Kerecsényi Dezső: Erdély vagy a magyar enciklopedizmus • (Jegyzetek)
Kerecsényi Dezső: Erdély vagy a magyar enciklopedizmus •
(Jegyzetek)
(Jegyzetek)
Az «Erdély» szónak pontos értelmén nem kellett vitatkoznunk, mint két évvel ezelőtt a «Felvidék»-kel tettük. A földrajzi határokat politikaiakká is mélyítette a kétféle történelmi magány: a kényszerű önállóság és a még kényszerűbb elszakítottság. Ugyanilyen kétségtelennek és biztosnak ismerjük azt a tartalmat is, melyet a földrajzi és politikai határok termettek s védtek. Ha megelégszünk e tartalomnak valamilyen egyetlenül lelkesítő formájával, akkor az «erdélyi lélek» csodálatos magánvalóságának és egységének örülünk, de ugyanily nyugodt örvendezéssel vesszük tudomásul ellenmondásait és széttartó erőit is. Tudjuk, hogy mit kapott tőle a magyar egész, nemcsak abból, ami már eredetében is tágabban hordozta szét szemét, mint a «kisebb haza» határai, hanem abból is, amit a tudatosan formált egység nevében később öleltünk magunkhoz.
Most, az új találkozás pillanataiban se tagadjuk le, hogy a jellegzetességet mindig a különbségekben tudjuk kézzelfoghatóvá tenni. Csak el ne siessük e különbségek felfedezését. Életmód, nyelvi árnyalatok, észjárás eltérései számtalan színes foltra bontják az egyetlen magyar szellemi tájképet, s nehéz volna eldönteni, hogy melyik különlegesebb, melyik értékesebb, vagy melyik tartalmaz többet abból, amit akár feltett eszményként, akár boldogan birtokolt valóságként magyarnak érezünk.
*
Erdély nevének hallatára iskolák, könyvtárak, műveltségi tűzhelyek mindig előbb jutottak eszünkbe, mint a biztos határú földrajzi tájak vagy ezek természeti kincsei. Még azok is, akiknek talán kevesebb mindennapi közük van a betűbe ágyazott szellem ügyeihez, városnevekbe, sőt egyetlen városnévbe sűrítették az érzelem és a gondolat nemzeti vágyait és kielégüléseit. A «kincs», mely valamikor az egész országrésznek átadott, humanista stil-attributum volt, nem kevesbedett meg, csak mágneses pontok köré húzódott. E pontok itt számosabbak és szorosabban helyezkednek egymás közelébe, mint más magyar részeken. A történelmi szerencse az, ami megtartotta őket, hiszen pusztulásban nekik is éppen elég részük volt. De előbb erőknek kellett lenniük, melyek megteremtésükben munkálkodtak.
A magyar művelődésvágy jól ismert. Puszta megléte nem különlegessége és nem érdeme egyetlen magyar tájéknak sem. Helyén van és volt északon épúgy, mint keleten vagy nyugaton. A magától értetődő és könnyed hozzásímulástól egészen a mohóságig azonban sok a fokozat. Erdély szellemi mozgása az utóbbi véglet irányában haladt. Erre kényszerítette a nagy és bő forrásoktól való távolság, s ennek tudata szomjúságát csak növelte. Minden forrást itt, a közelben kellett megnyitni. Fejedelmek és urak gondoskodtak is arról, hogy ez így legyen. A többit pedig elvégezték a peregrinus-diákok. A tudományos akadémiai gondolat szülőföldje Erdély, s a folyóiratnak, mely a hamvukba halt szándékokból mégis megvalósult, az egyetemes gyüjtés és felhalmozás nevét, «Erdélyi Múzeum» viselte. A nyugati magyarság csak utána ment, mikor a «Tudományos Gyüjtemény»-t megalapította. Az erdélyi műveltség eszménye olyan volt, mint amilyennek Bajza Teleki József grófot, a Magyar Tudományos Akadémia első elnökének nagyapját, ábrázolta: «Jártas a honi történet és jogtudományban, mathézisben, otthonias a statisztikai, földirati és theológiai ismeretekben, s még a költői és szónoki művészetben is szerencsés». Fia, saját vallomása szerint, így valósította meg a hagyományszerűen kötelező teljességet: «Minthogy a természet nagyobb részint megtagadta tőlem a nyilvános szónok tehetségeit, hatáskörömnek más pályát kelle választanom, s így az országgyűlés tárgyait magányomban egyenként kidolgozám s a véleményeket, melyek károsak voltak, igyekezém hathatósan megcáfolni, ha hasznosak, látszólagos ellenvetésektől védeni». Az országgyűlés harcaihoz elég volt egy íróasztal. Bólyai Farkast nem adósságai hajtották a mathematika mellett az ezermesterségre, amint a drámaírásra sem az ezerforintos pályadíj csábította. Brassai Sámuel, amikor a kolozsvári egyetem mennyiségtani tanszékére kinevezték, nagyon haragudott, hogy nem a szanszkrit nyelv tanítását bízták rá. A magát «fél-erdélyi»-nek valló Kölcsey egy mindent meghatározó és megmagyarázó «Dictionnaire»-rel mérgezte és gyógyította lelkét egy életen keresztül.
*
Lehetetlen nem gondolnunk most mindnyájunk ősére, Apácai Csere Jánosra, aki először írta rá egy életműre: «Magyar Encyclopaedia». Mert valóban ez volt életműve, talán nem abban, amit eredményként kínált, hanem abban a szenvedélyben, mellyel készült. Az immár klasszikussá vált irodalomtörténeti tankönyv azt írta róla, hogy ő volt «az a férfiú, aki először szólaltatta meg magyarul a filozófiát». A pozitivizmus kritikai szeme kimutatta róla, hogy tudománya átvett, sőt igen sok ponton még saját korának sincsen színvonalán, hiszen majdnem középkori hiedelmeket közöl magas ismeretként. Tudományának ilyen romjaiból pedagógusként éledett újra, s ekkor a magyar nemzeti köznevelés reformátorát tiszteltük benne. Mindenképpen szakembernek igyekeztünk megtenni.
Pedig ő volt az első, aki céltudatosan távolodott az egyetlen tudománytól. Olyan könyvet írt, melyben «minden szép és hasznos tudomány» benne foglaltatott. Magával ragadta az egybefoglalás, a gyüjtés és a rendszeralkotás «geometrikus mámor»-a. Mikor ő élt, már nem járták a magyar utakat mindentudó kósza humanisták. Aki idegenből jött, szaktudós volt s főként theológus.
Tudáshalmazát s ezzel elkerülhetetlenül együtt járó intellektualizmusát azon a keskeny résen csúsztatta be, amelyet az orthodoxia még nyitva hagyott: «Isten a maga akaratát nem libáknak jelentette ki, hanem embernek, kik érzés, megfigyelés és tapasztalat útján elméjüket a magasabb dolgok felfogására kiművelték». Az öntudatos értelmen alapuló «mindentudás» nélkül nincs biblia-magyarázat. Mózes Teremtéskönyvéhez csillagászat, földrajz, mechanika szükséges, s a Jelenések Könyvéhez történelem. De valójában sokkal messzebbre tekintett, mint ez az «ancilla»-szerep. Az ő egyetemes tudománya arra volt hivatva, hogy megkovácsolja azokat az eszközöket, «melyekkel az Ádámban elvesztett adományokat e halandó és veszendő élet mértékéhez képest visszaszerezhetjük, a bölcsesség régi fénye felderülhet és azon méltóságra újra felemelkedhetünk, melyről alábuktunk volt». Az eredendő bűn minden nyomorán és tragikumán egyszerre akart diadalmaskodni. Sem Ramus, sem Cartesius nem merészkedett ilyen veszélyes tájakra.
*
Az enciklopedizmus mindig több, mint amennyinek mutatja magát. Lexikonokat, szótárakat, praktikábilis segédeszközöket szerkeszt, de igazában korának kritikusa és a szellem valamilyen forradalmára néz. Apácai Csere nem maradt el senki mögött a nemzetkritikai kíméletlenségben: «A bölcsesség minden tudomány anyja. Ha a bölcsesség minden tudomány anyja, nálunk nincsenek tudományok; ha a bölcsesség neveli az embert az istenek tiszteletére, nem csoda, ha Magyar- és Erdélyország istentagadással, igazságtalansággal, mértéktelenséggel és állhatatlansággal van tele». Ne felejtsük, hogy a fejedelem nem ezért akarta ledobatni a toronyból. A fejedelmi abszolutizmus volt olyan erős, hogy ezt a kritikát elbirja. De a tanítványokból művelt emlékiratírók és théka-alapítók lettek.
Nálunk – írta egyhegyütt – azt hiszik, hogy a «praetor» és a «pastor» elégséges az ország vezetéséhez. A «Grande Encyclopédie» a politikum «harmadik rend»-jének felszabadítását is előkészítette, Apácai Cseréé csak a szellemét. Persze csak annak az intézménynek az önelvűségére célzott, melynek istápolása a fejedelemnek és az egyháznak egyaránt szívügye volt, de amelyben, azaz az ifjúságban, az ő tudománya szerint való jövő záloga is rejlett. Kolozsvári beköszöntő beszédének elején így beszélt: «Egy bölcs, mikor egyszer nagyszámú és mindenféle rangú közönség gyült egybe előtte, hogy beszédét majd helyeslő tapssal fogadja, mindnyájuk meglepetésére, a szószékre lépve csak ennyit mondott: ember, s többé egy szót sem szólva, elhagyta helyét. Ha ennek a tudósnak ezt a jeles tettét utánozni akarnám, csak ennyit mondanék: iskola, s ezzel a gyűlést elbocsátanám». A «praetor» és a «pastor» között egyelőre magasra tudta emelni az iskolában tanító író-tudós elhanyagolt és felemás alakját. De hogy még ennél többet is megsejtett az írás hatalmából, azt is elárulta: «Egyszerű vonások lelkünkben a gyönyörnek és a fájdalomnak, a szeretetnek és a gyűlöletnek, a békének és a háborúnak, a csöndnek és a viharnak képzeteit és fogalmait keltik föl». A magyar élet «harmadik rend»-je is, az íróké, éppen úgy magáénak vallhatja, mint a tudomány és az iskola.
*
«Hol végződik Erdély?» – kérdezte multkor ezeken a lapokon Cs. Szabó László. Egyfelől ott, ameddig csak a «sapienta» vágya elérhet, másfelől ott, ahol a messzeséget gyüjtő «Magyar Encyclopaedia» írója nem mulasztotta el, hogy a Fogarasi-havasok, «Barcában a Kotla s Vargyas mellett a Csudakő», az erdélyi vizek is, melyek mellett «medicusi tanácsra» Bethlen Gábor mulatott, odakerüljenek a sohasem látott idegen hegyek és vizek nevei mellé.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
