Komjáthy Aladár: Miniatürök | Nyugat 1908-1941

Komjáthy Aladár: Miniatürök

– Tóth Árpád emlékének –

Ha ezer annyi volna a napod
elfogyna az is; sírva hullatod
virágait az elszaladt örömnek,
a boldog évek sorra elköszönnek.

–

Az ifjuságból nem volna elég
ha százszor annyi volna; vagy talán
azt is keveslenők, ha válni kéne
morzsáinktól a végzet asztalán?

–

Egy isten van: a hömpölygő idő,
emésztő mult, jövendő rettenet;
kockázunk, míg a számunk ki nem jő,
akkor közönnyel mélyre eltemet.

–

Mit látsz a végtelenből balga ember?
A tér-idő parányi tartományát.
Kis életed hajója félve vág át
a sír felé. A többi néma szender.

–

A nyári délután ragyogva fut
az est felé. Remegve forr a fények
arany tüze. Megszólal egy kakuk;
eszembe jut: ugyan még meddig élek?

–

A hold karéja zordonan vereslett
a domb felett. A szélseperte rónát
a fülledt nyár bejárta illatával
s megrezzentek a sírokon a rózsák.

–

Egy rigópár lakik velünk a dombon,
ifjú, víg házasok, csapongva szállnak
egymást kergetve, sárga villanással,
az aljban álló szép cseresznyefának.

–

A kisfiam, mint szőke láng lobogva
repdes az érő szőlő sűrűjében,
arcán a hajnal ébredő derűje
s kacaga fut a csillogó homokba.

–

Szűzmeztelen s miként a víg rigókat,
sugár füröszti, szellő járja testét.
Az anyja nézi s megcsillan meleg, szép
szemén a kedv, mely ringat és cirógat.

–

Elgondolom, hogy élni fog majd, élni!
szeret s örül s epedve száz meleg szem
kutatja lépteit s ő megy ragyogva,
s nem láthatom, mert már a sírba fekszem.

–

Tükörbe néztem s mint az elfelejtett
romok között kutattam régi arcod
után, te kedves ifjú, jaj! hiába.
Ó! ifjuság, elhagytam rózsakerted.

–

Ezüstbe fonja már a gyors idő
sok barna fürtömet. Lehull az élet
a rög felé. Minden, minden hiába!
Ó! elmúlás, már csak veled beszélek.

–

Titok maradt az élet. El nem árult
semmit a végzet s úgy zárul be halkan
a létezés nagy könyve majd örökre,
miként a végső sóhajban az ajkam.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me