KELEN LÁSZLÓ: IMA | Nyugat 1908-1941

KELEN LÁSZLÓ: IMA

Néha megrebben az idő,
mint mereven bámuló mély szem
s felszínre kerül férfi, nő,
eszme – már alig hogy emlékszem.

Más tájak mélyén éltem én, –
összetört hegy, kiapadt tenger
sorsához hogy is értem én,
elvarázsolt egész más ember?

Hol az a hímes lobogó,
mire nyugodtan esküdhetnék?
Nincs esküm. Durva hangfogó
fojtotta meg. Nem is tehetnék

esküt, életet semmire,
hűs szemem akárhogy meresztem, –
megesküszöm mindenkire,
hogy nem halok meg a kereszten!

Szőke nőhaj nem zuhatag,
csak kócos ondolált valóság, –
mint föld alá búvó patak
tünik el belőlem a jóság.

Már a felhőt sem hajszolom,
ó jaj, soha el nem felejtem,
hogy köd és pára. Fájdalom
csak testemen át érhet engem.

Álom, káprázat, hangyaboly –
mily egyszerü lett egyszer minden,
ami vicsor volt, most mosoly,
mellyel unt útamat behintem.

– Ki elfelejtesz, Istenem,
mért engedtél el így magadtól?
A világ élő holttetem,
emelj magadhoz a salakból!

Ne engedd, hogy a puszta föld
ily olcsón magához öleljen.

Taníts meg ujra: kék a zöld
és égi angyal a szerelmem.

Mutasd megint koboldjaid,
ördögeid és menyországod,
aggasd rám fénylő holdjaid;
mint földöntúli orvosságot.

Az őrületet szórd reám,
a szentjeid vak akarását!
Nézd, csupa vackor lett a szám;
ne engedd, hogy egész elvássák.

Mutasd, hogy van még messze fény
s nemcsak vadállat-ketrec itt lenn!
Ne tűrd, hogy azért haljak én,
miben soha, soha nem hittem.

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!