt prédikátorokért, hol a nagyszombati jezsuiták futásáért Bethlen Gábor elől… Az udvartalan pesti iskola kecskeméti, tápiói és csepeli szekeresek rossz kocsmákkal s cigánytanyákkal szegett hajdani országútján, a Lónyay-utcában épült.

Még Tabánban voltam legkevésbbé földönfutó. Nem szerettem a piszkos, szegény szerb falut sem, túlságosan emlékeztetett a kolozsvári Holdvilág utcára, ahol részeges mosónőnk s az az utcarossza lánya lakott. Csak azért húztam hozzá, mert fölfelé görbültek az utcái. Karácsonyfára való, nyolcszögű lámpással s riasztó pisztollyal jártam a Hadnagy-utcába, hogy a pad alatt körözött «szépirodalmink» legközelebbi tárcájához «anyagot» gyüjtsek. Tabáni novellasorozatomban a malaclopóba hurkolt különcök megrokkant brigantikkal Galeotti kincsén osztoztak (mért éppen az övén?), de jött a kintornásnak öltözött Harun al Rasid s egymáshoz segítette a halálba készülő Dezső-utcai fiatalokat. Virág Benedek Szarvas-téri házától a naphegyi sikátorokon át (ezeken a kerítéseken tanultam az első malac szavakat) kisétáltam a drága öreg sírjához a tabáni temetőbe. Egy talpalatnyi otthonra találtam itt. Meggyujtottam a lámpát s úgy gubbasztottam egy jeltelen síron, mint a Makk Ász a tűz előtt. Magamban, magamnak, külön érzelmi törvények alapján gyülöltem a várost, amelyet ezalatt menekült szolgabírák és fölháborodott budakörnyéki tanítók leckéztettek.

Pest később magához tért. Mire kikerültem az iskolából, ő is kikerült a hazafiak szégyenkalodájából. Kiderült, hogy a számonkérők sokkal engedékenyebbek s hiúbbak voltak annál, semhogy a megalkuvó benszülött lakosság hamarosan meg ne szelidítette volna őket. Fogcsikorgató, rejtett harc helyett a cinikus vádlott kiszolgálta az erősebb tél mondain hajlamait, a sajtó és színigazgatás díszpáholyaiba ültette őket: picsi-pacsi, egy kicsit még mindenki neheztelt, egy kicsit még mindenki duzzogott, de már mosolyogtak egymásra, a város megszépült s egy szép napon a veterán táncos komikus fejébe csapva az FJ-és bakasipkát, a sugólyuk előtt végigropogott egy képzeletbeli Stefánia-úton. Szent volt a béke! A látvány keservesen mulattatott, beletörődtem, hogy a várost nem szabad olyan komolyan venni, mint Párizst, ahol kő, malter és folyam hétszáz év óta issza a hetykén kiontott vért. Eltanultam a kispörköltbe mártott pesti lokalpatriotizmust, törődjünk inkább a nyári vendéglőkkel! gondoltam s a legközelebbi alkalommal az utamba akadó idegent én is végigvezettem azon az eliptikus vacsorapályán, amelynek egyik gyujtópontja a Gellért-terrasz, másik a sziget felső vége. De úgy hordoztam őket, mint egy jártasabb honfitársuk, aki időközben kitanulta a dürgést. Gyökértelenül s benfentesen sütkéreztem a csöppet se válogatós városban, amely számos lelki és testi dezertálásom után ismét befogadott. Mégsem voltam megelégedett: fájt ez a gyöngédség nélküli epikureus élet s önkéntelenül visszagondoltam az apák meséire egy másik, korábbi Pestről, amelyet azért szerettek, mert a szemük láttára lett nagyvárossá. Irigyeltem őket, amiért tanuk lehettek.

Egy város nagykorusításának kivételes jelképeit láthatták. Még emlékeztek rá, hogy a volt Hatvani-utca egyik házsorának hátsó felét lemetszették, a régi homlokzatot meghagyták spanyolfalnak s mikor a mai utcasor: a Kossuth Lajos-utca páros oldala elkészült mögötte, hirtelen lerántották… A parlament üres telek volt, Schulek még alig sejtette, hogy miképp csipkézze fel a vároldalt. Csónakkal jártak a szigetre, ahol Bródy és köre, az első világvárosi szerkesztő urak egy szál hálóingben rémítgették a ritka vendéget. Kossuth Ferenc még nem vizsgálta meg ropogós ezresekért a vadonatúj Erzsébet-hidat s a Ferenc József-tér olyan volt, amilyennek Arany az Akadémia kapujából látta. Éveiken mérték fel egy város összesürített évszázadait.

Pesti honosságom alatt magam is láttam egy-két változást, egy csomó régi házat letaroltak, utcák, épületek, kertek nyiltak. Még emlékszem a Gellérthegy déli lejtőjének bűzbarlangjaira, a margitszigeti tehenészetre, a Vígszinház mögötti gyár-közi rétekre. De ha tizenöt évi távollét után kerültem volna vissza, akkor is csak annyit láttam volna, hogy megszépült s a házai szaporodnak. A térben mértem volna fel a változást, nem az időben. Már pedig egy igazi város az időben él: a köveiben és nem a középületeiben. Utcai harcok és régi költők megszentelt sétái melegítik lakhatóvá. Szabad emlékei és beszédes kövei Pestnek sohase voltak, de apáink előtt legalább lepergett a magyar liberalizmus története s az a rejtélyes társadalmi folyamat, mely alatt a patriarkális városból fél-nyugati fél-levantei nagyváros lett. Tízszer annyira emlékeznek, mint mi. Első pesti látogatásom emlékében már ott áll a millenniumi emlék, igaz még királytalan fülkékkel s egy cserbehagyott, magános Árpáddal. Ők azonban megérték a patriárkák korát, mikor a Pannoniába átcsoszogó Podmaniczky föltartotta a kocsiforgalmat.

Sehogyse tudtam pótolni ezt a megfoghatatlan érzelmi előnyt, melyet «történelmi» látásukkal szereztek. Őskorra, műfajok keletkezésére, zárt települések bomlására emlékeztek vissza, míg én csak a kész de nem ősi várost ismertem. Könnyebben megbocsáthatták gipsz oszloptartóit és a Budapesti Hirlaptól ihletett millenáris díszleteit, mint én. Már-már szerettem a várost, lusta, kicsit kikötői élete engem is megszelidített, de éreztem, hogy az apák gyökere még akkor is erősebb, ha nálam később származtak Pestre.

Mindaddig, amíg másfél év után a Naphegyről jövet át nem vágtam a lerombolt Tabánon. A műút alatti utca, melyet kamaszkori novelláim hátteréül latin szószedetem hátára rajzoltam, plánérozott dombbá simult. Magános gesztenyefa virágzik a frissen hengerelt föld közepén: emlékszem, utoljára egy rácsos kapu mögött láttam. A pléhkoszorús kőkereszt magára maradt, a törökkori boros pincét betömték. Egyetlen műemlék maradt a csatornázatlan, szennyes rác falu helyén. A török fürdő. Furcsa ez a mohamedán örökkévalóság a földig tarolt görögkeleti szegénység fölött.

Festetlen rámáju ablakok sorakoznak az egyik gödörben s egy emeleti ajtó a megmaradt falon minduntalan rányílik az égre. Nappali kísértetjárás. A romokon túl egy félig lebontott ház szemérmetlenül mutogatja a rovarjárta tapétákat. Csak most látom, hogy mennyi apró állat hemzsegett azokban a lyukakban, ahová hajdan a magam Szinbádjait képzeltem! Egy kubikus ráfordítja a talicskát arra a helyre, ahol első keresményemből kettesben paprikás csirkét vacsoráztunk. Gyönyörű tavasz van, a Lisznyai-utca cseresznyefái bezáporozzák a braziliai követség kertjét. Már a helyét se találom annak a görbe utcának, amelyen át a Budai Szinkörből jövet éjjelenként utat rövidítettem. A munkások kurta hoppal térítenek ki az útból. Ozsonnára harangoznak a rác templomban, egy ember áll a torony zsalus erkélyén s lenéz Virág Benedek házára. Vajjon annak is pusztulnia kell?

Zsinóros, régi attilát viselt még
Ráncos kezű és prédikáló bölcs volt.
Szobája, mint agg papok szobája,
A szekrényében likőr és gyümölcs volt:
És dicsérvén a Poézis hatalmát
Átnyujtott volna versemért egy almát…

Valami volt, amire jól emlékszem s ami nincs többé. Végre van egy budapesti szöglet, ahol a fiamnak, ha volna, azt mondhatnám: a te korodban itt rablósdit játszott az apád. Régi utcákra, malac rajzokra, szegény emberekre, kocsmákra, sírkőraktárra emlékszem, amelyekre ő már nem emlékezhetik. Tabán telkekké változott, pártok és klikkek zsákmánya. Számomra mesélni való pesti emlék a fiamnak. Mint a szűk Hatvani-utca, a régi Nemzeti Színház és József nádor kidőlt szigeti fái az apák számára.

Öregszem a várossal. Szülőfalum, Pest, összetartozunk.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me