MARCONNAY TIBOR: AZ ÁRULÓ SZAVA

Ó, jaj, a társamat árultam el galádul,
s holt teste megdermedt a napsütötte fán,
s most tudom: árnyában a megbánás profán,
jóvá kell tennem vétkem. Meghalok a vágytul…

Bolyongok szüntelen. A tenger szertetárul
és más földrész kopár orma tekint reám,
s a sivatagon túl dúsan zsongó Orán
hiába bűvöl: szörnyű szorongás elárul.

Így hordom ólmos bűnöm. Árvább és szegényebb
a hajnal is. Félve illannak a remények
éjbe. Hajdan kemény csontom velője rothad.

És olykor látom már a holt társ fiait,
rejtekükből fenyítve törnek rám, akik
fekete fészkekben rémesen szaporodtak.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me