FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! 8571-es sorszám alatt módosító indítványt nyújtottam be a tárgyalt törvényjavaslathoz. Az indítvány lényege, hogy a foglalkoztatottsági viszonyok, a munkanélküliség mai körülményei közepette ne döntsünk a nők nyugdíjkorhatárának felemeléséről.
Az 1990. évi népszámlálás tanúsága szerint mindössze 28 ezer nő dolgozott aktív keresőként az 55. életéve betöltése után, ugyanakkor az 55. életév betöltése előtt 42 ezren voltak munkanélküliek, 140 ezren voltak saját jogú - öregségi vagy rokkant - nyugdíjasok. Azaz az 55. életév betöltése előtt - egészségi állapotuk vagy a munkalehetőségek hiánya miatt - hatszor annyi nő volt kirekesztve a foglalkoztatottságból, mint amennyit a munka világa az 55. életév után be tudott fogadni.
(11.00)
Azóta ez az arány tovább romlott. Az akkor 28 ezres, nyugdíjkorhatáron túl foglalkoztatott keresőtábor jó esetben is csak a felére olvadt le: 15 ezerre. Ezzel egyidejűleg mintegy 330 ezerre bővült a munkanélküli nők tábora. Sok ezren választották a korábbi nyugdíjba menetel lehetőségét is. Ma már nem hatszoros, hanem harminckétszeres különbség van a nyugdíjkorhatáron túl foglalkoztatottak, illetve a korhatár alatti munkanélküliek és inaktív keresők létszámaránya között. Ez az arányromlás azt jelenti, hogy már ma óriási nehézségekbe ütközik a nyugdíjkorhatár feletti nők számára az állásszerzés. Már ma 32-szer nagyobb eséllyel válhat nyugdíjassá vagy munkanélkülivé a korhatár elérése előtt bármelyik nő, mint amennyi eséllyel megőrizheti aktív keresői státusát az 55. életév betöltése után.
Van-e ilyen körülmények között gazdasági értelme egy korhatárnövelő intézkedésnek? Hiszen míg 1990-ben a női nyugdíjkorhatár előtti öt év évjáratainak kétharmada dolgozott, addig most, 1993 elején alig 40%-a van munkában. Nemhogy kitolódna a nyugdíjba menetel tényleges, törvényektől független időpontja, de ma inkább előretolódik, előrehúzódik ez az időpont az 52., 53. életévek közé. Vajon van-e reális esély arra, hogy megfordítsuk ezt a folyamatot, és mintegy 900 ezer egészségesebb, fiatalabb munkaerővel versenyezve hússzorosára növeljük az 55-60 éves női korosztályban a foglalkoztatottságot? Nyilvánvalóan ez az expanzív foglalkoztatásbővítési cél irreális és megvalósíthatatlan.
Mint ismeretes, a törvényhozói szabályozás akkor konfliktusmentes, ha a törvényekkel szentesítik a társadalomban már létező és felismerhető irányú folyamatokat. Ha tehát a statisztikai adatokból az tűnne ki, hogy az 55-59 éves női korosztály egyre nagyobb hányada aktív kereső, akkor a törvényhozó joggal gondolhatná, hogy az élettől elmaradt a törvényi szabályozás, és viszonylag konfliktusmentesen hozzáigazíthatja a törvényeket a létező valósághoz. Hiszen valóban elavultak, idejétmúltak az olyan paragrafusok, amelyekhez a kedvezményezettek nagyobb hányada szükségtelennek érzi, hogy igazodjon.
Ma azonban a társadalmi folyamatok olyanok, hogy az aktív kereső létből való kivonulás időpontja előretolódik, és ez esetben indifferens az, hogy ezeket az előretolt, valójában nyugdíjas éveket munkanélküli éveknek, előnyugdíjazott éveknek vagy nyugdíjas éveknek tartja-e nyilván a statisztika.
Más országokban ilyenkor igazodnak a tényleges társadalmi folyamatokhoz és az aktív, inaktív életszakasz tömegesen érvényesülő váltóéve felé igyekeznek mozdítani a korhatárt, és nem ellenkező irányba kitolni. Hiszen gazdaságilag nincs értelme az olyan intézkedéseknek, amelyek révén az érintett korcsoportoknak alig 10-15%-a tudja megőrizni a munkahelyét, a többiek viszont munkanélküli-segélyre kényszerülnek.
Attól még nem lesznek új munkahelyek, hogy törvény útján megnyújtjuk az aktív életszakaszt. Ma mintegy másfél millió forintba kerülnek átlagosan az új munkahelyek, 1994-ben már legalább kétmillió forint értékű lesz egy munkahelyteremtő beruházás. Ha csak az 1994-ben továbbdolgozni kényszerülő 63 ezres női korosztálynak a felét kívánnánk munkában tartani, akkor addig 600 milliárd forint értékű munkahelyteremtő beruházást kellene teljesíteni.
Erre nincs semmi esélyünk, nem beszélve arról, hogy míg a ma 680 ezres, 1994-ben mintegy 900 ezres munkanélküli tábor munkahelyteremtésének billió forintokat kitevő forrásfedezete távolról sem látszik, hiszen a gazdálkodó szervek anyagi forrásait ma teljesen kimeríti a bankoktól való hitelfüggés mérséklése, a tulajdonszerzés csábítóan olcsó lehetőségeinek a kiaknázása, az infláció miatt a csak adózott eredményből lehetséges eszközpótlás, és emiatt nem jut kellő erejük még a szintet tartó beruházásokra sem, nemhogy új munkahelyek létesítésén fáradozzanak. A mai beruházási tendenciákat figyelembe véve, a munkahelyteremtő beruházások munkaerő-felszívó hatása eltörpül a csőd vagy felszámolás előtt álló vállalatok munkaerő-leadó hatásához viszonyítva.
A vállalatvezetők szinte egyértelműen úgy vélekednek, hogy javuló konjunktúralehetőségek, növekvő rendelésállomány esetén sem szándékoznak új munkaerőt felvenni. Nincs tehát semmilyen esélyünk arra, hogy a megnövelt nyugdíjkorhatárt az aktív keresők létszámának hasonló arányú növekedése kísérje. Akkor mi értelme van egy ilyen intézkedésnek? Csak egyetlenegy értelme lehet: az, hogy javul a társadalombiztosítási költségvetés egyensúlya. Egy közgazdász számára azonban ez egy látszólagos, formális javulás, mivel a társadalombiztosítás mérlegéből a deficit áttolódik az állami költségvetés munkanélkülieket ellátó kiadási tételébe, ami végső soron a költségvetési deficitet növeli. A megspórolt nyugdíjkiadásokat valószínűleg ellensúlyozzák a megnövekedett munkanélküli-segélyek és ezek társadalombiztosítási közterhei.
A Parlament előtt tehát nem annak eldöntése áll, hogy csökkentse-e az államháztartásra nehezedő szociális terheket, hanem arról kell dönteni, hogy az államháztartáson belül javítsuk-e a társadalombiztosítási költségvetés egyensúlyát az állami költségvetés hiányának a növelése árán.
További kérdés az, hogy az államháztartás egyik zsebből egy másik zsebbe történő átcsoportosítása arányban áll-e azzal a társadalmi feszültséggel, amit ez az átcsoportosítás előidéz? Hiszen az ezredfordulóig a korhatárnövelés miatt 300 ezer nő közül legalább 250 ezer fog nyugdíj helyett alacsonyabb munkanélküli-segélyt kapni és emiatt a későbbiekben alacsonyabb nyugellátásban részesülni. A munkahelyét megőrizni képes körülbelül 50 ezer nő nem tudja majd ellátni azt a gyermeknevelő, unokákat gondozó feladatot, amire ma a beszűkülő bölcsődei ellátás közepette, illetve a kisgyermekek betegsége esetén a fiatal keresőkhöz tagadhatatlanul szigorúbban, antihumánusabb módon viszonyuló munkaadók miatt rákényszerülnek.
Arra is fel kell hívni az önök figyelmét, hogy szociológiai, pszichológiai felvételek tanulsága szerint az 50 év felettiek jóval nehezebben viselik el a munkanélküliség létét, mint a fiatalabbak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Adataimmal fel kívántam hívni a figyelmet arra, hogy ma nincs gazdasági indoka a nők nyugdíjkorhatárának a megnövelésének. Kérem, szívleljék meg az elmondottakat. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
