GICZY GYÖRGY, DR. (KDNP)
GICZY GYÖRGY, DR. (KDNP)
GICZY GYÖRGY, DR. (KDNP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nyilvánvalóan nem kell most már, a vitának ebben a szakaszában teljes részletességgel szólni arról, hogy milyen jelentőségű a Rádió és a Televízió. De azért engedjék meg, hogy annyit megjegyezzek – hiszen amerikai szociológusok lassan már tíz éve leírták az ezzel kapcsolatos megfigyeléseket –, hogy a televízió hatásait mérve, a televízió esetében az emberi agy a sugárzás vetítővásznává válik. És mivel nemcsak a háttértelevíziózás létezik a modern családokban, hanem a háttérrádiózás is, ezért a félig-meddig figyelt és követett rádióadások és kommentárok, a nem egészen reflektáltan elhangzott, csak félig földolgozott vélemények később úgy jelentkeznek az emberi életben és tudatban, mint hogyha a baráti környezetből hallotta volna az illető a különféle véleményalkotást: összekeveredik az ember egészen intim szférájához tartozó vélemények sokasága azzal, amit a médiák közvetítenek. Ezt egészen leegyszerűsítve akár manipulációnak is mondhatnánk.
Ez a negyedik hatalmi ág, úgy tűnik, éppen a közvetítés funkciója révén fölülmúlja az előző hármat. Nagyon leegyszerűsítve most, a parlamentáris viszonyokat figyelembe véve, azt mondhatjuk, hogy a választó és az általa megválasztott között közvetít. De ha elhallgatja ennek – a média értelmét adó – két pólusnak bármelyikét is, bármelyiknek lényeges véleményét vagy lényeges szempontját, akkor tulajdonképpen egy hamis és kiszolgáltatott helyzetbe kerül az ember.
Walter Benjamin ezt írja az egyik, Karl Krausról szóló tanulmányában az újságírásról: "Hírnök a sajtó? Nem: maga az esemény. Az eszköz újra a fejünkre nőtt: azt az embert, akinek csak jelentenie kell a tűzvészt, s akinek bizonnyal a legalárendeltebb szerep járna csupán az államban, a világ fölébe helyezzük, magasabbra, mint a tűzesetet és mint a házat, magasabbra, mint a tényt."
(17.40)
Ilkei Csaba képviselőtársam médiavitákról szólt, és valóban a csatározások során effajta benyomása támadhat ma is az embernek. De azért amit ő lényegében mond, azzal én aligha érthetek egyet.
Klaus Böhlingnek, a brémai rádió korábbi intendánsának, később szövetségi sajtófőnökének a mondása jut eszembe, érdemi vonatkozásban tekintve az ő hozzászólását, aki ezt mondta: "Akik a rádióadóknál, médiáknál több önrendelkezést követelnek, az a gyanúm, hogy csak hatalomváltást és nem belső megújulást akarnak."
Nem az a baj, hogy csatározások zajlanak a médiákban, hanem, hogy politikailag áttekinthetetlen az egész.
De Walter Benjamin még ennél a korábban idézett részletnél is egyértelműbben beszél. Akkor, amikor már az itt elhangzó vitákat éppen ezzel a médiatörvénnyel kapcsolatban úgy ítélték meg a sajtójelentések, hogy a kormánypártiak többnyire az értékmegőrzést, míg az ellenzék a sajtó pártatlanságát és szabadságát hangsúlyozta, akkor talán nem fölösleges ismét Walter Benjamint idéznem: "Senki sem szőhet utópikus álmokat valamiféle tárgyilagos újságírásról, merő agyszülemény a pártatlan hírközlés. Az újság a hatalom eszköze, a médiák legalább annyira, értéke csak annak a hatalomnak a jellegétől függhet, amelyet szolgál. Ennek kifejezője nemcsak abban, amit képvisel, hanem abban is, ahogy képviseli."
Ezt olvasva és elfogadva fel kell hagynunk az úgynevezett pártatlanság és tárgyilagosság mitikus jelszavával, és vállalnunk kell a hírközlés és tájékoztatás korlátainak tudomásulvételét. Ahogy egyszer egy világhírügynökség igazgatója kicsit szarkasztikusan leemelte a szemüvegét és felmutatta az újságíró hallgatóinak és azt mondta: "Uraim! Nézzék meg jól ezt a szemüveget, az emberiség fele ezen keresztül látja a világot."
De mégsem adjuk föl a tárgyilagosságot és a pártatlanságot, csak a határt kell ismerni, a korlátokat ebben a vonatkozásban, mert aki tudomásul veszi a korlátokat, tudomásul veszi a határokat, az tud igazán felülemelkedni rajtuk.
Egyáltalán nem biztos ilyen értelemben, hogy azoknak az újságíróknak és hírközlőknek kell hinnünk, azoknak az információit kell a valóságosabbnak tartanunk, akik úgymond egyetlen párthoz sem tartoznak. A hovatartozás nyílt megvallása sokkal inkább meghaladható, mint az el nem ismert korlátok, amiktől nyilvánvalóan szabadulni sem akarnak igazán. (Dr. Tóth Albert tapsol.)
A korlátokról sem a magyar újságíró-társadalomnak, sem a magyar olvasóknak, hallgatóknak, nézőknek nem szabad megfeledkezniük.
A rádióhallgatóknak például azért nem, mert nap mint nap hallhatták azt a reklámszöveget: "Tudja, hogy ön kicsoda? Ön a Danubius rádió hallgatója." A megfogalmazás ugyancsak találó. Valóban azok vagyunk és azzá leszünk, amiket olvasunk, hallgatunk és nézünk.
Amikor a média birtokosai megfeledkeznek erről, akkor meglehetősen jó taktikusnak bizonyulnak, de meglehetősen rossz filozófusnak. Így aztán tényleg azoké leszünk, akik saját megállapításaikat a valóság objektív megragadásának egyetlen reális lehetőségeként értékelik. S ez még önmagában véve nem is jelenthetne leküzdhetetlen veszélyt, ha az olvasók tudnák, hogy kinek hisznek, de nem tudják. Hiszen csak akkor érthetnék meg, hogy mit mondanak nekik, ha tudnák, hogy miért mondják.
Ezért vallhatjuk Walter Benjamin nyomán szabadon, hogy a hazai médiafogyasztó mércéje az a polgári illedelem, mely a házi sütetű gazemberség határvonalánál magasabbra hágva oly hamar lihegni kezd, hogy a világtörténelmi méretű hitványság fölfogására már nem képes. Ezért is lesz vagy lett a vélemény olyan hamis szubjektivitás, amely leemelhető a személyről és elindítható az áruforgalomban. Így aztán kicsit anakronisztikus az a megállapítás, hogy a sajtónak krtikusnak kell lennie a fönnálló hatalommal szemben. Hát, hogyha magát kiemeli – mint ahogy most is látjuk, épp a médiaviták során – a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének ellenőrzése alól, akkor hogyan végezheti el ezt a kritikát, minek alapján? Ha saját maga is hatalmat, mégpedig a demokratikus intézményrendszer ellenőrzése alól is kivonható hatalmat gyakorol, akkor ellenőrizhetetlenségéből még korántsem következik a pártatlanság. A titkolt függőségek metszéspontjában még véletlenül sem kerül felszínre az igazság.
Nem az a kérdés tehát, hogy a sajtó s egyáltalában a médiák kormánypártiak-e vagy ellenzékiek, hanem az, hogy meghagyják-e az állampolgárt a demokráciában kötelező döntési szituációban vagy sem – vagyis, adnak-e kellő információt, hogy a nagykorú állampolgár felelősségteljesen állást tudjon foglalni. Ha ugyanis ez nem történik meg, akkor az írott és elektronikus sajtó működése folytán vagy ezeknek a működtetői úgy szerepelnek majd vagy olyanokká válnak, mint a pogány idők főpapjai, akik a privilégizált tudás, az információk és háttérinformációk birtokában, beavatottságuk jogán úgy végzik ezeket a kultikussá emelt cselekményeiket, hogy nem átallják föláldozni magát a döntés lehetőségétől megfosztott embert, hiszen a média birtokosainak a szabadsága még korántsem a társadalom szabadsága.
A hazai média rendszerváltozása, amit ez a médiatörvény, és én azt gondolom, megfelelő korrekciókkal, jól próbál érvényre juttatni, de ez a rendszerváltozás mégis attól függ, hogy milyen emberek, milyen erkölcsi háttérrel, milyen meggyőződéssel kerülnek döntési pozíciókba.
Nyilvánvalóan önök előtt is ismert, hogy hozhatunk mi bármilyen, akár tökéletesnek hitt jogszabályokat is, de valamennyien tudjuk, hogy a jog nem fedi le egészen az ember igényeinek, akaratának, cselekvésének, magatartásának egész értékrendszerét.
(17.50)
Ha nem találunk valóban olyan emberekre, akik ezt az információadás jogát gyakorolva akarják működtetni a médiákat, sajnos még esetleg az én pártom frakciójának módosításaival együtt sem fog célt érni ez a törvény. De természetesen a hazai média rendszerváltása nem függhet attól, hogy akiket korábban dicsért, azokat most szidalmazza, hanem valóban attól, hogy ad-e elegendő információt az állampolgárok politikai döntéseihez, vagy tovább él az a magatartás, ami a korábbi évtizedeket jellemezte, amikor nem akartak alapinformációkat adni, és mindig ehelyett hírmagyarázatokkal szolgáltak. Ahol nem volt elég információ, nem volt elég tény, amit az emberek elé tárhattak volna, megpróbálták egy értelmezési sémával elfedni az emberek elől a valóságot. Így valóban egy szélsőségesen kiszolgáltatott manipuláció áldozatává tették az embert.
Végül is ezekre a kérdésekre – valljuk meg őszintén – nem a sajtószabadság állandó hangoztatásával tudunk választ adni. Főleg nem akkor, amikor a szerkesztők, a médiák működtetői valójában nem közvetíteni akarnak ma már Magyarországon, hanem politikát akarnak csinálni. Akkor nem elegendő pusztán erre hivatkozni. Különben – és itt befejezésül engedjék meg, hogy ismét Walter Benjamint idézzem – "Az emberi jogok a felnőttek széttéphető játékszere marad, amelyen tiporni akarnak, de nem hagyják, hogy elvegyék tőlük. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
