ILLÉS ENDRE: ESZTERGOMI LÉLEK • Révész Béla könyve | Nyugat 1908-1941

ILLÉS ENDRE: ESZTERGOMI LÉLEK •
Révész Béla könyve

A felidézett ifjúság – a keleti mesék bűvös palackból szabaduló dzsinnjeinek szilajságával – nagyon kevéssé tűr meg bármiféle korlátot, nyűgöt, formát. Inkább hőfok, mint anyag. Inkább érzés, mint történet. Előbb lángbaborítja, azután felrobbantja a nehezen vállalt műfajt. Révész Béla ifjúság-könyve, az Esztergomi lélek is ilyen műfajfeszítő áradás. De Révésznél nemcsak a műfaj, hanem maga a felkísértő ifjúság is – szétrobbant világ. Külön cserepekben, külön gyorsulással széthulló egykori valóság. Mint a magasba lőtt rakéta szikrázva és kigyúlva viszahulló ezer darabja.

Keménykalapos, sápadt kispapok végevárhatatlan sora kanyarog a hegyre… örökös harangzúgás… a Duna felett királyian áll a Bazilika… hajlanak a fák a szigeten, barka, virág porzik a tavaszban… fényt lövellő káprázatból bíboros kehely hasad ki, s benne egy fehér ember, a papi város büszke valóság-legendája, a csizmadia fia, bíborban… kisgyerekek fecskeraja a mennyei hintán, a megkonduló harangok himbálózó kötélen… templomok sziluettjei, s mögöttük a barokk, a reneszánsz orgonál… a prímáskert vakító felgyúlása… nyomott mellékuccák lidércnyomásos figurái… érzések, illatok, hangok lassú füstszállása…

De nincs központi mag, hiányzik minden vonzás, amely összetartaná az álomvilág szétszóródó csillagjait. Minden figura – elzuhanás. Minden kompoziciós törekvés – bonyolult állványrendszer összeomlása. Tér és anyag helyett: egymásfelé fordított tükrök villantják egymásba egy széthulló világ képeit. És e tükörképek irrealitása között időfelettivé válik az idő is, – kifényesedve, meghalványodva emlékek keringenek a felállított tükörrendszerben.

Révész Béla erőfeszítése, ahogyan a tollát vezeti, egy régi alulmaradás fájó emlékét és új stíluskeresés bizonytalan tapogatózásait őrzi.

Alulmaradást minden valósággal, minden realitással, mindenfajta történettel szemben. Lángolóbban, hívebben alig kívánta valaki idézni a naturát, az életet, mint a Proletárok írója. S ami a fényképezőgépnek és a fényképezés módszerével dolgozóknak oly könnyen sikerült – Révész Béla kezéből kihullt. A megidézett valóság nem jelentkezett a legszigorúbb idézésre sem, – a leírt szó nem vált élő hanggá; figurák és történet agyaglábakon mozogtak. Az író Zola világát szerette volna felépíteni magyar földön, itthoni sorsokból, – monumentálissá és döbbenetté fokozni nagy tömegek életét, mellékuccák pinceoduinak rémségeit, vergődő és lebukó emberek lázadását, az alkoholt, a pénzt, a betegségeket, s mindezek fölé kifeszíteni, mint a megváltást, Pascal orvos szocializmussá ért optimista hitvallását. Zolai elszánás vezette a borzalmak feltárásában, s zolai Révész romantikus lendülete is. De a nagy lélekzetekből csak hosszabb-rövidebb novellákra futotta, s ezekben az irásokban is, a gyufagyár Autodafé-jában, vagy a tüdőbaj borzalmait kiteregető Vörös nyúl-ban, a Gépszedők-ben, A csörömpölő gonosz-ban, a kezdet ismert Révész-novelláiban éppen a valóság vált valószínűtlenné, a figurák nem teljesedtek kollektív sorssá, de még egyéni életté sem; a sok borzalom panoktikumi viasz-halmozás lett, az író s a művész jelenlétét csak az anyagtalan felfokozás, a szavakat áttüzesítő fehér izzás jelezte.

Révész Béla rájött, mert rá kellett jönnie: eszközei nem alkalmasak a valóság kiformálására, történetek szövésére, figurák mozgatására. Nem naturalista író ő, de avant-gardista, a századeleji modernség szellemében. Következő írásaiban a hiányokat és fogyatkozásokat erényekké igyekszik átváltani, – és később a Miniatürökben már felszaggatja, szétfeszíti és elejti a valóságot, az embereket érzésekké komprimálja, a mesét belső ritmus helyettesíti. Írásművészete társadalmi forradalmasítás helyett mindinkább stílusforradalommá válik. Szókincsének jelentős, s ma már kissé avuló része – az Ady-szókincs. Írásainak profilja egyre egyénibb, mindenki mástól elkülönülőbb, s éppen ez a túlzott egyéniség, a sokszor fárasztó elkülönülés a fiatal Nyugat forradalmának első vonalába emeli.

Révész Béla megtalálta útját.

De ez a második út kissé a kényszerűség útja is. Coriolánusi átpártolás, – mély benne a régi alulmaradás sajgása, sok a túlzás és sokszor akart, erőszakolt, megcsinált minden heves szembefordulás. Ezen az úton Révész mindenesetre eljutott olyan területre, olyan anyagformáláshoz, olyan eszközökhöz, amik erősen különböztek mindattól, amit társai jelentettek, – stílusa, modora, ővrje életére szervült csigaház lett.

Valahogy úgy szigetelődnek el a Révész-írások az újabb magyar irodalomban, ahogyan Oroszország zárta ki magát az európai vérkeringésből, – szélesebb nyomtávval. Szándékosan és akartan szélesebb itt a szavak és a valóság között a spácium, mint mindenki másnál. Más vonatok futnak ezen a területen, más a mondatok lejtése, ritmusa. Aki ideér, annak át kell szállnia más kocsikba, más szavakba, más érzésekbe. S vagy megtörténik az olvasónak ez az átalakulása, és ekkor szabaddá válik a további út, – vagy sínek helyett talpfákon döcöghetünk, kínosan és nehezen, míg vissza nem fordulunk.

De ez a kényszerű átszállás az írót még jobban köti, mint az olvasót. Roppant és szinte leküzdhetetlen nehézség mindent átformálni a stílus és a valóság más távjára, s ha ezen a szélesebb nyomtávú területen egyetlen szó is kívülről, a «határon túlról» fut be, – rögtön döccen a mondat, megbillen az egyensúly, rikít a jelző, s felborul ennek az irreális világnak valóság-illuziója, hitele. Hogy bármely valóság révészi valósággá váljék, ahhoz hatalmas orkeszternek kell állandóan zengenie. Az örökös orkeszter-zúgásba azonban menthetetlenül belefájdul a fejünk.

Az Újra és mindig volt néhány éve Révész Béla utolsó elbeszélőkötete. Az azóta eltelt idő alatt még jobban eloldotta magát minden valóságtól, történettől, figurától. Még fontosabb lett számára a szó, – az írás kifejezésbeli bonyodalmak felé hajtja képzelődését, a forma minduntalan megszegi «a históriát». Az új kötet, az Esztergomi lélek, ennek a parttalanságnak jegyében indul: rejtelmeket lebegtet körülötte a világ, – vallja bevezető sorokban Révész Béla, – történetüket nem tudja, csak az érzést őrzi, amivel ocsudott.

Emlékezések, érzések lassú ködvonulása a könyv, – még felépítésében is az. Az emlékezés ömölve áradó, arcokat, vonalakat feloldó szürke gomolygása néha megszakad, pillanatokra felvillan egy-egy tisztább táj, azután a továbbvonuló köd megint felissza az élesebb színeket, végleg elmossa a képet.

A történés itt is az a veszedelmes szirt, amelyet a betűk bizonytalan hullámzásán óvatosan elkerül a multakra emlékező hajós, vagy féligbontott vitorlákkal tapogatózik a zátonyok között. A fellobbant vállalkozómerészség néhányszor mégis nekiviszi a szikláknak

Az Esztergomi lélekben Révész Béla – jobban, mint előző köteteiben – valóság és történés helyett az emlék-keltette érzés atomokra bontott kifejezésére törekszik.

Kifejeződést kívánó érzése az a magas hő, amely elolvasztja saját vezetékét. Az a roppant feszültségű villamosáram, amely sokszor túlerővel rohan a világító körtébe. Szemvakító fehérséggel izzanak fel minduntalan a szavak, de hamarosan ki is lobbannak, percenként megoldvadnak, elégnek a túlterheléstől, a roppant feszültségben. És ekkor a stílus már nem vakít, ellenkezőleg, fénytelen és kihunyt. A modorosság kényszerű interregumai ezek az elsötétülések, – Révész megtalált, felizzott, ritka képeinek, közléseinek drága ára. A sisteregve ömlő láva kihül, – s nincs hajlíthatatlanabb, ridegebb, felhasználhatatlanabb anyag ennél a megmerevedett tömegnél.

És nemcsak nehézkes, megcsomósodott szótorlaszok teszik nehezen járhatóvá Révész írásainak szorosait és hágóit. A szótorlaszok magukban még mindig eltakaríthatók, – a kapaszkodók fölöslegesen fárasztó meredekje azonban a táj lelkéhez, geológiájához tartozik.

Színek és zene határolják bizonyos pontokon Révész prózáját, – s az író e két terület felé sarkalja valami prometheusi heroizmusra szavait. Miért ne sikerülhetne egyszer a muzsika halhatatlan tüzéből legalább egy lobbanásnyit átlehelni a próza agyagtestébe? S miért ne lehetne szavakat ecset hegyére venni?

A cél nem a legmagasabb.

S noha a kísérlet nem oly sikeres, mint a keselyüktől mart hősé volt, aki mégis csak lehozta az égi tüzet, – mert Révész erőfeszítése nem lobbantja fel az áhított muzsikát, – bűnhődése mégis ugyanaz. A megvalósíthatatlan zenei és szín-törekvések nagyon sok törmelékkel, erőlködéssel, kifáradással járnak, s Révészt és könyveit ez az írásművészet határait sértő sokatakarás végül is eloldozhatatlanul az egyre nagyobb törmelék-halomhoz láncolja. Seregnyi írás után, melyek megjelenésük idején hol kibogozhatatlanul csomósak voltak, hol tisztulást igértek, évtizedes erőfeszítések csúcsán a megtett útra visszatekintő kötet, az Esztergomi lélek: beszámoló is, eredmény is, zsákucca is.

Zsákucca. Mert ez a forró vallomás valaminek a berekesztése. Itt már nem lehet tovább menni. Az állóvíz tükre alatt csak az iszap emelkedhetik egyre magasabbra.

De eredmény is. Mert a tökéletesség megközelítésének ritka perceiben, ha nem is válik hanggá és színné a Révész-írás, sorsok idézőjévé, aminek írója szánta, ha nem is vet le minden földit és testit, aminek kifejezésével egykor nem tudott megbírkózni, s amelytől útja ma tudatosan, s talán már tudattalanul is minél messzebbre vezet, – a gondolat és a szó egymáshoz közeledésének forró perceiben Révésznek sikerül egy súlyos, komplikált és hármas zenei, szin- és szó-fonat illuzióját kelteni. A «megszőtt emlék» néha Esztergom sok harangjának zúgását, néha színek, illatok, fény keveredését, máskor elferdült lelkek minden testiségtől szinte teljesen megfosztott rezdüléseit idézi, – zavartalan harmóniákban, s elég különös és ritka módon. Révész prózája a hármas fonatnak mindig csak a szó-ágát emeli valósággá a teljesség bizonytalanul lebegő illuziójából, – s ez a szó-ág a láthatatlan egész mondatnak néha valóban állítmánya, vagy alanya, legtöbbször azonban csak jelzője, sokszor felkiáltójele, vagy kötőszava. De mindig érezteti: színből és zenéből mi marad el előle és mögüle. Ennek nyomait őrzi a sok írásjel, a mondatok megszakadása, a folytonosságbeli törések, a kihagyások, – a lélekzetvételek oly gyakori szünetei, amelyek alatt csak a szív dobog.

Az emlék járása könnyű, mint a felhőké. A multból visszatérő árnyak minden éjszakával többen lesznek. Csak a szavak megválogatása örökös gond és kétely. A hangzások kötése fenyeget alattomos szakadékokkal, a részek egymáshoz illesztése akasztja el a zavartalan ömlést.

Különös rendelés és sors: Révész Béla a legnagyobb súlyokat görgető magyar író. Nem mintha az emberi lét és a magyar élet legnagyobb problémáival bírkóznék, – egyszerűen a szó és a mondanivaló tragikus Midas királya ő. Minden, amihez nyúl: az ő kezében mázsás súllyá változik. Könnyed iskolai emlék, egy matematikai leckemondás régi viszontagsága, vagy más felelőtlen írói játék: egy mit sem sejtő párizsi házaspár sorsának önkényes továbbszövése, – másnál könnyű tollrajz, nála wagneri orkeszter dörgése, orgonazúgás és harsonaszó, szívszorongásos, halálos álom, torokbafúlt, kikivánkozó sikoly, vizió hatalmas ködfüggöny előtt.

Állandóan szikladarabokat görget fölfelé meredek lejtőkön, – s a mázsás súlyok néha már az indulásnál, néha a csúcs előtt rettentő robajjal hullnak vissza. Az Esztergomi lélek is hangos e visszarobajló mázsáktól, – a dobogókői ének, a Bastille-melletti kis bolt, a hídon talált kabát, a menedékházi öregek története három-négy ilyen nekifeszülés s ugyanannyi visszahullás.

De itt a prímáskert káprázata, az utakon őgyelgő két öreggel, itt a Péterke ködös-véres viziója, azután a kispapi keménykalapok menete Esztergom utcáin, vagy a Julis cseléd távozása és a mese születése egy kisgyerek lelkében, – ezek az írások Révész diadalai, a veszedelmesen meg-megingó, kényszerű midasi súlyok sikeres felgörgetése a csúcsra.

És ezek a diadalmasan csúcsra ért, legjobb négy-öt oldalak villantják meg legtisztábban Révész Béla írásainak tragikus bonyolódottságát, vállalkozásának nehézségeit és kilátástalanságát. Írásaiban évek óta úgy igyekszi szabadulni az élet megvívhatatlan és megformálhatatlan nyersanyagától, a keményebbvonalú figuráktól, hogy minden realitást gőzzé, köddé, párává, káprázattá forral, a súlyos fémeket cseppfolyós oldatokká hevíti, figuráit indulatokká és megfoghatatlanul imbolygó sziluettekké spiritualizálja, – színtjátszva, felforrva, zúgva, összezsúfolva kavarog azután együtt minden, ízek, szavak, hangok egymásba ömlenek, – s ez a fehér-izzás, ez a villogás, ez a káprázat formát és tartalmat az olvasóban nyer csak megint, mint a vízbe öntött, olvadt ólom.

Milyen szeszélyes formába ugrik a hidegebb közegben az izzásig hevített érzés? – ezt a titokzatos folyamatot a különböző anyagok kiszámíthatatlan és követhetetlen törvényei szabják meg Révész aggodalmas szó-válogatása, nyugtalan mondatfaragása, minden érzésének füstölésig felcsavart lángja e kiszámíthatatlanság titkára tör, – de némi rezignációval lankadtan tudja és panaszolja: az áhitat pátoszát, az orgonazúgást a mondat mögött csak az író tudja, – és mélyebb piktúra van a szó mögött, mint amilyet és amennyit az láttatni enged.

Igazi műfaja, s az Esztergomi lélek legjobb darabjai: nem történetbonyolítások, – itt alulmarad; nem figurák portretizálása, – ehhez szétfolyó és túlrészletező; de megnemesedik imbolygó, ködös, különösrajzú képek laza egymáshozillesztésében.

Vizek, felhők, madarak, fák szavával, üzenetével, páráival átitatott képek ezek, olyan lassúmozgásúak, mint a csendesebb vizeken úszó tutajok. Egy-egy mondat köti csak össze ezeket a képeket, mint egyetlen szál átvetett deszka a szélesebb folyókon egymáshoz ütődő tutajokat, amelyek rögtön oldódnak is egymástól, s már távolodnak is más irányokba, elhúznak új partok, új tájak felé… Egy-egy mondat imbolygó pallóján vonul át egyik képből a másikba a történet megszakítatlansága, – s Révész Béla itt a legegyenletesebb, legmélyebb, legtisztább, – mint például annak az esztergomi napnak a leírásában, amely egy kisgyerek álmodozásában súrolja egy zsidó kántor különös figuráját, – a dunaparti bokrokból énekhangok madárcsapatát rebbenti fel, – csodának érezteti a pesti hajó harangzúgásos érkezését, – egy lány fantómját üldözzük egy fülledt délutánon, – s végül halljuk a kisfiú meglódult szívének ég felé kiáltását a templomkóruson, az esti Mi adir-ban.

Ezeknek a képeknek könnyű láz-szédülete, az írás tisztasága és kristályossága, a mázsás súlyoktól való szabadulás, a kényszeredetten zengő orkeszter helyett egyetlen szál hegedű egyszerű hangja: itt megadatott Révész Bélának.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me