Szerb Antal: Élmény és mű • Mátrai László könyve
Szerb Antal: Élmény és mű •
Mátrai László könyve
Mátrai László könyve
A fiatal tudós, aki eddig a modern filozófiai irányok kitűnő, világos ismertetésével (Modern gondolkodás) lépett a közönség elé, új könyvében mint önálló gondolkodó mutatkozik be. Műve izgalmas kísérlet egy szellemtudományi tipológia felé.
E lélektani mű olvasása közben természetesen feltámad az emberben a kérdés: mi lehet a lelki alapja magának az ösztönnek, amely olyan erős minden filozófia-, irodalom- és művészettörténettel foglalkozóban, hogy a filozófusokat, írókat, művészeket típusokba ossza be? Nyilván nem pusztán a rendezés vágya, amelyet Spranger a teoretikus életforma legjellemzőbb vonásának tart. A jelenségek rendezésére számos egyéb, biztosabb mód kínálkozik: korszakok szerint, műfajok szerint, stílusok szerint stb. De mindez valahogy kielégítetlenül hagy. A tipológia felé talán az az élmény hajt, hogy amióta csak önmagunkra eszmélünk, állandóan két csoportra osztjuk az embereket: »olyanokra mint én« és a »többiek« kategóriájába. Ez a »többiek«, az az idegenérzés embertársaink nagyobb részével szemben, az alapja talán a mélybevágó tipológiai hajlandóságnak, ez tesz olyan érdekessé minden ilyen kísérletet. Az első nagyszerű költő-tipológia, Schiller tanulmánya Über naive und sentimentalische Dichtung, már abból a célból keletkezett, hogy Schiller megmutassa, mennyiben más ő, mint Goethe és hogy ebben a másvoltában van a létjogosultsága. Mátrai is beismeri könyvében, hogy minden tipológia önigazolás.
Alapos filozófiai és pszichológiai bevezetésben foglalkozik az élmény mibenlétével, az alkotás lélektanával, az alkotást magyarázó törekvések bírálatával és végül a tipológia jelentőségével, miközben gondosan tisztázza a típus fogalmát, nehogy túlságosan merev legyen, nehogy összetévesszék az »osztály« fogalmával. És végül is előáll saját tipológiai rendszerével.
Abból indul ki, hogy van valami közös mindazokban a tipológiákban, amelyek eddig a tudományban felmerültek. Az alapvető kettősség már Schillernél is megvan: naív és szentimentális. A naívnak, Goethe típusának ismertetőjegyei: a valóságérzék, a határoltság, a természetesség – a szentimentálisnak, Schiller típusának pedig az eszményiség, a végtelenség, a vágy a természetes után. A tipológiák megfelelését a következő táblázat mutathatná:
Schiller: naív szentimentális
W. James: pozitivista idealista
Dilthey: naturalizmus szubjektív idealizmus
Bodnár Zs.: reakció akció
Wölfflin: festői lineáris
Spengler: homo faber homo divinans
Frobenius: hamiticum ethiopicum
Kretschmer: cyclothym schizothym
Freud: erotikus eutikus
Jung: extravertált introvertált
stb.
Mátrai a közös jegyek kidomborítására az első típus művész-egyéniségei számára a közvetlen, a második számára a közvetett megjelölést ajánlja: élmény és mű szempontjából ugyanis az a döntő különbség a két típus közt, hogy a »közvetlen« típus alkotásaiban az élmény anyaga, a világ, törés nélkül kerül át a műbe, a »közvetett« típusnál pedig élmény és mű közé közbeiktatódik az Én.
Mátrai konstrukciója oly világos és jól kezelhető, hogy feltétlenül hasznát veheti a tudomány – és igaz-volta mellett már az is szól, hogy annyira a legjobbak konszenzusán alapul. Csak a terminus technikus ellen lehetne talán bizonyos alaki kifogást emelni: a »közvetlen« az alaptípus, a hegeli tézis, genetikus szempontból is ősibb és egyszerűbb; a »közvetett« a »közvetlen« negációja, az, aki nem közvetlen, tehát későbbi, szekundär. De lehet, hogy ez már »tipológiai elfogultság« részemről. Mátrai felhívja figyelmünket minden típusalkotás legfőbb veszedelmére: hogy az ember nem tud kiszabadulni saját típusából, saját típusjellege dönti el értékítéleteit is. Éppen ebben látja a tipológia tudományának humánus jelentőségét: rámutatva arra, hogy minden ember csak az egyik léleklehetőséget hordozza magában, türelmessé és megértővé tesz a másik lehetőséggel szemben.
Azután bemutatja tipológiáját »működés közben«, négy nagy francia író tipológiai elemzésével. Balzac a tiszta »közvetlen« típus, egész lényével kifelé, az élet felé fordul és a beléje ömlő életfolyamot adja át regényeinek. Proust az ellenkező véglet, a tiszta »közvetett« alkotó: nem az élmény érdekli, hanem az emlék, amely évek során át szűrődött az Énen keresztül, számára csak az emlék a realitás. Ezek tiszta esetek, de vannak bonyolult összeszövődések és ezeknek az elemzésében végez a »tipológus« igazán érdemleges feladatot. Ilyen Flaubert, aki »közvetett« létére a koráramlat hatása alatt »közvetlen«, realista regényeket ír, rettenetes megerőltetéssel, természetének aszkétikus megtagadásával. Ez magyarázza meg Flaubert híres írói kettősségét, az ingadozást Mme Bovary és Salammbô között. Flaubert-rel ellenkező irányú komplikáció Victor Hugo esete: ő »közvetlen« létére a romantikus koráramlat hatása alatt »közvetett« műveket írt, a »végtelenséggel fraternizált«, ahogy Brunetičre mondta, holott típusánál fogva a legnagyobb leíró költők egyike lehetett volna. De az alkotót nemcsak az határozza meg, hogy melyik típusba tartozik, hanem – igen sokszor – az, hogy melyikbe nem tartozik: az alkotás mozgatója nemcsak a valóság, hanem a vágy is, a Más, az idegen után.
Ismertetésünkben természetesen nem nyílik tér, hogy elmondjuk mindazt a nagyon értékes szempontot, amelyet Mátrai felvet. A könyv annyira gondolatébresztő, hogy elméleti részét mindenkinek el kellene olvasni, akit illet, – a négy esszé pedig a nagy franciákról tágabb értelemben mindenkinek szól, sokat csúfolt esszéíró nemzedékünk legjava írásai közé tartozik.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
