Erdélyi József: A tanító | Nyugat 1908-1941

Erdélyi József: A tanító

Tanítónak szánt az apám
a negyedik osztály után.
El is elvitt, bé Erdélybe,
a dévai képezdébe.

Hegyet addig távol láttam,
pedig közel, jaj be vágytam.
Vágytam menni szép Erdélybe,
de nem ám a képezdébe.

Hegyre vágytam, nagyra, nagyra
minden hegynél magasabbra;
s azt hittem hogy kútba vetnek,
azok, akik nem szeretnek.

Mesebeli harmadik fi,
ez a sorsom: elbujdosni,
elbujdosni, messze tájra,
világvégre, alvilágra.

Tudják jól, hogy nagyra vágyok,
meghódítani a világot,
s kévém előtt kévéjüket,
nem hajtják meg a fejüket.

József vagyok, kútba vetnek,
napvilágra nem engednek;
de engemet apám maga
visz magával az ó kútba.

- Tanítónak? Csak annak nem!
De hiába könyörögtem:
jeles vagyok, kitanúlok,
egy krajcárra sem szorúlok.

Akad nekem tanítványom;
egy nem elég? - kettő, három,
rossz tanúló, gazdag gyerek…
Tanítónak én nem megyek!…

- Ne higyjen az álmodónak,
adja apám tanítónak.
A képezdét kitanúlja,
Kenyere lessz négy év mulva…

Igy mentem én tanítónak…
Hegyek alján vitt a vonat,
vitt a Maros vize mentén, -
elvarázsolt kút fenekén…

A dévai nagypiacon,
álltam egy szép őszi napon,
s úgy búcsúztam az apámtól,
mint kegyetlen mostohámtól.

Könny szökött a két szemébe,
akkor láttam a szívébe.
- Kedves fiam! - szólt s elfordult,
szeméből a könny kicsordult.

Ottmaradtam, mint egy árva.
Ragyogott rám Déva vára.
Déva romja ragyogott rám,
álmaimnak porbarogytán.

Nem maradtam ott sokáig.
Aki olyan nagyra vágyik,
az nem várhat, nem maradhat,
az a Déva le nem rogyhat.

Fel-felmentem a várhegyre,
álltam ott is lábujjhegyre.
Messze láttam, hegyre-völgyre,
jaj, de nem a Nagy Alföldre.

Elláttam a Retyezátig,
de nem láttam Szalontáig,
Nagyszalontán egy uccáig,
abban is egy szép kislányig.

Az a szőke tündér gyermek
olyan volt az én szívemnek,
mint fogolynak a szabadság:
szívszorító édes rabság…

Nem jártam ki a képezdét,
csak egy rövid félesztendőt.
Írtam haza: meg kell szöknöm,
megfojt ez a hegyi börtön:

Hazamentem én folytattam,
ott ahol úgy félbenhagytam,
azt is hamar meggyűlöltem,
a rossz tanúló lett belőlem.

Megútáltam minden pályát:
megnyesik a lélek szárnyát;
s én magasra vágytam szállni,
az Istenig meg sem állni.

Felnőtteket tanítani,
a világot javítani;
javítani, szépíteni, -
Isten várát építeni…

Így szállt el egy emberöltő.
lettem aki lettem: költő.
S mi a költő? - Néptanító!
Aki nem, az - népámító!

Így lettem én, nem kenyérért,
csak a hírért, csak a névért,
költő, azaz néptanító…
Nem is hordoz aranyhintó!…

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!