SCHIFFER JÁNOS, DR. (MSZP)
SCHIFFER JÁNOS, DR. (MSZP)
SCHIFFER JÁNOS, DR. (MSZP) Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Elég nehéz utolsónak szólni, dehát itt már kicsit felkeveredett a program. Úgy hiszem, maga az államháztartási törvény, amelyről szólni kell, hogy pontosan melyikről van szó, mert ez is összekeveredett, hogy miről folyik a vita. Az államháztartás témája egy kicsit száraz, kicsit papírízű, nehezen találja meg az ember a kapcsolódását hozzá. Persze, nyilvánvaló maga a szó, hogy háztartás más gondolatokat felkever az emberben, saját háztartására vagy ismerős háztartásaira gondol, és végiggondolja azt, hogy milyen háztartásokat ismer a környékében. Van aki nagyon precízen elosztja a havi pénzt, félrerakja a maradékot valami nagy célra; van, aki feléli ezt a maradékot szórakozásra, sportolásra meg egyébre; van olyan háztartás, amelyik a hó elején gazdag, a hó végén már zsíros kenyeret eszik; s van olyan háztartás, amelyik a hó végén meg hiteleket vesz fel, hogy tudja biztosítani az életét.
Vajon milyen ez a mi háztartásunk, amiről itt most törvényt akarunk hozni? Azt hiszem, hogy az alapkérdés nincs eldöntve. Kezembe akadt az egyik nagyszülői háztartási könyv, miközben otthon kutogattam, ami nagyon precízen fölírta a háztartási könyv felhasználását, felírta azt, hogy mennyi kell lakbérre, ez akkor 170 forint volt, mennyit kell elrakni fűtésre, ez akkor 80 forint volt, és szépen felírta, hogy a konyhapénzből mire mit kell fordítani, azt, hogy a cukorka az 2 forint, a 12 tojás az 12 forint, a vaj az 5,60 – és így lehet folytatni ezt a kédést, nagyon precízen fel volt írva és a maradvány el volt téve valamilyen célra. Tehát pontosan lehetett tudni ebben a háztartásban, hogy hogyan is fog működni a dolog.
Nézem ezt a törvénytervezetet, amit most megkaptunk, és az a problémám, hogy igazából ezek a tartalmi kérdések, hogy konyhapénzre mennyit kell félrerakni, hogy lakbérre, fűtésre mennyit kell félrerakni, ez a dolog nincs elrendezve benne. Mindannyian tudjuk, hogy a mi nagy háztartásunk az egy pazarló háztartás, és hogy nem igazán van átgondolva. Mindannyian, amikor erről a kérdésről beszélünk, felmerül bennünk, hogy van hol takarékoskodni. Van az igazgatás területe, van aki azt mondja, hogy itt kéne, van aki azt mondja, hogy a védelemnél kéne megspórolni, van aki azt mondja, hogy az oktatásnál vagy a kultúránál. Biztos, hogy át kell tekinteni ezt a rendszert, és biztos, hogy bizonyos területeken meg kell spórolni az államháztartás költségeiből. Megjegyezendő persze az, hogy vajon tényleg az oktatás ingyenességét kell először feláldozni, mint arról már a sajtóban hallhattunk.
Úgy gondolom, ahhoz, hogy tényleg egy normális államháztartás jöjjön létre először az alapkérdéseket kellene tisztázni: mi az, amit az állam magára akar vállalni; mi az, amit kizárólagosan az állam akar teljesíteni; mi az, amit úgy gondol, hogy az önkormányzatokkal közösen, megosztásban akar; s mi az, amit át akar engedni a piacnak, hogy a lakosság maga fizesse be.
Azt hiszem, hogy erre, az elosztási rendszerekre, nagy elosztási rendszerekre programot nem ad ez az államháztartási törvény, azaz nem olyan szabályozást akar létrehozni, amelyik a tartalmat a formával összhangban tenné meg. Ugyanakkor azonban szigorítani akar a mechanizmuson.
Természetes, jogos lenne ez a szigorítás, ha az államháztartás, a gazda azt mondaná, hogy minden állami feladatra azt a pénzt, azt a fedezetet megadom, ami annak a működéséhez szükséges. Azonban, ha ezt nem tudja megadni, azt hiszem, nem igazán jót tesz. Úgy hiszem, az a szigorítás, amit ez az államháztartási törvény előír, prognosztizál, inkább csak egy főkönyvelőnek az igényét elégíti ki, aki szeretné tudni, hogy a pénze hol van, hogy mozog, és nem szereti azt, hogyha ebben rendetlenkednek, vállalkoznak vele, átcsoportosítanak.
Kicsit az jutott eszembe ennek a törvénynek a kapcsán, hogy olyan a helyzet, mint mikor egy családhoz, egy háztartásba egy új asszony jön, aki ugye először arra gondol, hogy eltünteti a régi aszszonynak a nyomait, ami egyik oldalról érthető is ugye, mert nem jó a régi asszony fotójával együtt lenni, tehát azt elrakja a sublótba,az alsó fiókba, lehet, hogy a függönyök sem az ő ízlésének felelnek meg, tehát más színűt vesz, más rojtokat rak rá.
Felmerül a kérdés, hogy meddig mehet ez az átrendezés, hogy ki kell-e dobni a mosógépet is azért, mert azzal a régi asszony mosott, és helyette – mondjuk – egy teknőt tesz be, mert az nem hasonlít a mosógépre.
Szóval, egy kicsit ilyen helyzet alakul ki, alakult ki, hogy olyan régi és már régen kipróbált és bebizonyosodott rossz rendszerhez akar visszalépni ez a tervezet, amely pont a gazdálkodás azon szféráját próbálja az intézményekben megfogni, amelyik a takarékosságot eredményezhetné, ami pótlólagos forrásokhoz juttatná az igen szegény költségvetési intézményeket.
Azt gondolom, hogy alapproblémája az intézmények szabályozásának az, hogy nem differenciál a tervezet. Globálisan akarja a költségvetési intézményeket elrendezni. Nem tesz különbséget abban, hogy az államigazgatás ellátó rendszeréről van-e szó, vagy a társadalmi szolgáltatásokat ellátó intézményekről van szó. Nem tesz különbséget aközött sem, hogy központi intézményekről van szó, vagy önkormányzati intézményekről van szó.
Miért jelent ez problémát? Azt gondolom, hogy a kormányzat a saját intézményeinek a működéséért a felelősséget természetesen vállalhatja és vállalja is.
Tehát ahogy Békesi László mondta a vita kezdetén, hogy problémát okozhat, mondjuk, egy egyetemnek a gazdálkodásában az, hogyha a vállalkozás lehetőségét szűkítik. Természetesen okozhatja, de ha a kormányzat azt gondolja, hogy tényleg ne vállalkozzon egy egyetem, akkor biztosítja majd azt a különbözetet, ami a költségvetés és a mostani bevételek – vállalkozási bevételek – között van. Ugyanakkor ezt a lehetőséget már nem fogja biztosítani azoknak az intézményeknek, amelyek nem közvetlenül a Kormány felelősségében vannak, hanem az önkormányzatoknál vannak. S ez a legnagyobb probléma, mert abban az esetben, hogyha az önkormányzatok intézményei lehetetlenülnek el a központi szabályozások miatt, vagy legalábbis lesz nagyon nehéz a működésük, akkor a velük szemben való felelősségre vonás az önkormányzatoknál jelenik meg a lakosság részéről.
Ugyanilyen kérdés, hogy nem tesz különbséget a tervezet például a havi bontás kérdésében. Természetesen nagy intézményeknél a 12 hónapra való elosztást át lehet talán hidalni. De csak egy-két példát hadd mondjak. Vannak olyan intézmények, amelyek nem biztos, hogy ezt el fogják tudni viselni. Egy színház, amelyik indul az évadjában, megszervezi, hogy mikor milyen bemutatót tervez, és ahhoz megrendeli a díszleteket, amelyek nem biztos, hogy a havi bontásból finanszírozhatók. Tehát mire lesz kénytelen? Vagy arra, hogy külön forrásért fog majd fordulni a minisztériumhoz, az önkormányzathoz, vagy hiteleket próbál fölvenni. Bár ugye, meg akarja tiltani a hitelek felvételét is.
Ugyanilyen – mondjuk – egy múzeum, amelyik azt mondom, hogy egy olyan tárgyra talál, amelyiket a gyűjteményébe fontos lenne hogy megvegyen, 12 hónapra van elosztva a pénze, akkor csak decemberben veheti meg, hacsak közben nem jön egy olyan műgyűjtő, aki gyorsabban megveszi a múzeum elől. Tehát azt gondolom, hogy globálisan a 12 hónapi, havi finanszírozás ugyancsak nem jó. Mondom, egy minisztériumban ez teljesen elviselhető, ez nem okoz neki problémát, pontosan tudják a bért, stb., stb.
Ugyanígy lehet a válallkozások szűkítéséről is szólni, amit már említettem is. Természetes az, hogy egy minisztériumi szervezet, egy központi nagy szervezet nem biztos, hogy szükséges, hogy vállalkozzon, főleg ha az nem is rendszerkomplex a működéséhez.
De azt lehet tudni, és tudjuk mindannyian, hogy például a kulturális intézmények területén a működésükhöz szükséges – tartalmi működésükhöz szükséges – eszközöknek egyharmadát vállalkozásokból veszik be.
Lehetne a válasza az államháztartási törvénynek az, hogy a jövőben a feladatához szükséges összegeket biztosítani fogja, de mindannyian pontosan tudjuk, hogy az elkövetkező néhány évben erre nem fog sor kerülni.
Tehát én azt gondolom, hogy nem szabad szűkíteni a vállalkozást. A vállalkozás feletti kontrollt meg kell tartani, nyilvánvaló, az önkormányzat is az önkormányzati intézmény esetében pontosan fogja tudni, hogy meddig engedi vállalkozni a saját intézményét, mert a felelősség az övé. És ugyanígy egy központ, egy minisztérium is pontosan fogja tudni, hogy meddig engedheti el a saját költségvetési intézményét vállalkozni, őnála fog jelentkezni a rendszerzavar.
Szól a tervezet az alapítványok kérdéséről. Egy picit idegenkedik, azt érzem, hogy az alapítványokkal kapcsolatban volt egy rossz élmény, és akkor ezt a rossz élményt átsugároztatják a tervezetre is, mintha az alapítványok valami olyan feladatot látnának el, amelytől óvakodni kell.
Azt hiszem, hogy nemcsak nálunk, a világon mindenhol az alapítványok azért jönnek létre, mert társadalmilag szükséges feladatokat látnak el. Én nem hiszem, hogy korlátozni kell, és nem is lehet. Úgy hiszem, a mai rendszerben sem az a cél, hogy bizonyos alapítványoknál, amelyek ellátnak társadalmilag hasznos és a költségvetés feladatát is jelentő feladatokat, korlátozzuk a pénzek mozgásának lehetőségét. Azt gondolom, hogy ezt kontroll alá kell venni, és nyilvánvaló az, hogy ki adhat át pénzt, vagy az önkormányzat, vagy egy minisztérium feladata, de semmiképpen nem kormányzati feladat.
Én azt hiszem, hogy ezzel szemben viszont át kellett volna gondolni azt, hogy egyáltalán nonprofit rendszer hogy alakuljon ki Magyarországon, mert nem véletlen az, hogy a világon mindenhol múzeumok, színházak, iskolák mögött alapítványok vannak. Azért vannak alapítványok mögötte, mert ezek át tudnak vállalni a költségvetéstől terheket, és ezek kvázi költségvetési feladatot látnak el.
Nekem az egész tervezet kapcsán egy eötvösi gondolat jutott eszembe, amelyik azt mondja: "Haladni csak úgy lehet, hogy az egyik lábunkat ott tartjuk, ahol álltunk, és a másik lábunkkal lépjünk előre."
Azt gondolom ennek a tervezetnek a kapcsán, hogy ez valahogy fordítva van, bár lehet, hogy mondhatnánk azt is, hogy két lábbal is lehet haladni, de ez inkább csak ugrálás, és vigyázni kell, mert ugrálás közben nagyot lehet esni. Én azt gondolom, ez a tervezet egy kicsit inkább azt mutatja, hogy az egyik lábunkkal hátrafelé léptünk. Most az a kérdés, hogy a másik lábunkkal, amelyik elől maradt, mi lesz. Nyilvánvaló, ha együtt be lehetett volna azt a tartalmi kérdést is nyújtani ebben a tervezetben, amely meghatározta volna, hogy mik az állam feladatai, vagy mit akar elvállalni, akkor tudhattuk volna vagy tudnánk, hogy merre fogunk lépni. Így azonban óhatatlanul azt a veszélyt érzem, hogy a másik lábunkkal vissza fogunk lépni arra a kipróbált rossz útra, amelyen már voltunk a költségvetési intézmények gazdálkodásában, s ezzel nemhogy eredményt, hanem kárt fogunk mind a központi, mind az önkormányzati intézmények működésénél elérni, ha ezt lehet mondani. Köszönöm szépen. (Taps balról.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
