Illyés Gyula+: Írók a nép között
Illyés Gyula+: Írók a nép között
E cikk nyomása közben értesültem, hogy a kongresszust széles közbiztossági rendőri nyomozás követte, majd a kongresszus szervezőjét hivatali állásából áthelyezték.
A hódmezővásárhelyi tanyák ifjúsági szervezetei vendégül hivtak mintegy harminc írót és ujságírót. Céljuk az volt, hogy megismertessék velük a tanyavilág életét, föltárják annak bajait. Bizonyára gondoltak arra is, hogy az írók majd továbbadják az ő panaszaikat s így hamarabb kapnak azokra orvoslást. Bár, ha csak ez lett volna a gondjuk, akkor sokkal üdvösebb, ha helyi képviselőket hívnak meg, vagy díszpolgárokat választanak. Azzal, hogy írókat hívtak meg, nyilván nagyobb igényről tettek tanúságot. Az írók talán egyszer regényt vagy verset írnak a látottakról, vagy csak egy sort fogalmaznak másként, mint ahogy a kirándulás nélkül fogalmazták volna. Az ő támogatásuk – írásaik hatása, ha egyáltalán írnak – legjobb esetben is húsz-harminc év múlva jelentkezhet. A rengeteg munka és költség tehát, amelyet a fogadás, elhelyezés, szervezés igényelt akkora területen, önzetlen volt, hasonlított a diófa-ültető öreg fáradságához, akit nem érdekel, hogy élvezni fogja-e ő is a fa gyümölcsét; bennem mély tiszteletet keltett. Vannak hát mégis, a költőkön kívül, akik bíznak az irodalom erejében? És feladatában? A meghivottaknak körülbelül a fele jelent meg. Mondanom sem kell, hogy a szerényebbje. Olyan, akit a tanyai parasztok is írónak ismernek, azt hiszem egy sem volt köztünk. Nagyrészt fiatalok voltunk.
Kitörő örömmel fogadtak bennünket. Mikor hajnalban egy éjszakán át tartó utazás után kikászolodtunk a vagonokból, az ujságírók az első, mi írók a harmadik osztályúakból, a tanyai állomáson küldöttség s díszbeszéd várt reánk. Jóllakattak bennünket, majd megmutatták a nehány házból s két templomból álló tanyai központot. Újabb s újabb vendéglátást élvezve megnéztük egy-két mintagazda házatáját. Aztán szétoszoltunk. Mint valami különös vásár végén, az összegyült tanyások mindegyike a kocsiban egy-egy írót vitt mutatóul, vagy vásárfia gyanánt haza. Én egy rokonszenves, művelt, korombeli gazda nyakába jutottam, Győri Sándoréba. Próbáltam elképzelni, mit gondolhat furcsa szerzeményéről, akit látatlanban sóztak rá, s mit gondolnék én az ő helyében egy íróról, úgy általában, minden előző ismeretség nélkül? Feszélyezve éreztem magam, mint mindenkor, midőn valami szerepre kényszerülök, ha csak egy mesterségére is.
Szerencsére rövidesen emberré váltunk, mondhatnám a nép egyszerű gyermekeivé. Hódmezővásárhelyre majdnem közvetlenül szűkebb pátriámból érkeztem, tele voltam hazai benyomással. «Nálunk ez így van…» – a beszélgetés a két vidék másféleségéről folyt; az melegített össze bennünket, ami elválaszt. Elcsodálkoztam a különbségen. Úgy is értelmezve a szót, amennyivel itt minden különb, mint a Dunántúl. Egyelőre csak az emberfajtáról beszélek.
Tíz-húsz kilométer itt nem távolság. Hódmezővásárhely határa 134 ezer hold, nagyrészt középbirtok. A tanyai gazdák el vannak zárva a világtól. Elmaradottaknak érzik magukat. És ép az elmaradottságnak ez a tudata ösztökéli őket, hogy kapcsolatot keressenek a világgal, a kultúrával és egymással. A szétszórt tanyák között elég sűrűn olvasókörök és gazdakörök vannak és ami csodálatos, működnek is. A tanyai gazda az egész napi egyedüllét után nem sajnál tíz kilométernyi gyaloglást vagy kocsizást, hogy este valami hírhez, vagy könyvhöz jusson. Abban a dunántúli faluban, ahonnan én érkeztem, közel hatezer ember él egymás mellett. Van egy «48-as és függetlenségi olvasóköre», amely évente egyszer gyűl össze, amikor a tisztikart választják. Könyvtára két nyomorúságos szekrény, tele a háborúelőtti napilapok ajándék-fércműveivel, még szerencse, hogy a kutya sem keresi őket. A gazdák semmit sem olvasnak, semmit sem beszélnek meg; kerülik egymást, ép azért, mert összezsúfoltan élnek. Hogy valaha, nem harminc, hanem csak egy fél íróra kiváncsiak lennének? Elámultam a hódmezővásárhelyi tanyákon. Hát ilyen nép is van? A «magyart» én nem ilyennel tanultam meg azonosítani. Ha a találkozás célja az volt, hogy az egyik fél elmondja panaszait a másiknak és segítséget várjon tőle, – hát majdnem én voltam a panaszkodó és a segélytváró.
Anyagilag persze a helyzet itt is kétségbeejtő. Az aszály, az Alföld kiszáradása, a rossz utak, az agrárolló, az adósság és az adó, az adó; csak a városi különadó 140 százalék. Ezek ellen hasztalan minden szorgalom és élelmesség. És aztán a földnélküli tanyasiak helyzete, akiknek ütött-kopott, sárból vert kalyibáik úgy állnak a szikesedő sivatag közepén, bekerítetlenül, elhagyottan, akár a kirgiz jurták a sztyeppén. Azzal a különbséggel, hogy közöttük egyetlen háziállat sincs. Pár rongyos, beteg gyermek ül a porban s néz az aggastyánok közönyével a kérdezőre. Most tanulják, saját sorsukon, milyen a földosztás, a kegyként kapott; az 1920-as.
A tanyai ebéd után, melyet két bájos fiatal lány készített s szolgált fel, frissen, sürögve és élettől duzzadón, mint némely jóétvágyú olasz festő képén a szakácsnő-angyalok, ellátogattunk két gazdakörbe. A «pesti író» hírére (bárki lehetett volna az) mindkettő zsúfolásig megtelt. Válthattam ismét a csodálkozást az életrevalóságon, értelmességen és a súlyos anyagi elnyomottságon.
A feszélyezettséget, melyet az ilyen «néppel való érintkezés» a népben is és a vendégben is kelt, hamar legyőztük. Két-három perc múlva már úgy beszélgettünk, mintha nem vendégségbe, hanem haza jöttem volna. Megdöbbentett forró, már-már kirobbanó elkeseredettségük.
Akikkel itt beszéltem, nagyobbrészt módos gazdák voltak. S ilyeneket mondtak: csúnya világ lesz, ha mi elproletárizálódunk. Egy kedves, félszemére hunyorgó bácsi az asztalt verte: igen, a telepítés elkezdődött, minket már telepítenek kifelé. – Az adóvégrehajtó mindennapos a határban. – Jobb volt a jobbágyvilág, – mondták, – akkor természetben lehetett fizetni, amit az uraknak fizetni kellett. – Kossuth, – kezdte valaki, de egy hang félbeszakította: – bár ne szabadított volna fel bennünket! – A hivatalnokok, az y-osok ellen beszéltek, akiknek fizetése nincs arányban a parasztság jövedelmével és adózóképességével. – Uram, – kiáltotta más, – én egész évben nem veszek be 600 pengőt. Ennek meg ennek az úrnak meg csak a titkárja 800-at keres. – Arra voltam kíváncsi, hogy képzelnék el a bajok megszüntetését, a kivezető utat. – Sztrájkkal, – felelte nagy meglepetésemre egy széles állkapcájú férfi, – szervezkednünk kellene, mint az ipari munkásságnak és megállni egyszer a munkában, ha már úgy sem bírjuk tovább. Akkor majd meglátná a világ a parasztság bajait, de erejét is. Mert így ki tud rólunk? Hány fülön és nyelven tompul a mi panaszunk, míg oda ér, ahol segíthetnének is rajtunk? – És az egész gyülekezet újra a valóban aránytalanul nagy és bonyolult adminisztráció ellen tüzelt. – Csak egyszer beszélhetnénk azzal a Gömbössel! – (Aki kezdetben tetszett nekik, mert katona volt, tán «rendet» csinál.) Ide jöjjön egyszer Gömbös, ebbe az ivóba, ha meg akarja tudni, mi van az országgal. Itt adom át az invitációt.
A másik gazdakörben ugyanez volt a hangulat. A tanyákon, melyeket a következő nap meglátogattam, ugyancsak. Szárazság, aszály, nyomor. Meglátogattam a szomszédos Weiss Manfréd-uradalom hatalmas öntöző-műveit is. Lám, az aszályon is lehet segíteni. A kopár, fülledt pusztából szellős, friss paradicsomba jutottam; az öntözés még a levegőt is megváltoztatja.
Másnap este a tanyai központban a gazdák és írók közös gyűlést tartottak. A műsor szerint a gazdáknak kellett volna ismertetniök a helyzetet egymásután következő hat felszólalásban. Az írók és ujságírók azonban az első előadás után szót kértek s mire mind elmondták, mit gondolnak a népről, a honról s általában az életről, addigra eltelt az idő. A parasztok bajai a tarisznyában maradtak. Gregus Máté magvas előadását csak azok hallották, akik közvetlenül mellé telepedtek. A teremben felbomlott a rend, kis csoportokban folyt a vita és ismerkedés. A sötét udvar is hangzott az eszmecserétől. Így is volt tán jó; a merev, hivatalos referátumok helyett véletlenül összeállt kis csoportok tüzeltek egy-egy gondolat körül, mint megannyi pásztortűz körül. Az ember válogathatott köztük. Csoportról csoportra jártam; mennyi változatosság s ellentét ebben a népies eszmekörben, melyet a kívülállók oly egységesnek gondolnak. Itt vannak a katolikusok, akik a hitre esküsznek, a fajvédők, akik a német példára, a szegedi settlementisták, akik a magyarságtudományra, Féja, aki a forradalmi felszabadulásra, Takács Ferenc, aki a szocializmusra, Matolcsy, aki a politikára. S hányan, akik csak a jelszóra, a kedvezőnek igérkező szélre!
A következő nap estéjén a vásárhelyi városházán tartott előadást is a megváltó ötletek e szabadversenye jellemezte. A beszédek közül nekem azok tetszettek, melyek köntörfalazás nélkül őszinték voltak, nem tömjénezték, hanem ostorozták a vidék életét. A közönség lelkesen tapsolt annak is, aki támadta.
A gazdák nem tartottak beszédeket, a munkások sem. Megmutatták, hogy öltözködnek, mit esznek, milyen a lakásuk. Az írók megnézhették, amit írónak látni érdemes s ami bizonyára minden előadásnál s adathalmaznál mélyebb benyomást tesz. Takács Ferenc szíves vezetésével megnéztük a gazdaghatárú város nyomortanyáit is, a vergődő gerencsérek apró műhelyeit s egy-két gyártelepet, melyek fülledt, egészségtelen termeiben a munkásleányok 8–10 fillért, a munkások 15–20 fillért keresnek óránként.
Írói kongresszustól, mint általában bármilyfajta kongresszustól nem sokat várhat az ember. A hódmezővásárhelyi kirándulásnak – Simándi Béla ötletének s munkájának – annyi értelme volt, amennyire abból minden részvevő tanulmányutat tudott alakítani. Azok az írók is, akik a népből származtak, új világot ismerhettek itt meg. Az «őserő és tősgyökér» s a paraszt mitosz romantikus rajongói (ha egyáltalában még vannak ilyenek) ízlelhettek egy kortynyi keserű valóságot s a pesszimisták, mint magam is, egy csipetnyi reményt. Hogy a tanyaiak mit nyertek, azt nekik kellene elmondaniok. Vállalkozásuk, bizalmuk a szellem erejében –, megindító, ismét csak ezt mondhatom. A kultiválatlanságáról, elmaradottságáról hirhedt vidéket én előttem egyszeriben magas polcra emelték. Mert vajjon milyen más szakmának vagy városnak jutna eszébe hasonló ötlet? S melyik tudná ennyi szeretettel, áldozatkészséggel s hittel megvalósitani? Hódmezővásárhelyen, három napig újra azt éreztem, hogy érdemes írni. Érdemes írni oly dolgokat is, melyekért közönségesen csak gúny, rágalom és éhkopp a fizetség európaszerte.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
