BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Meglehetősen nehéz lesz ismétlések, fölösleges párhuzamosságok nélkül igazán elmélyült vitát folytatni az egyes adótörvények beterjesztett javaslatairól ebben a feje tetejére állított sorrendben. Kiragadni egy vagy két adótörvényt anélkül, hogy az adópolitika egészéről mondjunk először véleményt, vessük össze a költségvetési determinációkkal és hatásokkal vagy a jövőre tervezett gazdaságpolitikával, netán vessük össze azokkal a monetáris programokkal, amelyeket egyelőre nem is ismerünk, ez bizony elég nehéz ügy.
Nyilván nagyon nyomós és elkerülhetetlen érvek szóltak amellett, hogy ezt a sorrendet válassza a házbizottság. Szakmai érveket ugyanis egyetlenegyet sem tudnék emellett fölsorolni.
A személyi jövedelemadóról.
Három olyan alapelv van, amelyben súlyosan vitatkozni kell a most megjelenő kormányzati filozófiával.
Az, hogy az egyes jogintézmények közötti harmónia megteremtése érdekében évről évre pontosítani kell az éppen hatályos adótörvényeket, ez rendjén van. Ha csak erről szólnának a '93-ra tervezett módosítási javaslatok, akkor ezt üdvözölni kellene, hiszen kormányzati kötelesség, hogy ezt a harmóniát megteremtse. Ám, hogyha évről évre az adóalapok megállapításának szabályai és az adómértékek is változnak, bármilyen megfontolásokból is, akár költségvetési kényszer hatására is, ez oly mértékben ássa alá az egyes adótörvényekkel szembeni bizalmatlanságot vagy bizalmat, a kiszámíthatóságot, ami vélhetően több kárt okoz, mint amennyi haszonnal jár.
Személyi jövedelemadó esetében konkrétan, most a '93-ra benyújtott módosítások egy jelentős része ilyen tartalmú. Arra biztatja az adózókat, hogy keressék meg a kiskapukat, és meg fogják keresni, meg fogják találni.
A másik dolog: elképesztő, és számomra tökéletesen érthetetlen, természetesen elfogadhatatlan is, hogy egyre inkább előtérbe kerül az a filozófia, hogy az adóztatásnak ma már és a jövőben Magyarországon voltaképpen egyetlen funkciója van: az, hogy a költségvetésnek, az államháztartásnak bevételeket biztosítson. Óriási tévedés, tisztelt Ház. Az adórendszer egésze – akár tetszik ez, akár nem – igenis kőkemény konjunktúraszabályozó és -befolyásoló tényező. Ennek a hatásai lehetnek kisebbek és lehetnek nagyobbak, de ezt tagadni, ezeket a hatásokat nem figyelembe venni, ezekre nem felkészülni, ezeket nem kiszámítani és összehangolni, ez alapvető hiba.
S végül a harmadik dolog: az elmúlt években, évtizedekben hallatlanul sok és jogos kritika érte a formálódó magyar adórendszert azért, mert a legkülönbözőbb megfontolásokból, évekkel ezelőtt alapvetően rosszul értelmezett politikai megfontolásokból, és valóban rosszul értelmezett ösztönzési célokból szektoroktól és szervezetektől függően különböző mértékű terheket állapított meg az egyes adótörvényekben.
Azóta szisztematikus, keserves munkával ezt a szektor- és szervezetsemleges követelményt sikerült megteremteni. Egyszerűen érthetetlen, hogy a legkülönbözőbb okokból 1993-ra több ponton is miért rúgja föl a kormányzat ezeket a kétségkívül vívmánynak számító eredményeket.
Ami a konkrétumokat illeti:
A pontosítások rendben vannak, ezek szükségesek. Nem ragozom őket, hiszen erről volt szó az expozéban, és az MDF hozzászólója is beszélt erről.
Van még egy jó elem, amit üdvözölni lehetne akkor, hogyha konkrét megoldása nem rúgná fel egy ponton ezt a bizonyos szervezetsemleges adóztatást. Nevezetesen az egyéni vállalkozások gép-, berendezési és járműbefektetéseinek egyösszegű amortizációs leírási lehetősége. Hangsúlyozom: ez egy előremutató dolog, hiszen végül is ebben a körben a befektetéseket ösztönözi, és az a sokat emlegetett disszonancia, amely a magyar adórendszerben a megtakarítások ösztönzése és a reálgazdasági befektetések ösztönzése között meghúzódik, ezzel a lépéssel csökken. Igen, csak éppen érthetetlen, hogy miért kizárólag az egyéni vállalkozókról van szó, és a társas vállalkozókról miért nem. Nyilván azért – teljesen természetes a válasz –, mert óriási adóalapokat vinne el. De ebben az esetben vajon miért adunk lehetőséget egy ilyen szabályozással arra, hogy '93-tól, akármilyen rövid ideig is – nagyon remélem, hogy mindössze egy évig – elkezdődjön a bújócskázás az egyes szervezeti formák között? Hiszen nyilvánvalóan ez fog történni.
(21.20)
A második dolog, ahol ez a bizonyos szervezetsemleges szabályozás sérelmet szenved, ez a már sokak által, tulajdonképpen mindenki által kifogásolt 50%-os marginális személyi jövedelemadó-kulcs visszahozása a rendszerbe.
Az érvek tulajdonképpen elhangzottak. Mindenkivel egyetértek. Teljesen illuzórikus az ettől várt többletbevétel. Alapvetően helytelen ugyanakkor, hogy a társasági adónak és a személyi jövedelemadónak a kulcsait egymástól elszakítja. Voltaképpen valamiféle alibiintézkedést, valamiféle populáris lépést próbál ezzel alátámasztani: "Fizessenek a gazdagok." Nem a gazdagok fognak fizetni, hanem azok a bérből és fizetésből élők, akiknek magas a jövedelmük – az meg nem fog hárommilliárd forintot hozni. Teljesen nyilvánvaló, hogy a vállalkozói réteg vidáman átmegy a társasági adóba, ahol majd tb-vel együtt a kedvezményes konstrukciók alapján 36%-ot fog fizetni, és nem 50%-ot fog fizetni.
Még egyszer mondom: szakmailag értelmetlen, indokolhatatlan, fölösleges lépés, kár vele foglalkozni.
Elképesztőnek tartom, hogy még ilyen, egyébként alapvetően valóban nem gyökeres változtatások esetén is két lényeges kérdésben a kormányzat nem tud dűlőre jutni, és beterjeszt úgy egy törvényjavaslatot, hogy két ügyet függőben hagy. Egyiket sem tisztázta a pénzügyminiszteri expozé, csak tovább erősítette a kételyeket.
Döntse már el végül a Kormány, hogy akar-e szociálpolitikai funkciót szánni az adórendszernek, és mit akar csinálni a családi pótlékkal, illetve a gyermeknevelési segélyekkel, akarja-e adóztatni vagy nem. Ha ebben lépni akar, ez része a személyi jövedelemadó-törvény módosításának, és az teljesen elképzelhetetlen, hogy hetente változó álláspontok nyomán akár egy vagy két hónap múlva újra hozzányúljon a Parlament egy 1993-as személyi jövedelemadó-törvényhez.
Ugyanez a helyzet a betéti kamatok forrásadójával, ilyen-olyan, tervezett vagy nem tervezett, Kormányon belüli és Kormányon kívüli vitákat kiváltó koncepciójával. Ha már ezt szóba hoztam, akkor rögtön szeretném mondani, szakmailag tökéletesen egyetértünk a FIDESZ álláspontjával. Itt az ideje, hogy a betétek forrásadója megszűnjön Magyarországon.
Nem szabad elfelejteni, hogy a költségvetés a legnagyobb adós. Hogyha ez a forrásadó megszűnik 1993-ban, ez minimum 2, de inkább 3%-os kamatcsökkentési esélyt nyújt a gazdaság számára, ami egyfelől az ugrásszerűen növekvő államadóssági kiadásokra vetített kamatok csökkentésével, másfelől egy inflációs spirál további mérséklésével, vagy legalábbis növekedésének megelőzésével és gazdasági előnyeivel, nagy valószínűséggel pótolja azt a kiesést, ami a betétekre jutó forrásadó bevételei révén a költségvetés számára realizálható. Ebben az esetben pedig nem kell azzal a nyilvánvalóan ortopéd ötlettel foglalkozni, hogy a devizamegtakarításra jutó kamatok adóztatására is sor kerüljön, éppen azért, hogy a két pénznemben meglévő megtakarítás adóztatása azonos legyen. Arról már nem beszélek, hogy milyen jelzést jelentene a külföldi befektetők számára egy ilyen lépés, azon túl, hogy nem hozna… 500 és egymilliárd közötti bevételt hozna összesen, amiért egész egyszerűen értelmetlen dolog egy ilyen lépést megtenni.
Van egy-két érthetetlen húzása ennek a törvényjavaslatnak, ami szakmailag védhetetlen, pénzt nem hoz, egyszerűen az ember nem érti, hogy miért kell ezzel foglalkozni. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy kisstílű, diszkriminatív, antihumánus lépések ezek. A közalkalmazottak és a köztisztviselők devizaellátmányának adómentességéről már többen szóltak. Nem belemenve olyan kérdésekbe, hogy ha valóban ezt a devizaellátmányt költségtérítésnek tekintjük, akkor milyen alapon akarjuk adóztatni, ha meg nem költségtérítés, hanem jövedelem, akkor miért kellene megkülönböztetni az adóztatást egyes rétegeknél, és miért kellene ráadásul még bizonyos területeken bruttósítani is azt, amit egyébként jövedelemnek tekintünk.
Érdekes vonalvezetés ez – majd a költségvetési vitában talán erre nem felesleges visszatérni –, melyek azok a pontok, ahol az egyébként nyilván jól megfizetendő szakértőkből álló államigazgatásnak olyan preferenciális előnyöket akar adni a Kormány, amely egész egyszerűen védhetetlen. Nem ez az egyetlen pont, csak ennél a törvényjavaslatnál erről kell beszélni.
A másik ilyen, amit egész egyszerűen primitívnek tartok: nyugdíjba vonuláskor adott ajándék tízezer forint feletti részét adókötelessé tenni. Könyörgöm, uraim vegyék már figyelembe: egy ember egy életben egyszer megy nyugdíjba. Ezen akarnak keresni? Azt hiszik, hogy ezen lehet komolyan adóalapokat kijátszani? Kisstílű, antihumánus, nevetséges szabályozás. Érthetetlen, hogy egy Kormány ilyenre hogy tudja az áldását adni.
Mindent összevetve, tisztelt Ház, hogyha csak a pontosításoknál maradna, a harmónia megteremtésénél maradna ez a törvényjavaslat, akkor azt kellene mondani: rendben van, csinálja a Kormány, tegye. De miután több ponton is olyan eltéréseket ajánl 1993-ra, aminek haszna nincs, kára azonban van – ezek elfogadhatatlanok. Hogy ezek módosításokkal korrigálhatók-e, az azon múlik, hogy a két függőben lévő ügyben: tehát a betéti kamatok adóztatása, illetve a gyermeknevelési támogatások adóztatása ügyében végül a Kormány milyen álláspontra helyezkedik, és azt mikor terjeszti be a Parlament elé. Ettől és a módosító indítványok elbírálásától függ, hogy végső soron milyen álláspontra fogunk helyezkedni a törvényjavaslat megszavazása ügyében. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
