FENYŐ LÁSZLÓ: KIÁLTÁS A PUSZTÁBAN | Nyugat 1908-1941

FENYŐ LÁSZLÓ: KIÁLTÁS A PUSZTÁBAN

Fojtó, kiszívott,
rekedt, sivár
e táj,
e pusztaság…

Unom, unom,
uton – uton
és útfelen,
bármerre lépjek,
bárhova érjek,
mindenütt meglelem:
meglelem a helyem.

Szürkék hazája e
forditott hontalanság,
művészsörényü, ideges
fejét lehajtja a kalandvágy,
itt minden bizonyos,
meder, de iszapos:
megfojtja a lélek
kedvét, kalandját.

A célbaérés
dermeszt és nem hevít.
Az elvetélés
kínja nem keserít,
bár keserítne:
keserv hevítne.

Álltam mindenen innen,
idegen mindenünnen,
a nyári parkon innen,
innen a parki rácson –
ó, félszegségem hamva,
kamaszkor gyáva hangja,
ifjú csetlés-botlásom.

A szegénység havas táj
volt, villogó, kemény,
reményem mint a kristály
jegecedett körém,
a kristály szerteporladt:
elveszté gyöngyi fényét,
a hó csatakká fulladt:
lucskos lett a szegénység.

Bár forogna merev szemem
ellágyult kocsonyás világa:
s ha téboly volna lángja!
Intene: vele-lengenem,
valami szenvedély ingája!
Mert pusztaság ez, pusztaság,
hol rekedt a madarak torka,
hol a szél maga sebesült
nagy szárnyait alig vonszolja
s leesik menthetetlenül
a kígyószínü porba.

Szép, sugárzó verésü,
szökőkút-reszketésü,
villámos, karcsu ujjal
érintő szenvedés,

elfúló tüdejü
vad kétségbeesés,

igaz megrendülés –:

hajdani pártfogóim,

ó, mentsetek meg, mentsetek meg!

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me