BÁNFFY GYÖRGY (MDF)
BÁNFFY GYÖRGY (MDF)
BÁNFFY GYÖRGY (MDF) Köszönöm, Elnök Úr, a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Többen és hosszan ecsetelték már azt a közel két esztendeje tartó folyamatot, amelynek során a kulturális bizottság – előbb albizottság formájában, majd magában a főbizottságban – napokon keresztül tárgyalta, taglalta azt a végtelennek látszó módosítóindítvány-sorozatot, amely végül is meggyőződésem szerint jól szolgálta azt a folyamatot, hogy ez a törvény végül is az európai médiatörvényekhez méltó módon, azokhoz szellemében felsorakozva szolgálja azt a megbékélést, amiről Varga Zoltán képviselőtársam is szólt, idézve művésztársam, Darvas Iván képviselőtársam szavait. Nagy szükség van erre.
Nagy szükség van erre a megbékélésre, hiszen mindannyian tapasztaljuk nap mint nap az ország minden pontján azt az értetlenséget és bizonyos mértékig szomorúságot is, amely a médiaügyek körül felkavarodott indulatokat szemléli és azokat minősíti. Mentsen meg a sors bennünket attól, hogy egy ilyen részletes vitában most bárki elkezdje sorolni azokat az okokat, amelyek – a 22-es csapdájához hasonlóan – az elmúlt két esztendő alatt egy őrület körkörös táncává alakították mindazokat az indulatokat, amelyek e körül a téma körül itt a falak között vagy a falakon kívül felszabadultak.
Egy tény: mi azért dolgoztunk a bizottságban, sokszor a szó meseszerű értelmében is éjt nappallá téve, hogy végül is ez a törvény alkalmas legyen egy olyan útra való rálépésre, amely út meggyőződésünk szerint, ha nem is azonnal, de néhány hét vagy néhány hónap leforgása során elvezet ahhoz a megnyugodott, konszenzust kereső, teremtő és megtaláló hangulathoz, amely nélkül, szerény véleményem szerint, nemcsak a médiaügyeket, de semmilyen más ügyet sem lehet hosszú távra megoldani.
Ebben a hosszú vitában a magam részéről egyetlenegy területtel foglalkoztam rendszeresen és vissza-visszatérő módon: ez pedig az anyanyelv használatának kérdése, a médiában használt és előforduló beszédkultúra ügye.
Akik figyelemmel kísérték az elmúlt esztendőkben többek között az oktatás kérdését, azok számos alkalommal találkozhattak azzal a vitával, amely a közoktatás terén azzal a kérdéssel foglalkozott, miért nem tudnak beszélni a mai fiatalok? És itt számos kérdés merült fel: az élő szóban megkívánt felelet helyett a tesztek alkalmazása, ahol a totószelvényhez hasonlóan csak x-szel kellett a helyes választ megadni; a kötelező memoriterek elmaradása; a versek megtanulása, azoké a verseké, amelyeket a mi generációnkból sokan – és nemcsak a színészek, akik életének ez kenyérkereseti része volt, hanem sok-sok más területen dolgozók is – álmukból felverve is el tudtak mondani olyan verssorokat, amelyek hazánk nagy költői által teremtett csodálatos versekből származnak.
Nem akarok ebbe a vitába belemenni, hiszen mindannyian tapasztaljuk azt, hogy a beszédkészség, a beszédkultúra mindannyiunk hivatásának területén tapasztalható módon nem igazán áll a csúcson, hogy nagyon udvariasan fejezzem ki magam. Esztendők óta hirdetem, hogy mindenkinek, akinek közösség előtt meg kell szólalnia, legyen az színész elsődlegesen, vagy legyen pedagógus szintén elsődlegesen, vagy legyen jogász, ügyvéd, bíró, horribile dictu: legyen politikus, kötelező módon kellene foglalkoznia a retorikával, a megfogalmazott gondolatok olyan módon való tolmácsolásával, hogy azok valóban elérkezzenek a hallgatónak nemcsak fizikai füléhez és a füléhez kapcsolódó hallóideg-járatokhoz, hanem tudatához is, netán meggyőződéséhez is, avval a reménnyel, hogy azon is lehet esetleg változtatni. Nincs ezen a téren túlzott fejlődés!
Nagyon bízom benne, hogy az új közoktatásügyi törvény teremt lehetőséget a fiatalság beszédkészségének megjavítására is, és itt rögtön már a mai részletes vita pontjaihoz érkezünk, hogy ne legyen annyira lényeges, hogy a média területén dolgozók beszédkultúrája milyen minőségű. Mert mindaddig, tisztelt képviselőtársaim, ameddig az országos oktatás, kultúra hálózata nem tud, nem akar vagy nem képes elég figyelmet fordítani a magyar beszédkultúra minőségének megtaníttatására, vagy legalábbis megismertetésére, addig a média területén megszólalók beszédkultúrája sokkal lényegesebb és sokkal fontosabb kérdés, mint egy olyan országban, ahol esetleg ezzel a fajta oktatással már a középiskolákban behatóan foglalkoznak.
Éppen ezért egy módosító indítványt terjesztettem be, amely az elnök teendőinek sok-sok pontban megfogalmazott kötelességlistáját bővítette egy adott ponttal. Nevezetesen, hogy az elnök működteti az anyanyelvi bizottságot, amelynek hozzájárulását kéri ahhoz, hogy valakit a mikrofonok vagy a képfelvevő gép előtt rendszeresen, hivatásszerűen foglalkoztathat.
Hosszas és beható vita zajlott a kulturális bizottságban ennek a módosító javaslatnak a megtárgyalásakor. Sok vád ért, hogy túl szigorú ez az elképzelés. Én úgy érzékelem, aki – mint az anyanyelvi bizottság országos elnökségének vezetője – számos területen találkozom ezzel a megoldatlan kérdéshalmazzal, ami a magyar beszédkultúrát illeti, hogy ez az elképzelésem nem volt szigorú. De a konszenzust keresve, és hosszas tárgyalások során azt megtalálva végül is feladtam ennek a szigorú fogalmazásnak a lényegét, a "hozzájárulását kéri" két szó betételét, mert ez joggal, tulajdonképpen némi vétójogot biztosított volna az anyanyelvi bizottságnak a rendszeresen foglalkoztatottak munkáját illetően.
Ezért a 46. §-nak egy új m) ponttal történő bizottsági csatlakozó módosító indítvány szövegében egyeztünk meg, amely a következőképpen hangzik: "Az anyanyelvi bizottság véleménye alapján gondoskodik arról, hogy a műsorszámokban érvényesüljenek az anyanyelvi kultúra ápolását szolgáló szakmai követelmények, különös tekintettel a bemondók, riporterek és műsorvezetők beszédkultúrájára.
(15.10)
Ez nem vétójog. Ez nem diszkriminatív megjegyzés, mindössze egy igény megfogalmazása. Erről az igényről pedig lemondanunk nem szabad.
Ezzel kapcsolatban még azt a reményemet is szeretném itt leszögezni, hogy a majdan elkészülő közszolgálati szabályzat további pontokban föltünteti majd azokat az oktatási igényeket és oktatási javaslatokat és előírásokat, amelyek például a nagy példa, a BBC közszolgálati szabályzatában olvashatók, amelyben még szankcionális rendelkezéseket is láthatunk. Én nem reménykedem abban, hogy ebbe a közszolgálati szabályzatba ilyesmit itt be lehet iktatni, de a figyelemfelhívó, az oktatás szükségességét megfogalmazó pontokat talán igen. És ha ezt megtesszük, ha a törvény elfogadása ily módon kerül majd sorra, ezek a pontok, reményem szerint, ha nem is kötelező erővel írják elő, de biztosítják azt az igényt, amely nélkül a magyar média magyarul megszólalni nem biztos, hogy tud, és amelyek elfogadásával ezt a kötelezettségét teljesíteni tudja.
Engedjék meg, hogy egy verssorral fejezzem be ezt a reményekkel teli felszólalásomat. Füst Milánnak van egy csodálatos verse, címe: A magyarokhoz. Annak első sora így hangzik: "Anyád nyelvét bízták rád a századok, s azt meg kell védened."
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
