ILKEI CSABA, DR. (független)
ILKEI CSABA, DR. (független)
ILKEI CSABA, DR. (független) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Előre is türelmüket kérem, kissé hosszabb leszek, és helyenként élesen fogok fogalmazni. (Zaj. Közbeszólás a jobb oldalon: Gondoltuk!)
Túl nagy a tét. A médiaháborúban vérbeli politikai harc folyik, Marathón ez kérem, életre-halálra, indulatokkal, szenvedélyes háttérérdekekkel.
Kulin Ferenc emlékeztetett rá egyik interjújában, hogy ilyenkor még a nemes ellenfelek is ellenségként tűnhetnek fel kíméletlen megnyilatkozásokkal, és idézte Széchenyit, aki leírja naplójában, hogy likvidálni kellene Kossuth Lajost, Petőfi Sándor pedig akasztófára küldte Batthyány Lajost. Akkor is ilyen volt, és most is ilyen ez a harc.
Tisztelt Országgyűlés! A tömegkommunikáció tudományának egyik alaptétele a közlő, a közvetítő és a befogadó viszonyát fejezi ki, feltárva a hatalom, a médium és a néző, a hallgató közötti információáramlás törvényszerűségeit.
Ez az összefüggés mindenkor kifejezi a hatalom viszonyát a médiumhoz és a rádiót hallgató, a televíziót néző állampolgárokhoz. Tükrözi a demokrácia fejlettségét, a pártok és a választópolgárok kapcsolatát, a rádiózás és a televíziózás tényleges függetlenségét, továbbá a sajtószabadság és a véleménynyilvánítás szabadsága, benne a kritikához való jog érvényesülésének helyzetét.
Jelzi azt is, megvannak-e a törvényes garanciák a zavartalan információáramláshoz, nemcsak a szabad gondolat születéséhez, hanem annak kifejezéséhez és terjesztéséhez is képben, hangban és egyidejűségben, műsorszóró frekvenciákon és csatornákon távközlési eszközökkel.
A tömegkommunikációnak ezt a meghatározó viszonyát próbálja jogi formába önteni a kodifikátor, amikor a jelenlegi hatalom érdekeinek és céljainak megfelelően javasol szabályozni jogokat és kötelezettségeket, minden előzmény nélkül a hazai jogtörténetben.
Nagyon nehéz helyzetben van a jogalkotó, mert az alapviszony mindhárom meghatározó tényezője elégedetlen azzal, ami most van, és oly élesek az ellentmondások, hogy nem biztos: tartós, időtálló, európai színvonalú törvény születhet.
Mindenekelőtt a közönség elégedetlen, a néző, a hallgató, mert noha ő az információáramlás alanya, tárgya és célja, továbbá előfizetési díjat fizet és adózik a költségvetésbe, mindig az ő véleménye számított a legkevesebbet arról, milyen műsort szeret, milyen információt igényel és milyet nem, kiktől és kiktől nem. Ő az, aki csalódott a politikában, a választási ígéretekben, elege van a médiaháborúból, sem kedve, sem ideje, hogy pártérdekektől átszőtt adásokból bogozza ki a hiteles képet, a valós információt. Őt érte az elmúlt 40 évben az egyoldalú információáramlás minden hátránya. Ha pedig egy műsor népszerű volt, mert érte szólt, az gyanús a hatalmi eszközként funkcionált médiumban, az ilyet előbb-utóbb megszüntették, átszervezték, beolvasztották. Helyette jött a sikeragitáció, a központi boldogságeszmény, annak szájba rágása, hogy miről mit kell gondolni.
Mivel a gondolkodó közönség az alapinformációkat nem kapta meg, dühöngött, ha hiányérzetét kommersz kacattal próbálták feledtetni, és fenntartásokkal fogadta az elit kultúra új igényeket keltő kísérleteit is.
És itt mindjárt meg is állok – tisztelt Országgyűlés –, hogy rögtön levonjam az első következtetést a törvényjavaslat számára.
Egyetlen médium sem lehet meg jó lelkiismerettel intézményes közönségkapcsolatok nélkül. Az önszerveződő közvetlen demokrácia fórumain, mint az egykori görög agorán mérettessenek meg azok, akik a közönségért vannak, érette és általa; műsorpolitikai tervek és koncepciók tétessenek ki szemtől szembe a legérintettebbek kritikájának.
Félreértés ne essék, ez a kör nem azonos az önbíráskodásra is hajlók alkalmi gyülekezeteivel, amelyeket ilyen vagy olyan politikai erők küldenek az utcára, a térre kierőszakolni azt, amit törvényes eszközökkel nem sikerült elérni. A médiapolitika nem dőlhet el a barikádokon. Semmilyen közvéleménykutatás, tömegkommunikációs tanulmány nem pótolhatja a közvetlen és intézményes tömegkapcsolatot, semmilyen szakmai vagy érdekképviseleti szervezet sem helyettesítheti a felügyelőbizottságban, valamint a Rádió és Televízió Hivatal társadalmi tanácsában a közönség civil szerveződésének képviselőjét, ha úgy tetszik, érdekeinek szószólóját.
(16.30)
Az állampolgár nézőként és hallgatóként sem akar többé alattvaló maradni. Ezért a törvény – javasolom – kötelezze a médiumok elnökeit, hogy a közszolgálati szabályzat keretei között hozzák létre a közönség tanácsát. Hasonló javaslatot említett Tóth Sándor képviselőtársam. A közönség tanácsát, amely véleményét állásfoglalásokban és javaslatokban is kifejti és nyilvánosságra hozza. A tanács delegálja küldöttét a felügyelőbizottságba, valamint a Rádió és Televízió Hivatal társadalmi tanácsába.
Hogy mennyire szükség van erre, gondolják csak meg, a Fogyasztók Érdekvédelmi Tanácsa működik az árucikkek és szolgáltatások minőségének szavatolására, a garanciális és jótállási kötelezettségek teljesítésére, de a szellemi produktumok fogyasztói zokszó nélkül azt kénytelenek enni, amit kapnak, ha tetszik, ha nem.
És ha már a bizottságoknál tartok, azt is javasolom, a közalapítvány kuratóriumába és a közalapítványi műsorszolgáltatók felügyelőbizottságaiba a kormánypártok és az ellenzéki pártok országgyűlési képviselőcsoportjainak 3-3 delegátusa mellé a független képviselők csoportja is küldhessen 1-1 főt. Nem azt, akit a miniszterelnök függetlennek tart, hanem megkülönböztetés nélkül bárkit a csoportból, akinél az összeférhetetlenség egyébként nem áll fönn.
Szeretnék visszatérni ahhoz a gondolathoz, hogy a törvényhozó nehéz helyzetben van, mert a meghatározó tömegkommunikációs viszony mindhárom tényezője ma elégedetlen. Úgy alakult történelmünk előző négy évtizede, hogy az első számú közlő, a hatalom, egyeduralkodó tulajdonos is volt, sőt, munkáltató és felügyelő is, működtetője a monopolhelyzetben levő állami rádiónak és televíziónak, úgyhogy azt államhatalmi eszközként használta folyamatosan.
Az a százezres tömeg, amely 1989. március 15-én a TV elé jött és szabad magyar televíziót követelt, egyúttal foglalni is akart, mint annak idején a nyomdagépeket a márciusi ifjak. Akkor mondtuk el mi is néhányan, hogy olyan televízióról álmodunk, amely jellegében nemzeti, működésében demokratikus, szemléletében pluralista és vezetésében szakmai. Feszült hónapok következtek ezután.
1989. októberében megjelenik az MDF programja. Egyetlen szó sincs benne a sajtóról, a tájékoztatásról. Se terv, se koncepció. És 1990. április 29-én titokban megkötik a paktumot, az MDF-ből öten, kész tények elé állítva a választmányt és a frakciót. Több mint meglepetés. Ám ha paktum, legyen paktum. Akkor ez azt jelentette volna, jelenthette volna, hogy jórészt azt a sajtót kell megnyerni, amely megmaradt, párbeszédet kezdeni azokkal, akik magvai a jövőnek, akik tehetségükkel bizonyított értékteremtők, bár éppúgy csak kompromisszumokkal tudták túlélni a megelőző politikai érát, mint azok a kommunista értelmiségiek, akik az első alkalommal jelentkeztek Lakitelken egy laza kötődésű gyűjtőmozgalomba. (Közbeszólás: Így van!)
A legnagyobb kormányzópárt gyakorlati lépései azonban mást mutattak. A kulisszák mögött megpróbálta visszaszerezni azt, amiről a paktumban lemondott. Ám a befolyásolási kísérletek alig hoztak eredményt, az egyes pozíciók és hídfőállások megszerzéséért folytatott, szakmailag esetenként amatőr és dilettáns háttértárgyalások botrányosan és leleplezően jelentek meg a legnagyobb nyilvánosság előtt. Emlékeztetek az MTV 1-es és 2-es programja igazgatói posztjának betöltésére vonatkozó elképzelésekre, vagy arra a tervre, hogy osztozkodjanak a két közszolgálati csatornán a politikai erők, és akkor egyik pillanatról a másikra megszűnnek a feszültségek. Ez ütött volna minden hosszú távú, a demokrácia egészét szolgáló megoldást.
A néző számára ilyenkor megszűnik az objektív hír és azt találgathatja, melyik propaganda lehet az igaz és melyik a hazug. Szerencsére zátonyra futott ez a nagyon rossz, tűzoltó ötlet.
1990. október 26-án – tessék figyelni a dátumra – Csengey Dénes azt írja egy tudomásom szerint sehol sem publikált elemzésében – kiragadva idézem –: "A Kormány eddig nem váltotta be néhány alapvető fontosságú választási ígéretét. – Ez még nem a sajtóra vonatkozik, a folytatás viszont már igen. – A sajtónak megvan a szerepe mindabban, ami kárunkra és az ország kárára történt az elmúlt hónapokban. De van egy másik kérdés is. Nekünk nincs-e vajon részünk abban, hogy a sajtó úgy viselkedett, ahogyan tette? Mi fenyegetően viselkedtünk, és aztán nem váltottuk be a fenyegetéseinket, erőt hirdettünk, de nem mutattunk, és aztán végignéztük, hogy egy kis megszeppenés után hogyan megy végbe a sajtóban a spontán privatizáció."
Hát igen és az éleződő politikai harc ettől kezdve csatatérré változtatja a két médiumot a szakmai munka rovására, a nézők kárára. Ha nincs konszenzus a nagyon vékony pallón és nem férnek el ketten, akkor jön az adj király katonát, nem adok, ha nem adsz, szakítok, szakíts, ha bírsz című játék. Az ún. megbillent és eltorzult arányok helyreállításáért miniszterelnök úr méltatlanul előbányássza azt az 1974-es minisztertanácsi határozatot, amelynek alapján az MTV szervezeti és működési szabályzatában hamarosan így fogalmazzák meg az intézmény feladatát – idézem –: "A televízió eszközrendszerével a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Magyar Népköztársaság politikájának felelős propagálása, a korszerű, gyors hírközlés és tájékoztatás, a közművelődési igények színvonalas kielégítése és a szabadidő tartalmas kihasználásának elősegítése. Fenti tevékenységével hozzájárul az állampolgárok tájékozottságának, műveltségének növeléséhez és elősegíti, hogy tevékenyen részt vegyenek a szocialista építőmunkában."
Miniszterelnök úr alelnököket jelöl, felállnak a szekértáborok, mint a muhi csatában. Nem is magával a harccal van baj, hisz a negyedik hatalomért mindig politikai küzdelem lesz, nyíltan vagy burkoltan, mert a negyedik hatalom mindig kritizálni fogja az első hármat, kételkedik és kíváncsi, sőt, megátalkodottan nyomoz, leleplez, mert ahogy Hemingway írja, "az újságírónak az a feladata, hogy kiszagolja a bűzt."
Ez bizony nem a moralista széplelkeknek való füves kertecske. És ne legyenek illúzióik azoknak, akik azt hiszik, a médiatörvénnyel majd minden elcsendesedik. A csapatok még sokáig ugyanarra a két kapura fognak játszani. Lehet, hogy egy-két nemzedékkel később már nem lesz ez a helyzet, de minden jel még erre mutat.
A politika pedig piacosodik, a profitorientált piaci verseny mögött feltűnnek a politikai lobbyk. Különösen a kereskedelmi médiumokban, és nemcsak a választási küzdelmet fogják befolyásolni, de a leghétköznapibb döntéseket is, országosan, regionálisan és a helyi közösségi adókban. A közönség pedig már csak olyan, hogy a pozitív változásokat, a jól érvelő magyarázatokat is csak abban a helyzetben hajlandó elfogadni, ha a műsorkészítő – jobbára a riporter – az ő oldalán állva bogozza ki a gordiuszi csomókat, ha a kételyek eloszlatása végett kritikusan közeledik témájához.
(16.40)
Mert a néző eleve ellenzéki pozícióba helyezkedik, nem politikailag, hanem pszichológiailag, bármiről is van szó. A riporter tehát nem agitátor, nem is propagandista, hanem kételkedő és nyugtalan igazságkereső. Ráadásul mindezt érdekesen és izgalmasan kell csinálnia, mert a végterméket a piacon is el kell adni.
Thomas Jefferson, az Egyesült Államok egykori elnöke, a Függetlenségi Nyilatkozat szövegezője 1787-ben le merte írni a következő mondatot: "Ha nekem kellene eldöntenem, hogy kormányunk legyen-e sajtó nélkül, vagy sajtónk kormány nélkül, habozás nélkül az utóbbit választanám." Miniszterelnök úr viszont másképp döntött – szíve joga. Általános alelnököt választott ki magának, és gépészmérnököstül betolta a tévébe a nagy trójai falovat, amiből aztán kis Janajevek ugrottak elő, volt párttitkárok és biztonsági szelepek. Eleve elvetélt ötletű kis puccskísérlet volt, ami után az elnök – aki saját bevallása szerint is bizony sok kis szamárságot követett el eleinte – okkal védi foggal-körömmel a televízió függetlenségét, autonómiáját és pártsemlegességét, és ebben még támogatni is lehet.
Természetesen tudjuk a pragmatista és megbocsátó kormányzati szállóigét: az én kommunistám jobb kommunista, mint a te kommunistád. De mi lesz, ha a III/III-as törvényjavaslat elfogadása után kiderül, mégsem volt valami csinos az az ötlet, hogy "Az én volt ügynököm ügyesebb ügynök, mint a te volt ügynököd"?
Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslat legvitatottabb kérdéseiről röviden a következő a véleményem:
1. Vérbeli kétharmados törvényről van szó teljes egészében. Itt és most a jövendő váltógazdálkodására kell gondolni, a mindenkori kormány és a mindenkori ellenzék érdekeire. A törvény elfogadása előtt konszenzusromboló volna a rádió és tévé elnökök elmozdítása.
2. A tervezett határidőkkel és módon csak igen lassan, két-három év múlva indulhat meg a független kereskedelmi televíziózás, jórészt az európai technikai színvonalat megteremtő külföldi tőkével. Ez a lassítás, ez a mozdulatlanság a következő választás előtt csakis a birtokon belül lévő kormánypártoknak kedvez, megkönnyíti választási kampányukat.
3. Kulcsfontosságú a politikai erőviszonyokra befolyással lévő kérdés: ki adja a rádiózás és a televíziózás engedélyeit, ki kapja, és kiktől veszik el. A döntő személy az – már ilyen az evilági élet –, aki kinevezi a javak osztogatóját. Az utolsó pillanatban történt egyoldalú változtatás következtében a dolgok jelenlegi állása szerint miniszterelnök úr addig vétózhatja a Rádió és Televízió Hivatal Társadalmi Tanácsa által kétharmadosan ajánlott pályázót, amíg a Társadalmi Tanács nem talál a miniszterelnök úrnak megfelelő partnert. Akit aztán akkor ment fel, amikor akar.
Ameddig a Rádió és Televízió Hivatal nem lesz viszonylagos autonómiát élvező különleges hatóság vagy államigazgatási szerv, addig a jelen elképzelés csak úgy tudja kielégíteni a pártsemlegesség követelményét, ha miniszterelnök úr átül a függetlenekhez, és ott nem kötelezi el magát egyetlen politikai erőnek sem, mert ha az elkötelezettség gyanújába keveredik, úgy nem fogják meghívni egyetlen teadélutánra sem. (Szórványos taps és derültség.)
4. Vétójogot kellene viszont adni a médiumok elnökeinek az alelnökök kinevezésével szemben, egyszerűen azért, mert ellenszélben nem lehet produkálni, politikai biztosokkal szakmai csúcsokat döntögetni. A médiumelnököknek ne legyen munkáltatója a Kormány, egy önkényes besorolás államtitkári vagy bármely rangba ne alapozhassa meg a fegyelmi jogkör gyakorlását.
5. Örök vita lesz az államtalanítás és a nemzeti értékőrzés konfliktusában. Különféle aktualizált értékfilozófiák csapnak majd össze; vannak, akik modern társadalomban gondolkoznak önkritikusan; vannak, akik hagyományos nemzetiben, kellő pátosszal vagy anélkül; lesznek, akik az integráló európai kultúrába akarnak bekapcsolni; lesznek, akik az ősi népi kultúrában elmerülni; kísért majd a kirekesztő nemzetfelfogás – de nem lehet hivatalos kormánypolitikává tenni a nemzeti értékek kisajátítását, és nemzetietlennek beállítani mindent, ami más, ami az egyetemes kultúra, a szabadelvű gondolkodás kategóriájába tartozik. A pluralista meggyőződéssel ellentétes bármely kizárólagosság. Például az, ha kijelentik – elnézést –, csak a keresztény elvek és értékek alapján építhető a társadalom, a másság eleve bomlasztó.
Tisztelt Országgyűlés! Minden Kormány a saját képére és hasonlatosságára szeretné formálni a médiát. Ám a privilegizált állami boldogságeszmény – legyen ideológiai vagy vallási – elfogadhatatlan a véleménycsere független közvetítőjének, mert nem akar soha többé elkötelezett szolgáló lenni, szervilis vazallus módjára. Sokkal inkább a szakmát és a közönséget akarja szolgálni, az önálló véleményalkotás, a kritika szűrőjét beiktatva az információáramlás folyamatába, a hárompólusú véleménycsere közvetítésébe, az alkotó továbbgondolás szabadságával közelítve a mai magyar valóság ellentmondásainak elfogulatlan feltárásához.
A munkafeltételek romlása, a káosz, az egzisztenciális bizonytalanság, a kiszolgáltatottság és a fenyegetettség nem kedvez a tartalmas közvetítői tevékenységnek, sokkal inkább az új kontraszelekciónak és a versenyképtelenségnek. Ebben a munkában nem lehet értékmérő a lojalitás és a megbízhatóság, csak a tehetség számít, és csak a képernyőre, az adóra kerülő műsor minősít. A védendő értékek körébe sorolnám viszont az egyén és a kisebbség meghallgatásának toleranciáját is.
Tisztelt Országgyűlés! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy eldurvult a harc a tömegek befolyásolásának leghatékonyabb fórumaiért, az információs hatalom megszerzéséért. Félfeudális viszonyokon kell felülemelkednünk, és közelítenünk a polgári demokráciák toleráns szellemcsatáihoz különböző ízléssel, világszemlélettel, megmaradt népi-urbánus ellentétekkel. Csak ne akarjunk kisajátítani egyetlen igazságot sem, csalhatatlannak vélt rögeszméinket kritikátlanul ráerőszakolni a másikra, a médiumra, a közönségre.
Az állam és a civil társadalom szétválasztása, a magánszféra szabadságának garantálása, az autonóm médiumokban folyó szuverén alkotómunka feltételeinek biztosítása, az egyenlő esélyű kereskedelmi verseny – ez a tétje a rádióról és a televízióról szóló törvényjavaslatnak. Fájdalom, hogy a társadalom számára talán legmegnyugtatóbb hatpárti és a függetlenekkel való egyeztetés távolesik a kormánytöbbség szándékától, igaz, kissé irrealisztikus egy ennyire elfajult küzdelemben.
Ez azonban nem mentheti fel a Parlamentet a fokozottabb ellenőrzés igénye alól. Mert ha a pártok nem tudnak megegyezni, attól még a pártonkívüliek megegyeznek nélkülük, de lehet, hogy ellenükben.
(16.50)
Mert – és itt humortalan, a játékot és az öniróniát nem kedvelő, inkább komolykodó közéleti szokásaink ellenére – hadd hivatkozzam Heltai Jenőre, aki szerint az életben az is szép, hogy mindenki a saját ízlése szerint ronthatja el azt. Érjük be annyival, hogy mi tán elszúrtuk egy kicsit az ízlésünket, esetleg az életünket is, és annyira mentünk eszményeinkkel, amennyire mentünk. Ne akarjuk másokét is elszúrni – bízzuk azt a következő nemzedékre, elintézik majd maguk.
Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
