BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE
BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE
Tóth Árpád romantikája. – A Nyugat élete már történelem. Vannak kortársaink, sőt fiatalabbak akik szemünk előtt sétáltak át a História örökkévalóságába. Mily különös érzés! Tóth Árpád nemrég még utánunk jött, az időben. Ma előttünk ragyog, az irodalomtörténet lapjain, akár Berzsenyi Dániel. Ünnepe az irodalomtörténet ünnepe. Ő talán az első a Nyugat halottjai közül akinek a tiszta irodalmi áhitat gyujt lángot a sírján; mert az Ady fáklyáit más tüzek is táplálták. Magyarországon a költők dicsőségébe a politika is bele-beleszól. Tóth Árpádé nem tűri ezt a beleszólást. Ha volt valaha «tiszta költő»: ő az. Ünnepi cikk helyett inkább verset kellene róla írni.
Minden, amit bennem emléke megmozgat: lírai. Mint egy szelíd varázslót látom őt, sápadt, barna arcát, barna szivara füstjében… Rokona annak a mesebeli varázslónak, aki halálát érezvén közeledni, mégegyszer kitárta legszebb, legcsodásabb varázslatát. Fiatal varázsló, s mégis öreg és bölcs, mint mindazok, akikhez közel van a halál. Persze, romantikus kritika az, amelyik a költőket sorsukon át látja. De Tóth Árpádot nehéz lenne megérteni enélkül a romantika nélkül. Az ő költészetét nemcsak utólagosan színezi a tragikus végzet. A fiatal halál beivódott életébe, gondolataiba, rímeibe. A betegség kiemelte őt profán világunkból, megóvta a harcoktól és tévedésektől. Bölccsé tette, majdnem boldoggá, a hősi megnyugvás költőjévé.
Romantika és bölcsesség ritkán járnak együtt. A Stecchettiek típusa lázadó típus. Ez a «fiatal és tüdőbajos» költő a köztudatban. Tóth Árpád nem tartozik a típushoz. Versei nem átkozódnak mint Stecchetti. Nem is esdenek az életért, mint a Reviczky «Utolsó Versei». Ő már megbarátkozott a halállal. Mintahogy megbarátkozott az élet örömtelenségével és sikertelenségével is.
Az egyetlen boszu, amit a sorson venni kívánt: a művészet boszuja volt.
A művészet megállítja az időt. Folytatja az életet a halál után; kifényesíti a sötétséget, Erőssége, reménye, kincse a fenyegetett életnek. Keats mondta, egy másik beteg költő, hogy egy napig sem tudna megélni a Nagy Költészet ópiuma nélkül. Tóth Árpádnak létfeltétele volt a művészet; nem is lett ahhoz hűtlenné soha.
*
A gáncstalan költő. – Ez az állhatatosság ma mindnyájunknak imponál egy kicsit. A kor nem kedvezett a tiszta művészetnek. Szörnyű megrázkódtatások kora volt ez. A kultúra sorsa, az emberiség jövője bizonytalanná vált. Volt egy pillanat, amikor szinte frivolságnak tünt föl, az érzéseket elegáns rímekbe öltöztetni, zenei kompozícióba zárni. Fiatal költők szemében bęte noir lett a «művészkedés». De az idősebbek is meginogtak. A forma megbomlott, a szellem talaját vesztve verdesett a fölburjánzott jelszavak iránytáblái közt.
Tóth Árpád érezte a művészetellenes hangulatot, és szenvedett tőle. A tökéletesség, amit ő kergetett, alig érdekelt már valakit… A siker makacsul elkerülte; mások, kisebbek, kevésbé tökéletesek vonták magukra a figyelmet. Ez fájt neki. De mindez az idő dolga, s az ő életének igazi tartalma már kívül volt az időn. Megtagadnia művészetét annyi lett volna, mint elveszíteni egyetlen reményét, a beteg ember titkos egészségét és biztosságát.
A varázslat ópiuma nyugtatta meg, s ama «régi jó költővigasz»: majd az utókor… majd a jövő… Némi szelíd iróniával beszélt erről. De az irónia mögött a művészet időtlen értékében való hit rejlett. A halhatatlan szépségben, amelyhez több kapcsolata volt, mint a jelen küzdelmeihez.
Ezért tudott megmaradni tiszta költő és makulátlan művész. A debreceni ünnepség egyik szónoka úgy látja, hogy mindannyiunk közt, az egész Adyt-túlélő generációban ő az egyetlen, aki nem követett el végzetes hibákat; pályája töretlen, kitartása, hűsége gáncstalan. Boldog és bölcs költő! Bizonyos tisztelettel, sőt írigységgel gondolunk ma reá, noha élete szomorú volt és babér nélküli.
*
Bűvös körök és x. – Nagyságát persze nem ez a gáncstalanság teszi. A nagyok nem mindig gáncstalanok. Gáncstalan maradni többnyire könnyebb a kisebbeknek. Petőfi nem gáncstalan s nem ment a botlásoktól. S a költői nagyság nem ilyen negatív valami, mint a gáncstalanság. Nem a hibák hiánya. Nem az avatja naggyá a verset, ami nincs meg benne. Hanem ami megvan. A «varázslat».
Épen szegény Tóth Árpáddal szoktunk néha tünődni, hosszú beszélgetésekben, milyen különös, rejtelmes dolog a vers? Mitől lesz vers a vers? Mi az, ami lényegét és értékét adja? A tartalom bizonnyal nem. Jól tudjuk, hogy nagy gondolat nem elég a vershez, s hatalmas költemények, prózára lefordítva, néha egészen banális semmiséggé meztelenkednek. Az érzés szintén aligha; hisz a legmelegebb, legmélyebb érzésből rossz vers születhetik. A forma talán? Mily üres játéknak hat sokszor a formai remeklés! A forma és tartalom összhangja? Ez tökéletesen meglehet olykor a legjelentéktelenebb versekben is. Vagy valamennyi tényező együtt? De hisz bármelyik hiányozhat, s a vers mégis nagyszerű lehet. Mi hát? Nyilván nem fogom most hirtelenében megfejteni, ha eddig még senki meg nem fejtette. Ki fogja valaha megmagyarázni a zene mibenlétét annak, akinek hallása nincs? Én csak legfelebb egy szavat mondhatok, mintahogy a matematikus x-et mond, elnevezi az ismeretlent, hogy legalább beszélni tudjon róla.
Azért mondom ezt a szavat: varázslat.
Tóth Árpád varázslata senkiénél sem kisebb a magyar versben. Hatalmasabb költő lehetett őnála, de költőbb költő nincs. Nem tartozott a nagy egyszerűek közé, akiknek lelke, mint a tiszta ablaküveg, minden színt átbocsát. Akiken át maga a világ beszél, ezer hangjával, a teljes kórus. Tóth Árpád költészete színes üveg, mely megszűri a valóságot. Mintahogy szűrőt tesz a valóság elé például a Berzsenyi poézise is. Tóth Árpád szűrője csak a melankolikus szépség színeit ereszti át. Művészete nem kisebb, mint a Berzsenyié, noha egészen más. Nemcsak a lélek más (az üveg színe), hanem a varázslat technikája is. A Berzsenyi-vers csupa izom és keménység. Mint erős férfitest: ahol minden szöglet, ín és csukló domborúan kirajzolódik. Tóth Árpádé puha és nőies. A szögletek és izmok nem látszanak itt, eltűnnek a szavak lágy pompája alatt, a sorok egymásba olvadnak, minden omlatag és kéjes.
Ez nem klasszikus vers, bármely szigorú formákat őriz, s még ha alkajosi ütemekben zeng is. Ez romantikus, sőt dekadens. Végső kivirágzása a magyar dekadens költészetnek, amely már Vörösmartyval elkezdődött. De Tóth Árpád előtt már a francia dekadensek fénye is intimen ragyogott, Baudelaire és az újabb baudelaireiánusok, köztük az ifjan-elhúnyt Albert Samain, kész példakép és rokon… Beteg költőknek kedves a dekadens vers, keserű édességeivel, fölfokozott érzékenységeivel. Samain nem tartozott a nagyok közé. De az irodalmi ösztönzés értéke nem attól függ, aki adja, hanem aki kapja. Béranger is hatott Petőfire. Tóth Árpád szerény volt és tanulékony; betegsége s világtól való távolsága megtartott benne valami örök diákságot. Erről egyszer már írtam is, egyik könyvének megjelenésével kapcsolatban.
Ez a tanulóösztön egyébiránt nagyszerű magyar hagyományba is kapaszkodhatott: a debreceni verstechnika és mesterrímelés hagyományába. Amely a költő szülővárosának ősi kollégiumából indult el, a Csokonai kollégiumából. Az öreg diáknak kapóra jött ez a mesterség, mely nehéz feladatokat s virtuóz megoldásokat jelentett, akár egy matematikai probléma, szórejtvény vagy sakkfeladvány. Tóth Árpád mindig szerette az ilyesmit, szívesen olvasott detektívregényeket, fejtegette nehéz, idegen szövegek értelmét, mestere volt a szóélceknek és a mulatságos «betűintarziáknak». Mi nyújt biztosabb menekvést az életből elvonulónak, mint a gondolat lekötő játékai, az elme tornája? Egy régi szép versben le is festette magát ez a költő ilyen pepecselő, öreg diáknak, s költészetét is sokszor magyarázza ez a kombináló pepecselés. Sorait nem egy darabból öntötte ő, hanem úgy rakta össze, mint egy-egy rekesz ragyogó mozaikot, vagy inkább ötvözte a nemes szavak olvatag érceiből. Minden sor egy virtuóz módon megoldott feladatnak hat így. Ő maga szívesen mondogatta, végső éveiben, hogy a verset feladott problémának tekinti, amit meg kell oldani, amivel el lehet játszani. A varázsló is matematikával kezdi varázslatát, köröket rajzol, s szabályai vannak, melyek szerint bűbájos jeleit e megadott körökbe szorítja.
*
Az utolsó varázslat. – Mennél közelebb érkezett a varázsló fiatal sírjához, annál fontosabb lett neki varázslata, noha a világ annál kevesebbet törődött vele. A költőnek ujságíró-munka adott némi megélhetést, versre alig jutott ideje s ereje. Keserű mosollyal panaszkodott, hogy csak «megrendelésre énekel» már, ha maga az ujság olykor verset kíván s feladja neki a «feladatot».
Ilyenkor azonban boszút állt az időn s teljesen kiszakadt belőle. Verse nem korszerű már; annál inkább örök és elszakíthatatlan. Szinte dacosan kapcsolta le magáról a modernséget, elhagyta dekandes modorát, levetkőzte modern versét is, különös, hosszú sorait, ezt a nagyon egyéni «Tóth Árpád-verset», mely a dekadens francia vers szelleméből született meg. Formában visszatért a régihez, a hagyományoshoz, az egyszerűhöz. Most valósággal folytatója lett a «Debreceni iskolának», mely Csokonaitól Arany Jánosig ível. Csokonai friss rímeit, játékos ritmusát csendítette ujjá. Csokonai is öreg diák volt, debreceni diák, és jegyese a Fiatal Halálnak… De Tóth Árpád ezekben az utolsó években, a «hősi rezignáció» éveiben, rokonának érezhette az öreg Aranyt is. Utolsó versei közül legalább nem egy emlékeztet az Őszikékre.
De milyen fiatal, romantikus őszikék ezek! Milyen különösen ópiumos ez a rezignáció! Micsoda új, minden eddigit fölülmuló varázslata ez a halni-készülő varázslónak! Tradiciós, s mégis minden modern villózást már átélt művészet, időtlen költészet! Mily bölcs, szinte boldog, s mégis tele halállal és ideges mélységekkel! Milyen magyar, csupa keleties, passzivitás és turáni nyugalom, s mégis milyen tudósan és elfinomultan európai. Mi olvaszthat egybe ennyi ellentétet? Csupán a «varázslat», a halál-előtti, nagy hősi varázslat, egy kiteljesült élet utolsó varázslata…
Irígylésreméltó s kicsit szimbolikus is ez a pályavég. Talán minden művészetnek így kellene búcsúzni, mintahogy a nap leáldozva ölti föl a színek teljes pompáját, s a virág «hervadva hinti legszebb illatát.» S talán az egész modern költészet ilyen nagyszerű búcsúzás: ki gondolhatna erre líra nélkül? Nem lehetne-e Tóth Árpád sorsa példa és jelkép is? Ma könnyen az lehet az érzésünk, hogy egész kultúránk a halál előtt áll, minden pillanatban várhatjuk a katasztrófát, s az a káprázatos tüzijáték, a modern költészetnek csodálatos kirobbanása, amelynek e század elején még tanui voltunk, valami ilyen utolsó varázslat, egy leáldozó nap színpompája. Nem hős-e a költő, aki az égő házban is a szépség ereklyéjét védi a lángok elől, vagy a süllyedő hajón utolsó lehelletéig énekel?
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
