Kósa János: EGY POLGÁR CENTENÁRIUMA • Grünwald Béla emlékezete
Kósa János: EGY POLGÁR CENTENÁRIUMA •
Grünwald Béla emlékezete
Grünwald Béla emlékezete
Egy hivatalnok életét megírni – érdektelen feladat, amit még a lexikonok évszámadatai sem varázsolhatnak élvezetessé. Grünwald Béla is csak bürokrata volt: tizenegy évig Zólyom megyét vezette, s utána tizenhárom évig vágyakozott, hogy ismét hivatalnok lehessen. De érdekes a halála, majdnem regény, és érdekes a gondolkodása, majdnem filozófia. Ez a kettő kiemeli kora Magyarországából, és amikor az "új" és "régi" jelzők már időszerűtlenné avulnak az idő folyásában, a név még mindig fennlebeg, mint egy történelmi korszak történelmi alakjáé.
Polgárnak indult, és történelemmé vált: magyar földön ez ritka sors. Ahol a polgárok életútja annyira kimért, mint a kiegyezés Magyarországában volt, nehéz sors ilyen távolságot befutni. A nehézség nagyobb volt, mint ami a lélek számára a természettől kiszabott testi erő: ezért kellett elbuknia. A pálya megindult, de abbamaradt, kifejletéhez el nem érkezhetett; a vágyak és a tervek elpusztultak a valósággal vívott csatájukban.
Születésénél fogva hátránnyal indult céljai felé. Polgárcsaládból származott, de nem abból a magasra emelkedett, meggazdagodott német polgárságból, amely a rendiség bukásakor teljesen összeolvadt a nemességgel, és megteremtette a dzsentri típusát. Csak abból a másodrangú polgárságból, amely a kis szepesi városokban évszázadok óta kereskedett és iparoskodott; gyűjtötte a tőke és a műveltség kincseit, amiket a zord környezet egyaránt fukar kézzel mért, és lefojtott vágyakozása századok óta gyülemlett gátlásokká benne. Az apa, kései lenyomott sarj az ágon, a herceg Coburg-család gazdatisztje volt, s ennek Hont megyei birtoka a szülőhely. A feudális nagybirtok és a gazdatiszti állás valóságos kultúrtermő talaj volt a régi Magyarországon: Liszt Ferenc, Frankenburg, a Rákosiak indítója; de ugyanakkor, a maga mérhetetlen méreteivel szörnyű önbizalom-rabló intézmény a polgárfiak számára. S az élet második állomása, a Felvidék kisvárosai régi iskoláikkal, fonnyadó jelenükkel, hol idejét múlta műveltséget oktattak a tízéveseknek, csak még inkább sugározta azt a szellemet, amelytől a születés környezete is terhes volt. De az apai vagyon, a tékozló és gondtalan nagybirtok morzsái kilendítették e kicsinyes környezetből. Eljuttatták oda, ami az ősök előtt mindig zárva maradt: Pest és Bécs egyetemeire, majd egy álomszerű, hosszú tanulmányútra: Német- és Franciaország polgári városaiba.
Odakünn úgy érezhette, megszabadult a származás kötöttségeitől; az idegentől senki sem kérdezte, honnan jött. Az örökké dolgozó, éjszaka is nyughatatlan nagy nyugati városokat láthatta, ahol a társadalom már nem ismert ellentétet polgár és nemes közt. A nemesség eltűnt, mint színész, ha végszavát eljátszotta, és a boldog polgárság a kezdődő kapitalizmus napjaiban az egész világ eljövendő urának tarthatta magát. A földgolyóbist kívánta birtokába venni. Ő is így hitte, de ez a hit csupán a tanulmányút rövid idejére volt elég, idehaza szétfoszlott.
Idehaza a besztercebányai megyeháza lett hosszú időre hivatala, és több, mint hivatala, otthona. De a megyeháza kapuján nem szellemlábakon lépett be, nem azokkal a finom léptekkel járt odabennt, mint jótollú emberek a boldog Franciaországban, akik a hivatali pályán is gyorsabban haladnak előre. Az emelkedésért nagy árat kellett fizetni: a kortéziának a szenvedéseit, a vokskoldulások gyötrelmeit, s azt a sok megaláztatást, amit a jövevény és polgárfi ellen a helyi tekintélyek és a környéki nemesurak csokorba gyűjtöttek. S ami a legfájdalmasabb, be kellett ismernie, hogy megválasztását nem az egyéni tanultság, vagy személyes műveltség eredményezte, hanem az apai vagyon, egy feudális nagybirtok hozadéka, amit nem jóságból, hanem könnyelműségből hullajtott gazdatisztjének. S tudott-e ezek után, nyomasztó érzésekkel nagyratörő szívében, emelt fővel, szabad lélekkel bevonulni a megyeháza kapuján? A bebocsáttatás, amelyre oly soká kellett a polgárfinak várni, még annyi idő után is megalázó volt. Ahová hódítóként vágyott lépni, ott fogolynak érezhette magát, odabent sem lehetett nyugalommal. Mikszáthnak, a megyerendszer másik nagy bírálójának egyik adomájából tudjuk, hogy a környék tekintélyei eltréfálóztak a "tudálékos" alispán felett. Ez is a szenvedéseihez járult: nagyobb volt a tudása, mint ami a zólyomi megyeházára kellett. S bizonyára ez a legszörnyűbb baj a világon, amit vidéki tanárok érezhetnek igazán. Mert kinek kevés a tudása, az pótolhatja hiányait; de akinek sok, az nem tud felejteni.
Mit csinálhatott Nyugat tanítványa az elzárt fészekben? Helyet keresett magának. Először a társasághoz csatlakozott, amit ott talált: mulatozott, kártyázott, kaszinózott. Azután eltávolodott a társaságtól, és unalmában a tollhoz nyúlt. Unaloműző foglalkozásnak szánta, az éjszakáit nem borral, hanem gondolatokkal töltötte ki, és a rövid hírlapi cikkek csak lassan dagadoztak egyre vastagodó kötetekké. Polgári ambíció és emelkedési vágy vezérlő angyalként hajolt az íróasztalra görbedő alak fölé, és a messzi földön iskolázott elme finom, pontos mondatokat vetett papírra. A közigazgatás-tudomány tárgya unalmas és porszagú. Bizonnyal elmélyedő, akaratos főnek kellett lennie, aki ilyesmivel mert a közönség elé járulni. Az úri Magyarországon sosem éltek hivatalnok-hagyományok, és a bürokratákból mindig importra szorultunk a szomszédos cseh és osztrák tartományokból. A zólyomi politikus ezt a hagyománytalan világot akarta leleplezni. A vármegyét akarta megsemmisíteni, mint egykor az érzelmes lelkű Eötvös báró, mert maga is rab volt a vármegye láncaiban. A vármegye ellen prédikált, és dicsérte a mindenható állami közigazgatást.
Mások megértése csupán magatartás dolga. Csak hajlékonyság kell, hogy idegenek létébe magunkat belehelyezhessük. A megyerendszert Grünwald Béla nem tudta megérteni, mert egész énjét kellett volna feláldozni érte; a nemzetiségi kérdést pedig nem érthette, mert itt nem akart hajlékony lenni. A nemesekkel szemben nem adta fel polgári mivoltát; a szegény és nyomorúságos tót parasztokkal szemben pedig úri mivoltát érezte. A nemzetiségek nagy paraszti tömegeit világán kívülre helyezte és megvetette. Így vélekedett róluk: "Az oláhok, rutének, tótok, rácok stb., s általában a szlávok valóban szabad államot nem voltak képesek alkotni sehol, s ma is a szolgaságot képviselik Európában. A mi szlávjaink sem tesznek ezen szabály alól kivételt, s az oláhokkal együtt annyira hátra vannak az emberi élet minden ágában, annyira hiányzik náluk a szabadság okszerű gyakorlatának minden feltétele, hogy aki ezen körülményt ignorálni képes, annál abszolute hiányzik az érzék a reális élet minden viszonyai iránt." A külföldön szerzett teória diadalmaskodott az idehaza látottak felett. Elmélete a nyugat-európai etatizmus átvételéből állt. A polgárfiú, akinek a hazai hagyományok ellen kellett küzdeni, nem is tehetett másként.
Írásai feltűnést keltettek, neve ismertté vált. De több nem következett. A főjegyzőből alispán lett, a besztercebányai évek múltak, és a légkör egyre nyomasztóbbá vált számára. A Garam menti kisváros a magas hegyek közé szorítva, oly szűk völgybe, hogy a lélegzet elnehezedik, ahol minden lassan mozog, és ahol mindennek csak múltja van, elviselhetetlenné merevedett a feltörekvőnek. Egyszer már annyira lelkére súlyosodott a zólyomi nyomás, hogy Itáliába kellett menekülni előle. Az olasz tavasz felért a gyógyulással, de a visszatérés csak annál betegítőbben hatott. Ebben a szörnyű állapotban, amikor az élet már elviselhetetlennek tűnt, a sors jótékonyan állt melléje. Az egyik megyebeli kerület képviselő gyanánt küldte az országházába.
Szabadító gyanánt üdvözölte a fővárost, de ebben a szabadulásban is csalódnia kellett. Az országot Tisza Kálmán vezette, és a bihari barátok mellett nem jutott hely Grünwald Bélának. A közigazgatás szakemberét a magyar közigazgatás megteremtője nem tudta felhasználni. Elvi és személyi ellentétek elválsztották őket, és Zólyom követe a kormánypártot is hamarosan odahagyta. Ellenzéki lett. A képviselőházban gyakran felszólalt, hozzáértően, finoman beszélt. De több nem történt. Igazi munkatér nem kínálkozott számára, ambíciója kielégítetlen maradt.
A fogcsikorgató tétlenség idején még tovább kényszerült a teória felé. Új elmélet nyílt meg számára: a történelem. A jelen bajait csak ő érezte igazán, s eredetüket kutatva elérkezett a történeti tanulmányokig. Hatalmas munkában akarta megírni a kiegyezéskori Magyarország kialakulását, a terv csonka maradt, és csak két kötet jelent meg belőle: máig is a legjobb monográfiák irodalmunkban.
Hosszú búvárkodás következett: a képviselőnek ismét volt bőven ideje hozzá. S azután az első kötetben megkezdődött Magyarország analízise: kíméletlen kórképet állított fel. Ő maga kevés kíméletet tapasztalt, nem volt oka, hogy másokat szépítsen. Bátran hirdette, hogy a bajok oka a rendiség, és annak máig fennmaradt csökevénye, a nemesség. S most, a történetírás során feltárhatta élete egybegyűlő keserűségét, ilyen álorcához kellett folyamodnia (mint Mikszáthnak a szépíráshoz), hogy az igazságot kimondhassa. Így írt a nemességről: "A nemesség – s itt már az angol sem kivétel – arra törekszik, hogy minden jövedelmező állást kezére kerítsen, s hogy mennél több ilyen jövedelmező állás legyen. Igényt tart a legfőbb katonai és polgári hivatalokra, püspökségekre, s egyéb gazdag jövedelmű egyházi állásokra, gazdag szinekúrákra. Udvari szolgálatba lép, s eltűri a fejedelmek szeszélyeit, szolgaságot követelő lealázó bánásmódját, s a befolyást, melyet mint a fejedelem környezete gyakorol reá, arra használja föl, hogy minden reformot megakadályozzon, s kiváltságos állásából eredő előnyeit s a jobbágyság fölött gyakorolt hatalmát s a gazdasági kizsákmányolás lehetőségét biztosítsa." Nemességet mondott, de ha pár évvel tovább és bizonnyal a gyorsan divatba jött "dzsentri" szót használja helyette. Az olvasók megértették a szó jelentését, és történelmi műve bírálat lett Tisza Kálmán korszakáról.
Ezt a kritikát még csak eltűrte a társadalom, olyanok is akadtak, akik tapsoltak hozzá. De amikor második kötetében Széchenyi Istvánnak, a Tisza-korszak cégérének személyiségét vette bonckés alá, s egyéniségének minden valós jegyét, lelkének nagyságát és elborulását igyekezett finom módszerrel kielemezni, a társadalmi felháborodás a nyári vihar hirtelen erejével zúdult reá. Kritikája túlment a határon, amit a korszak megengedett, most már a személyes támadásokat is viselnie kellett.
De a támadások már alig hatoltak be lelke kapuján. Miközben Széchenyi lelkivilágának homályait kutatta, önmagában is, rémült lélekkel, ugyanazokat a bomlásokat kellett megfigyelnie. A lélekkutatás nyomán fellépő hipohondria még csak súlyosbította a valós helyzetet. A régi sérülések egy újabbal tetéződtek: utolsó és végleges mellőzéssel a politikában.
Lelki és szellemi sérülésekhez egyéni tragédia is járul, valódi polgári tragédia! A politizálás pénzbe került, a budapesti képviselőség felemésztette az apai vagyont. Az anyagi gondokkal szemben nem maradt más menekvés, mint az, amit dzsentri politikusok abban az időben gyakran műveltek: politikai tekintélyét áruba bocsátotta. A módszer szokott volt, csak Grünwald lelkialkata volt a régi sebek után érzékenyebb a szokottnál. A tekintély áruba bocsátása finom és előkelő formák között, észrevétlenül történt; de evvel behódolt a dzsentri életforma legnagyobb bűnének, amit csak az imént ostorozott heves és keserű szavakkal.
1890 őszén, tizenkét évvel az első menekvés után, elérkezett a lelki összeomláshoz. Most már nem nyújtotta felé jótékony kezét a sors: a második segítség elmaradt. A polgári élet, ami már a zólyomi szűk utcákon sem tudott mély lélegzetet venni, most kudarcba fulladt, a törekvések sehol sem értek célt. Az alig érzékelhető társadalmi erőkkel folytatott küzdelmében végképp alulmaradt. Nem volt egyéb hátra, csak a testi vég.
Novemberben még felszólalt a parlamentben, azután külföldre utazott. Fiatalkorának Franciaországát kereste fel ismét, de most nem találhatott menekvést, mint Itáliában. Az idegenben eltűnt a honi ismerősök elől, s ismét a boldog időket élvezte, mikor nem kérdezték tőle, honnan jött. Álnéven utazgatott, tán lélekgyógyászok mondják meg, miért. Talán már a lélek teljes elborulásának volt ez a jele, amikor a lélek megtagadja a hozzáfűzött nevet, és csak napok kérdése, hogy a véletlen folytán hozzáfűzött testet is megtagadja. A véletlen fontos mozgató erő a tragédiákban, ezt a bölcsességet már a görög költők is ismerték. A véletlen bekövetkezett, ismeretlen helyen és időben. Májusban egyik ismerőse, párizsi magyar újságíró, a Morgue-ban látta viszont elcsúfított testét, mint a külváros egyik ismeretlen öngyilkosát.
Bármilyen véletlen taszította is ismeretlenségbe az utolsó napokat, ez a bukás már nemcsak egyéni volt, hanem egy egész társadalmi osztályé. A világot, ahonnan származott, nem tudta diadalra vinni. A polgárság még csekélyke szerepet sem kapott az államvezetésben. Az osztály elbukott, s maradt a szomorú egyéni sors. Szerencsére a gondolatok függetlenülni tudnak a sorstól, a gondolatai tovább élhettek. Ez maradt meg belőle, s máig is elég örökség. A kor legfinomabb gondolkodója volt: máig is elmemozdító mester a tanítványok előtt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
