Török Sophie: Keresztnevem
Török Sophie: Keresztnevem
Szemeimet behunyom, hogy lássak, nevemet
keresem, magamat keresem, a lényeget
látszatok sűrű fátylai alatt.
Mint éjféli órán rém-idéző szólítja
mágus körökből szellemeit,
így szólongatom én magamat.
Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék -
a nevemet keresem, ahogy majd
Isten szólít egyszer.
Törvényes jelzőm, nyugtán s bejelentőlapon,
cim és rang - ez sem vagyok én.
E nevet régebben ismerem, mint
viselőjét, gyermeki hódolatom
ragyog kedves betüiben - egy suta
raggal megtoldva: ez volnék én?
Ünnepi diszem, sulyos büszke ékszer,
de nem engem jelent, nem engem
a könnyüt, kicsit és magányost…
- Tanner - kiáltottak utánam
gyermektársaim az iskolában.
Régen se több, se más nem voltam, e név
befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli
emlék egy idegen leányról, kinek fakuló
képét közömbös társak képével elkeverem.
- Sophie! - viccelnek felém tréfás
ismerőseim. - Emlékül Zsófikának!
vihogja szemembe egy falusi vásárból
ajándék-főzőkanál. De nem én vagyok ez, -
csak jelmez rajtam, kicsit kétszinü,
töübbfélét mond s többfélét takar.
Írónév, részlet-énem, néma betülény,
arcomba kiáltva csak tféra lehet
s indiszkréció. Olykor talán szép
vizitruhám, amilyet fekete taftból
kaptak rég anyáink stafirungban,
de én volnék? óh, belül semmi viszhang
szivemben - hiába hivod Kingnek a kutyát
ha Pajtás a neve. Legrégibb gyermekálmom,
könnyes félelmes álom - hogy Ilonka
elveszett! Így ismertem magam első
eszmélettel, szép keresztnevemen, mit német
anyám, mig születésemre várt, magyar szót
tanulva a költő verséből ábrándozott elő
nekem. Költészet hatalma törte meg
nevemben a családi hagyományt, s anyám
az elsőszülött Antóniák közül
kiváltva a szép erdészlány nevével
becézett, mielőtt megszülettem.
Szelid név, könnyü csillogó - illik reám.
Ábránd és messzeség, vers, romantika,
illik reám! Bánat és nehéz öröm, választott
sors, szomoru vég - hisz minden vég
szomoru! igy illik reám…
Behunyom szememet, szólongatom
a mellemben szorongó nehéz magányt.
Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen
ut, sem fal, sem hamis elágazás
nem töri meg tiszta menetét.
Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb
tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok
néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim
szelid feloldója, összeforrasztóm!
Te egyetlen hullám, borits be engem…
keresem, magamat keresem, a lényeget
látszatok sűrű fátylai alatt.
Mint éjféli órán rém-idéző szólítja
mágus körökből szellemeit,
így szólongatom én magamat.
Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék -
a nevemet keresem, ahogy majd
Isten szólít egyszer.
Törvényes jelzőm, nyugtán s bejelentőlapon,
cim és rang - ez sem vagyok én.
E nevet régebben ismerem, mint
viselőjét, gyermeki hódolatom
ragyog kedves betüiben - egy suta
raggal megtoldva: ez volnék én?
Ünnepi diszem, sulyos büszke ékszer,
de nem engem jelent, nem engem
a könnyüt, kicsit és magányost…
- Tanner - kiáltottak utánam
gyermektársaim az iskolában.
Régen se több, se más nem voltam, e név
befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli
emlék egy idegen leányról, kinek fakuló
képét közömbös társak képével elkeverem.
- Sophie! - viccelnek felém tréfás
ismerőseim. - Emlékül Zsófikának!
vihogja szemembe egy falusi vásárból
ajándék-főzőkanál. De nem én vagyok ez, -
csak jelmez rajtam, kicsit kétszinü,
töübbfélét mond s többfélét takar.
Írónév, részlet-énem, néma betülény,
arcomba kiáltva csak tféra lehet
s indiszkréció. Olykor talán szép
vizitruhám, amilyet fekete taftból
kaptak rég anyáink stafirungban,
de én volnék? óh, belül semmi viszhang
szivemben - hiába hivod Kingnek a kutyát
ha Pajtás a neve. Legrégibb gyermekálmom,
könnyes félelmes álom - hogy Ilonka
elveszett! Így ismertem magam első
eszmélettel, szép keresztnevemen, mit német
anyám, mig születésemre várt, magyar szót
tanulva a költő verséből ábrándozott elő
nekem. Költészet hatalma törte meg
nevemben a családi hagyományt, s anyám
az elsőszülött Antóniák közül
kiváltva a szép erdészlány nevével
becézett, mielőtt megszülettem.
Szelid név, könnyü csillogó - illik reám.
Ábránd és messzeség, vers, romantika,
illik reám! Bánat és nehéz öröm, választott
sors, szomoru vég - hisz minden vég
szomoru! igy illik reám…
Behunyom szememet, szólongatom
a mellemben szorongó nehéz magányt.
Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen
ut, sem fal, sem hamis elágazás
nem töri meg tiszta menetét.
Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb
tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok
néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim
szelid feloldója, összeforrasztóm!
Te egyetlen hullám, borits be engem…
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
