BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független)
BALOGH GÁBOR (független) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A társadalombiztosítás átalakítása mérföldkőhöz és korfordulójához érkezett. Nemcsak e költségvetés válságköltségvetés jellegére utalok, hanem arra, hogy a 6813-as számú törvényjavaslattal olyan visszavonhatatlan lépést teszünk, amely nyomán valóban azt mondhatjuk, hogy lezártuk az elmúlt 40 évet és gyakorlatilag is új irányba indultunk.
A társadalombiztosítás pénzügyi alapjairól és azok 1993. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat megnyit egy utat, amelyről már nem lehet visszafordulni. Ugyanakkor ez az út – véleményem szerint – nem a realitások talajáról indul ki és viszi tovább a szociális biztonságunkat, hanem valójában visszafejlődést jelent a nyugati szintre. S ezt nyugodtan érthetik pejoratív értelemben is, úgy, mint amikor a politikában balkanizálódást szoktunk emlegetni.
Az előttem szóló képviselőtársam föltette a kérdést, hogy miért kell olyan ellátásokat finanszírozni a társadalombiztosításnak, amelyek nem tartoznak oda. Hogy a társadalombiztosításba mi tartozik, ideológiai kérdés. Az, hogy milyen fedezeti elvet alkalmazunk, pedig már biztosításmatematikai, pénzügytechnikai kérdés.
(11.10)
Én úgy gondolom, hogy a társadalombiztosításnak az ilyen irányú visszafejlesztése ideológiai alapokon történik.
Annak ellenére, hogy az adott irányvonallal nem értek egyet, azért az elfogadhatónak vélt időkereten belül nem kívánok újabb szelet vetni és vihart aratni, mint ahogy többször már megtettem a bizottsági vagy a plenáris üléseken. Éppen ezért lehetőleg kerülni fogom az előttünk fekvő törvényjavaslat politikai következményeinek elemzését és szűkíteni fogom a témakörömet. Igyekszem a 6813-as számú törvényjavaslatról mint olyanról a maga szakmai, logikai mozgásterén belül beszélni, anélkül, hogy annak egyéb nemzetgazdasági ágakra gyakorolt hatását, illetve a tőlük való függését érinteném.
Mindezt azért tartom szükségesnek már a beszédem elején hangsúlyozni, mert – mint sokan tudják – a társadalombiztosítás funkcióinak olyan mérvű korlátozásával és egyes ellátásainak a központi, esetleg a helyi önkormányzati költségvetésbe való átirányításával, ahogyan az a 60/1991-es országgyűlési határozatból következik, valamint olyan értelmű szervezeti struktúrájával, ahogyan az a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásáról szóló 1991. évi LXXXIV. törvényben elfogadásra került, nem értek egyet. A mondottakkal egyértelműen arra célzok, hogy nem kívánok olyan lényegbevágó kérdésekkel sem foglalkozni, amelyek hosszú távon a társadalombiztosítás működését gátolják, netán funkcionális zavarait idézik elő.
Így nem szólok például a kintlevőségek ágak szerinti megosztásának szükségességéről és az ebből származó problémákról; vagy az ügyviteli lemaradás hatásairól; vagy a személyi feltételek meglétéről, meg nem létéről; egyáltalán a társadalombiztosítás személyi és bérjövedelmi helyzetéről; vagy a vissztehermentes vagyonhoz juttatással együtt járó megválaszolatlan kérdésekről. A vagyokat nem sorolom tovább. Majd úgyis szembesülni kell velük más társadalombiztosítási törvények kapcsán, vagy legkésőbb 1993-ban.
Ezek előrebocsátása után rátérnék a kormány-előterjesztésre. A megválaszolandó kérdés: a törvényjavaslat a realitások talaján áll-e és teljesíthető-e?
Maga a törvényjavaslat indoklási része a következőket írja: A társadalombiztosítási alapok költségvetése tervezésének kiindulópontját a makrogazdasági prognózisok és a prognosztizált nemzetgazdasági folyamatokkal szorosan összefüggő társadalombiztosítási folyamatok előrejelzése képezi. A következő mondat: A társadalombiztosítás rendszerében végbemenő folyamatokra elsősorban a demográfiai helyzet, a munkajövedelmek alakulása és a társadalombiztosítás megújítására irányuló döntések hatnak.
A nemzetgazdasági folyamatok a következőkről árulkodnak. A GDP 1992-ről 1993-ra 2800 milliárd forintról 3200 milliárd forintra nő, a járulékalapot képező jövedelemkiáramlás várhatóan eléri az 1300 milliárd forintot. A társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat ismerete hiányában csak becsülni tudom a várható bevételt: ez 590-620 milliárd forintot tesz ki. Vagyis a becslés az elfogadható hibaszázalékon belül mozog. Így a kormány-előterjesztésben szereplő bevételi főösszeg 575,2 milliárd forint, valamint kiadási főösszeg 615,2 milliárd forint – 40 milliárd forintos hiánnyal – reálisnak mondható. Ennek a járulékbevételnek a megosztása már nem nehéz, bárki elvégezheti.
Van azonban valami, amire a múlt évi társadalombiztosítási költségvetés módosítása során sem fektettünk kellő súlyt. Ez a hiány finanszírozása. A törvényjavaslat szerint felhatalmazást kap a társadalombiztosítási alapok kezelője – csak félve merem megkérdezni, hogy ki; az egészségbiztosítás önkormányzata vagy a nyugdíjbiztosítás önkormányzata? Hiszen a Főigazgatóság megszűnése előtt a hiány nem éri el a 40 milliárd forintot, utána pedig nem lesz az alapoknak egységes kezelője, legalábbis a hatályos törvények szerint, tehát felhatalmazást kap a társadalombiztosítási alapok kezelője, hogy megbízást adjon a Magyar Nemzeti Bank részére a társadalombiztosítási alapok 1993. évre előirányzott hiányát fedező hosszú, legalább tízéves lejáratú értékpapír kibocsátására. Az értékpapír kamatát a központi költségvetés a társadalombiztosítási alapok részére a kamatköltség felmerülésekor megtéríti és a tőketörlesztésre kezességet vállal.
Most idézem az Állami Számvevőszék jelentését, valamint a jogszabályi passzust. A Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény 19. §-a ezt mondja: "A Magyar Nemzeti Bank az államháztartással finanszírozási kapcsolatot kizárólag a központi költségvetésen keresztül tarthat." Vagyis egyértelmű. Az Állami Számvevőszék jelentése pedig: a két ágazat együttesen tervezhető hiánya a törvényjavaslat szerint 40 milliárd forint, aminek rendezésére az államháztartási törvény értelmében intézkedni kell. A költségvetési törvénytervezet úgy intézkedik, hogy a hiányt hosszúlejáratú értékpapír kibocsátása fedezi. Erre a megbízást a társadalombiztosítási alapok kezelője adná az MNB részére. A költségvetés pedig garanciaként megtéríti a felmerülő kamatköltséget, illetve kezességet vállal a tőketörlesztésre. A javasolt megoldás – és ez a fontos – a Magyar Nemzeti Bankról szóló 1991. évi LX. törvény 19. § (1) bekezdésében foglaltakkal ellentétes. Azzal egyébként a két felügyelőbizottság sem értett egyet.
Továbbá így folytatja az ÁSZ-jelentés: még a törvényjavaslat indoklása sem tartalmazza az értékpapír – vélhetően kötvény – kibocsátásának az idejét, esetleges ütemezését, kamat- és beváltási feltételeit, a vásárlók tervezett körét. Ez a társadalombiztosítás 1992. évi várható hiányának – 32,8 milliárd forint – finanszírozása miatt sem mellékes. Mint ismeretes, az 1993. évi központi költségvetés törvénytervezete a két év hiányáról egyaránt értékpapír-kibocsátás útján kíván gondoskodni. Valahogy hiányolom a kellő koordinációt a két törvényjavaslat között.
A hivatalos statisztikai adatok szerint amikor hazánkban bevezették a nyugdíjbiztosítást, a lakosság születéskor várható élettartama férfi esetében majdnem 49 év, nő esetében közel 52 év volt. 1960-ban már 66, illetve 70 év, míg 1990-ben 65,1, illetve 73,7 életév. Ez azt jelenti, hogy a lakosság korösszetétele jelentősen megváltozott, mégpedig a férfiak kárára. Ha figyelembe veszem a 60/1991-es országgyűlési határozat korhatáremelésére vonatkozó részét, akkor kissé morbid humornak tűnik a 62. életévben meghatározott nyugdíjkorhatár a férfiak számára. Ezt fejezi ki az a társadalombiztosítási statisztikai adat, amely szerint majdnem félmillióval több nő részesült 1992 áprilisában nyugellátásban, mint férfi.
(11.20)
Ugyancsak komoly hatást gyakorolnak a nyugdíjszintre a szolgálati idő és a jövedelmi viszonyok. A statisztikai adatok szerint 1991-ben a beszámított átlagos szolgálati időtartam a két nem között több mint tízéves eltérést mutat a férfiak javára, miközben az egy ellátásra jutó átlagösszeg az átlagkereset százalékában alig haladja meg az 50%-ot – pontosan 52%. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szociális ellátásokról szóló törvényjavaslat általában a nyugdíjminimum 80%-ában határozza meg egy-egy ellátás összegét. Ez valójában a foglalkoztatottak átlagbérének 30-35%-át jelenti. A fent említett számítások még messze állnak az alapok biztosításmatematikai megalapozásától – de ez nem is lehet célom, hiszen a belső arányok, illetőleg a kockázati eseményeknek megfelelő fedezeti elv sincs kidolgozva.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a törvényjavaslat bizonyos történéseket, eseményeket visszavonhatatlanná tesz. A kormány-előterjesztésből egyértelműen kiderül, hogy a társadalombiztosítás átalakításának meglesznek a vesztesei: súlyos vesztesei azok lesznek, akik továbbra sem kaphatnak majd nyugdíjat, és azok, akik kiesnek az egészségbiztosítás alól.
A jelenlegi tendenciát visszafejlődésnek tartom. Befejezésül, ennek illusztrálásaként, talán nem tűnik eretnekségnek, ha egy sarkított amerikai példát hozok fel. Clinton, a most megválasztott amerikai elnök, nem keveset köszönhet annak, hogy ingyenes orvosi ellátást ígért mindenkinek egy olyan országban, ahol a jólét mellett több mint 30 millió embernek nem volt betegségbiztosítása. Ha így folytatjuk, hazánk is hasonló sorsra juthat, és az a párt fog nyerni a választásokon, amelyik nyugdíjat és egészségügyi ellátást ígér mindenkinek – és ezek Európában, amint az elmúlt századok történelme bizonyítja, nem a jobboldali, még csak nem is a liberális kormányzati érákban valósultak meg… Köszönöm a figyelmet. (Gyér taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
