WEÖRES SÁNDOR: A FEHÉR LEÁNY | Nyugat 1908-1941

WEÖRES SÁNDOR: A FEHÉR LEÁNY

Mikor esti fény gyúl
a domb hajlatán,
kinn kószál a réten
a fehér leány.

Száll a puha pára,
áll a könnyü köd,
hervadoz a napfény
a mező fölött.

Hazahajt a pásztor,
haza, mindahány…
lassacskán megindul
a fehér leány.

Villogó bokáját
harmat fürdeti,
haja hosszu szárnyát
szél lebegteti.

Mint esti harangszó,
tiszta, testtelen,
mint a rezgő fűszál,
fázós, meztelen.

Ismeri a környék
a fehér leányt:
szereti mindenki,
mert senkit se bánt.

A kis fürge bojtár,
ha nyulat dobott,
a legjobb falatját
neki hagyja ott.

A vén csősz, ha érzi,
hogy jön a halál,
furulyáján végsőt
neki muzsikál.

Voltam pásztor én is,
voltam, hajdanán…
tudtam, merre kószál
a fehér leány.

Hát elbujtam egyszer
csalitos lesen
és hajnalig lestem
szűz-szerelmesen.

Szállt a puha pára,
állt könnyü köd,
csillag-sátor széledt
a mező fölött.

Messze, hol az érre
lila fény szitált,
láttam imbolyogni
a fehér leányt.

Mint esti harangszó,
tiszta, testtelen,
mint a rezgő fűszál,
fázós, meztelen.

Ott volt, mégse volt ott,
árnyat se vetett,
fehér ragyogása
földig remegett.

Lestem én éjfélig,
meg éjfél után,
hogy táncol, hogy táncol
a fehér leány.

Távolodott egyre,
míg a hajnali
fény kagylója ketté
kezdett nyílani.

Ott láttam a bomló
hajnal távoli
gyöngyház-fénye árján
messze szállani.

Amikor megszólalt
az első kolomp,
csak eltünt az erdőn,
beitta a lomb.

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!